Jekyll és Hyde

Bohumil Hrabal szerint egy igazi férfinak mindig nedves az orra, és egy kicsit mindig fosszagú. Én ezt a férfitípust max. egyéves koráig kedvelem. Később szerintem egy igazi férfi először is legyen kőgazdag (hogy igazán felnézhessek rá), aztán legyen kulturált, hogy intellektuálisan is felizgasson, legyen gyengéd és figyelmes, rajtam kívül csak a munkájának éljen, de tudjon kemény is lenni, ha zeng az ég.

Őszinte leszek: főként az olyan összetett jellemű, bonyolult libidójú, mégis dinamikus pasik képesek felállítani aranyló pihéimet, mint Jekyll és/vagy Hyde.

Tudják, akikről a Dóm téri musicalt írták.

Naná, hogy feldobva indultam az esti randira!

„A zenét, a dalokat olyan fantasztikusan írta meg a szerző, hogy a végletekig fokozza az izgalmakat… // szinte mondhatjuk, hogy thrillerről vagy akár horrorról van szó, ami tele van gyilkosságokkal” – ígért nekem a műsorfüzetnek nevezett fincsiben borzongató izgalmakat a rendező-főszereplő, Molnár László.

Ez nagyon bejött!

Többször is!

Már a kezdés előtt izgulhattam azon, leszakad-e az eső. Félóra izgatott várakozás után végre megjött a zuhé. Szuper volt, mert izgulhattam megint, vajon eláll-e? Fél óra múlva elállt. Felizgatva vonultam be a nézőtérre. Imádom a nagy nézőteret. A polgármesterünkben is azt bírom a legjobban, hogy kétméteres.

Rövid üdvözlő szavai után végre elkezdődhetett az előadás, amelyben a díszlettervező Kentaur[1] szerint majd „a varázslatos világítástechnika olyan különleges, intenzív látványt nyújt, amivel eddig még nem nagyon találkozhattak a nézők Szegeden.” Ez az ígéret tovább  bizsergetett. Egyrészt egy igazi férfi ne legyen szerény, ha nincs neki mire. Másrészt merjen nagyot mondani legalább. Ez egy olyan nőnél, mint én vagyok, mindig bejön. Csillogni kezd a szemem, és picit eltátom a szám.

A művészek belecsaptak a lecsóba.

Izgalmas volt ez is, mert ahogy megszólalt a zene, az eső újra rákezdte. Izgultam, vajon a játszók észreveszik-e a zuhét. Először a zenekari árokban történt némi mozgolódás, asszem néhány fahangszeres menekítette takarásba a hangszerét és a szólamát. A hiány feltűnhetett az énekeseknek, de elszántan daloltak tovább. (A helyükben én is szerettem volna mielőbb túlesni az aktuális dallamokon.) De nem volt szerencséjük, rájuk sötétült a varázslatos világítástechnika.

A legjobb lámpák se tűrik a vizet.

Izgulhattam megint, lesz-e folytatás.

Lett.

Attól fogva egyre inkább azért izgultam, lezuhan-e végre újra az ég, hogy tisztára törölje Közép-Európa legszebb terét.

Ezúttal nem volt szerencsém.

Amikor hagytam magam rábeszélni, hogy csacskaságaimat képernyőre pötyögjem, megfogadtam, hogy szőke nőhöz illően csakis olyasmiről fogok mesélni, ami igazán tetszik nekem, hogy ezáltal is segítsem a magyar emberek értéktudatának fejlődését. Hogy ne csak azt vegyük észre, ami rossz, hanem főként azt, ami igenis jó.

Jó például, ha a rendező egyúttal főszereplője is az előadásnak. Humánerőforrásos szempontból feltétlenül pozitív, létszámkímélő megoldás[2]. Pszichikailag is hasznos. Jó a rendezőnek meg a színésznek is. Tökéletesen megbízhatnak egymás ízlésében, tudásában, szándékaiban, nincs köztük sok meddő vita, hogy szerinted úgy, meg szerintem így. Egyet akarnak.[3]

Utoljára Chaplinnek jött be igazán ez a megoldás, de említsük meg azért Woody Allent is. (Mindkettőjükért odavagyok.) Leginkább mégis Steven Segal termetes példája kínálkozik ide, sok filmjének producere, írója, rendezője és főszereplője is. Lehet őt nem szeretni, elég neki, ha ő szereti magát.

Így lehet ezzel Molnár László is. Gyakran marad magra a hatalmas szín közepén, mint egyetlen, lenyűgöző látványelem. Ilyenkor semmi nem mozdulhat a tervező által „zseniálisan trükkös, mágikus doboz”-nak aposztrofált díszletben, és mi lenyűgözve nézhetjük a főhős impozáns méretű hátát, egyszerre két dolgon is töprengve:

1. Most vajon mit csinál?
2. Vajon éppen Jekyll, vagy Hyde?

Jó tíz másodperccel feltárulnak a titok:

1. Tüzet gyújtott a találékonyan, csillogó csecsebecsékkel teli drogériának álcázott laboratóriumban.
2. Se nem Jekyll, se nem Hyde, hanem Molnár László énekes színész, akinél Molnár László rendező keresve se találhatott volna a kettős címszerepre tűzrendészetileg is alkalmasabb művészt.

