Izolda tisztán

BAYREUTHI ANZIX

Cipőt a cipőboltból, balettet a Bolsojtól, Shakespeare-t a Royal Shakespeare Companytól, Verdit a milánói Scalaban – Wagnert pedig a Bayereuthi Fesztiválon nézzen az ember.

Ha ugyan igaz.

Márpedig sokak szerint igaznak kell lennie, ha a fesztivál előadásaira évekkel korábban elfogynak a méregdrága jegyek. A fesztiváldomb impozáns parkolóit megtöltő autók rendszámának tanúsága szerint Európa Németországtól távoli részeiből is számosan érkeznek Bayreuthba.

Én magam nyolcszázhetven kilométert autóztam odáig.

Százharminchat éves a Wagner-szentély. Minden olyan benne és körötte, ahogyan azt Richard kitalálta, megtervezte és szigorúan leírta –  és amihez évtizedekig senki sem mert hozzányúlni. Hosszú családi viszálykodás után, pár éve Catharina Wagner (a dédunoka) került az igazgatói posztra. Elhatározta, hogy megreformálja, modernizálja, a XXI. század emberéhez közelebb hozza a wagneri életművet anélkül, hogy kitekerné, átríná, megcsonkítaná. Ez persze nehéz ügy. Van is ellenállás, fintorgás, kiabálás, sárdobálás. Ö pedig következetesen megy előre. A közönség meg a tenyerével szavaz.

Az általunk látott előadás után tízperces, őrjöngő tapsvihar dübörgött.

Pedig az előadás messze nem hibátlan. Viszont nagyon érdekes. Abszolút minimal art. A hetvenes évek „honeckeri” diktatúrájának hangulatát idézi a puritán díszlet, a szereplők ízléstelen, gusztustalan „NDK”ruhája, a csupán jelzésértékű világítás és mozgás. Lassan válik érthetővé, mit is akarnak a színre vivők mondani. Hogy ez nem szerelmi dráma, hanem a hatalom és az egyén harca, amely a szocializmusban a diktatúra győzelmével végződött, a szerelmeseknek szükségszerűen el kellett bukniuk.

(Érdekes felfogás nem?)

Marke király nem jóságos és megbocsátó, hanem kegyetlen zsarnok. (Kwankcsoul Yuon nagyszerűen énekli és játssza). Szegény Trisztán nem ismeri ki magát a kisszerű intrikák félelmetes világában. El is bukik. A legerősebb jellem Izolda. Rajta is kifognak, de megtörni nem tudják.

Egyértelműen az Izoldát éneklő Irene Theorin svéd szoprán viszi a hátán az előadást. Lefegyverző hangi adottságai vannak, szépen, kifejezően énekel, nagyon jelen van a színpadon. Izolda szerelmi halála (az opera utolsó jelenete) egyenesen „libabőrös”. Robert Dean Smith, fiatal amerikai tenor, mostanság már elég nagy sztár, de pechünkre aznap kisebb rekedtséggel, fátyolossággal küzdött, így kettejük jelenetei kissé féloldalasra sikeredtek. A kisebb szerepekben Jukka Rasilainen és Michelle Breedt emlékezeteset nyújtott. A zenekar és énekkar a szokásos magas színvonalon teljesített. Peter Schneider szinte észrevétlenül, de biztosan vezényelte a hatalmas, wágneri zenekart. Okvetlen dicséret illeti a rendezőt, Christoph Marthalert.

A bayreuthi tradíciókból a délután 4 órás kezdés megmaradt. Néhány évvel ezelőtt még csakis „megfelelő” estélyi öltözékben lehetett a szentélybe belépni. A férfiak java még most is szmokingban, netán frakkban érkezik, a hölgyek nagyestélyit viselnek, de enyhült a szigor, elvétve néhány trikóban, rövidnadrágban érkező amerikai is feltűnt a közönség soraiban. Harsonások hívják a nagyérdeműt a kezdéshez. A felvonások közt legalább egy óra szünet van. A művészek pihennek, a közönség eszik-iszik, sétál, vagy éppen (urambocsá) dohányzik a színházépületet körülvevő hatalmas, csodaszép parkban. A gyönyörűséges fesztiváldombon minden lehetséges. Persze az ember úgy öt és fél óra múltán (pár virsli és két sör elfogyasztása után) már komoly kihívásokkal küszködik, ha Trisztán harmincöt percig haldoklik a harmadik felvonás elején.

A mellettem ülő híres ausztrál drámaíróval, H. P. Bigest-tel meg is állapítottuk, hogy Wagner még nem ismerte a musical-ek aranyszabályát, miszerint az utolsó felvonásnak sokkal rövidebbnek kell lennie az előzőeknél.

Trisztán nem élte túl.

Mi igen.

Mihály Tamás

Fotó: br.de