Önbizalmuk leteríti a nézőt.

De ne legyünk elfogultak. Molnár László énekhangja meglehetős, vibrátói és hajlításai hallatán még a korábban biztos ízlésű nézők is a műfaj rabjaivá lesznek. Személyiségébe bármi belefér. (Úgy értem: beleférne még.)

De komolyan. Mi volt a jó még?

Jó volt például, ahogy a Jekyll komornyikját játszó (a színpadon talán a legkomolyabb emberi méltósággal közlekedő) művész, Bede Fazekas Csaba példát adott az elkötelezett felelősségérzetről. Miután megpróbált emelt fejjel távozni nyúlfarknyi jelenetéből, erősen beütötte a fejét a „grandiózus nyitott képek és az intimebb jelenetek pulzálását követő”[4] (drága és jobbára nehezen funkcionáló tereket kínáló) díszletnek az előbb a személyiség egységét, majd kettősségét is! szimbolizáló, látványos, nyakörv-szerű valamijébe. Sikerült kiszédelegnie, majd egy perc múlva, mikor bejelentette Jekyll doktor vendégét, hidegvérű kollegialitással a színre robogó hölgy után szólt:

– Vigyázzon, be ne verje a fejét!

Jó volt az is, hogy az oldalsó kivetítőkön megjelentek az eredeti dalszövegek, melyekből kiderült, az alapmű annyira azért nem édeskés, mint amilyenre azt a magyar szövegváltozatnak a honi néplelket kiválóan ismerő alkotói (Venyige Sándor és Valla Attila) nemesítették. A csöpögő lírai nyál prozódiája (hagyjuk meg) kiváló. Jól lehet velük énekelni a megjegyezhetetlen dallamokat. (Talán ezért is nyilatkozza a műsorfüzetben a remek karmester, Kesselyák Gergely, a Szegedi Szabadtéri Játékok művészeti vezetője, hogy a musicalirodalom egyik legjelesebb alkotásának tartja Frank Wildhorn /és a többiek/ hihetetlenül unalmas és érdektelen mesterművét.)

Jó még az is, hogy egy előadásban két negyvenes színésznő is elég bátor ahhoz, hogy lányszerepet játsszon. Tunyogi Bernadett még most is kecses színi jelenség, szépen, érthetően, finom muzikalitással énekel, bár magas hangjainak fénye és ereje megkopott az idők során. Janza Kata is képzett, tehetséges énekesnő, robusztus lénye ellensúlyozza a mimózalelkűvé magyarított kurvacsek zokogtató magányának csöpögő szentimentalizmusát.

Jó az is, hogy a kiváló (már-már észrevehetetlen) rezonőrré érett Forgács Péter (a pályáját a Repülj páva hajdani győzteseként kezdő Krasznai Tamás társaságában) időnként elmagyarázza nekünk, mi az, ami hiányzik a darabból.

Jelesül az a vékonyka határvonal, ami a jót elválasztja a rossztól.

Mert hogy a műnek – többek közt – állítólag erről kellene szólnia.

A bennünk lakozó kettősségről.

Na most (nem tehetek róla, de mint már annyiszor) megint Kopasz Márta tanárnőm jut eszembe. Tizenhat évesen felkerestem őt tanítás után. „Tanárnő, kérem! – rebegtem tutajos altomon, szememben mélytüzű könnyek. – Bennem… – zokogtam, – bennem… bennem két ember lakik!” „Kettőre nem érek rá – felelte Márta néni. – Akkor szóljon majd, ha legalább heten lesznek!”

Valahogy így vagyok ezzel a Jeykillel és Hyde-dal is. Nem vagyok igazán nimfomániás, de nekem ez a kettő valahogy kevés.

És erről nem a hangosítás tehet, mert az (sok év óta először) egészen kiváló. Kivehetően szólnak a zenekari szólamok együtt és külön-külön is, az énekhangok természetesek, sőt még polgármesterünk baritonja is vonzó színnel terítette be a teret, pedig az ő mikroportja befuccsolt (vagy csődöt mondott?) az előadás előtt. (Kár, hogy a végén nem hajolt meg ő is, mint a legférfiasabb színi jelenség.)

*

Hazafelé menet barnahajú barátném két okos, tizenéves lánya megkérdezte tőlem, hogy végül is mi a darab tanulsága vagy üzenete, mert hogy nekik iskolai beszámolót kellene írniuk a nyári kulturális élményeikről.

– Hát, csibéim – mondtam nekik – egy biztos: az önbizalom nagy dolog, de sem az alkotáshoz, sem a befogadáshoz nem elég.

Higgyék el, becsszóra, ez utóbbiban nagy a tapasztalatom.

Született befogadó vagyok.

Édes Gabriella

Fotó: Iványi Aurél

További képek: szeged.hu/hirek/14497-esos-nyitany-jekyll-es-hyde-a-szabadterin.html