Interjú Merő Bélával

Egy újszegedi kocsmában találkozunk. Merő Béla rendező szemében alkotótársához fűződő közel negyven év barátsága, a közösségi lét viszonyai, az alkotó ember kérdései égnek, miközben nem pusztán legújabb bemutatójáról, a Zalán Tibor által jegyzett Szása i Szásáról kérdezem… – Drubina Orsolya interjúja

– Először talán merüljünk el a közelmúlt eseményeiben, hiszen nem is olyan régen került a Szegedi Nemzeti Színház színpadára a Midőn halni készült című előadás, amit a Békéscsabai Jókai Színházban rendeztél évekkel ezelőtt. Pontosan hányadik közös bemutatótokra is kerül sor? Mesélj erről az alkotótársi kapcsolatról kicsit…

– Tizenötödik közös bemutatónk a Szása i Szása. Egyébként az elmúlt évad végén Szegeden, a „Finalé” Fesztiválon előadott Midőn halni készült előadásunk nem felújítás volt, hanem egy újabb verziója a Janus Pannonius történetünknek. Korábban hét szereplő szerepelt a műben, most csak kettő. Janus és egy szolgálólány. Kicsit izgalmasabb viszonyok kerültek a színpadra, mivel előbb színészek jelenítették meg a költő által vizionált figurákat: Mátyás királyt, Martialist, Vitéz Jánost, Guarino mestert – most pedig a főhős személyesítette meg őket. S ezért nem kellett törekednünk a róluk kialakított előítéletek, képek megvalósítására, hanem szabadon fogalmazhattuk meg őket az agonizáló költő aspektusából.

Visszatérve a Zalán Tiborral való alkotótársi kapcsolatra, a tizenöt bemutatóból – a Szása i Szásával együtt – tíz ősbemutató volt. Ezek a számok is jelzik, hogy nagyon közeli a világképünk, a színházról alkotott felfogásunk. Sokszor vettem részt az „anyaggyűjtésben”. Megvitatjuk a darabok problematikáját, a téma kifejtésének módozatait, az ábrázolandó viszonyokat, milyen karakterek jelenjenek meg a színpadon…

– A szegedi közönség számára már bemutatkoztál, ugyanakkor a színház társulatával te most dolgozol először. Milyen munkát tudtok a hátatok mögött? A Szent Györgyi Albert Agóra működőképes kamaraszínházi térnek bizonyult?

– A csapat egy részével már dolgoztam, kivel Zalaegerszegen, kivel Békéscsabán. Volt, akit többször láttam már színpadon. Így valójában nem ismeretlen színészekkel találkoztam. Bár, az is igaz, hogy bármennyire is ismerjük egymást, minden produkcióban nulláról indulunk. Fontos, hogy a színészek elfogadják azt a konstellációt, amelyben elképzeltem az előadást; hogy megértsék: mi az amit az egész játéknak kell közvetíteni, s mi az amit nekik kell képviselniük a produkción belül; hogy higgyenek a közös eszméinkben, mondandónk igazságában; hogy tisztán lássák az általuk bejárandó utat. Számomra a színház találkozások sorozata: találkozás a szöveggel, a tervezők világával, a színészekkel és végül a közönséggel. Úgy ítélem meg, hogy idáig a találkozások „megtörténtek”. Igazi csapatmunka jött létre. Nagyszerű úgy próbálni, amikor egymás tekintetéből és hozzáállásából erő és inspiráció sugárzik. Ilyenkor megszűnik az idő, a próba nem munka, hanem játék és felszabadult öröm. Ez az, ami miatt a színház számomra narkotikum, amikor meg tudok feledkezni a mindennapi problémákról.

Tiszteletben tartom a színház vezetésének azt az elképzelését, amely szerint új játszóhelyet szeretnének kialakítani annak érdekében, hogy új közönségréteget tudjanak megszólítani. Az új játszóhely bevezetése komoly felelősséggel jár, hiszen ekkor rakjuk le annak alapjait, hogy kiket szólítunk meg, milyen stílusú előadásokat tartunk itt. Nyilván, az Agórában meg kell teremteni a színházi feltételeket, s ugyanakkor nekünk is tudomásul kell vennünk, hogy az intézménynek alapvetően más feladatai vannak. Valamennyiünkben van kompromisszum készség. Remélem, gyümölcsöző együttműködés jön létre.

– A Szása i Szása világa igen közel esik a politikai színházat működtető viszonyrendszerekhez, azonban elmondásod szerint momentán nem érdekel az aktuálpolitika. Miért lett fontos mégis ez a tragikomikus fantáziálás? Mit jelent számodra a múltfeldolgozás, az emlékezés munkája?

– Nagyon fontos kérdés, hogy drámaíróink valami miatt idáig nem nyúltak a rendszerváltás problémájához. Lehet, hogy még nem alakult ki a rálátáshoz szükséges „történelmi perspektíva”, de lehet, hogy politikai okai is vannak a téma hanyagolásának. Tibor 2009-ben látott hozzá az anyaggyűjtéshez. Számos olyan kérdést boncolgattunk, amelyről mindenki tud, de nem mer beszélni hivatalos fórumokon, s amelyek jellemzik a valójában alig-alig megtörtént „rendszerváltásunkat”. A műnek van reális alapja (ennyi az „aktuálpolitika” benne): valós az ideje. 1991 júniusát írjuk – ekkor vonultak ki a szovjet csapatok. Ekkoriban történt az „olajszőkítés” mai napig ki nem bogozott ügye; tudunk arról, hogy a szovjet katonák  minden mozdíthatót (a fegyvereket is beleértve) megpróbáltak eladni; láttuk a hatalom átmenekítésének kísérletit, és nagyon sok személyes élményünk is bekerült a műbe. Tibor az átlagember, a Szásák szemszögéből ábrázolja ezt a világot. A darabban szereplő két családban mindenkinek Szása a beceneve. (Sándor, Aleksandr, Aleksandra beceneve oroszul Szása.) Ez felcserélhetőséget és helyettesíthetőséget jelent. Az átlagemberek világának színterét vetíti elénk. Ők azok, akik egyszerűen élni szeretnének. Nincs erkölcsi gátjuk atekintetben, hogy ezt milyen áron érik el. Nincsenek tisztában létük abszurditásával. Azért hajtanak, hogy legyen mit enni, legyen hol lakni, hogy kényelmesen élhessenek. Nem érdekli őket az „alkotó” munka, önmaguk újrateremtése, az „igazi”, nembeli emberi élet. A darab ideológusai is azonos nevet viselnek. Ők a Bélák. (Én Tibort javasoltam, ezért lettek Bélák.) Az egyikük volt párttitkár, a másikuk pedig pap. A többi szereplőnek valójában nincs is neve. A Szásákat a túlélés-, a Bélákat a hatalomvágy jellemzi. A játék színtere pedig egy trágyadomb.  A magyar Szása a történet végén szembesül életének lehetetlen voltával, és döbben rá annak abszurditására. Talán az elmondottakból érzékelhető, mit értünk „tragikus fantáziáláson”. Mulatságos és keserű helyzetek váltogatják egymást. Nevethetünk és elgondolkodhatunk sorsunkon. Úgy hiszem a darab és az előadás nem egy partikuláris problémarendszert boncolgat, hanem mai létünk nagyon fontos problémáit.

– A szereplők egytől egyig olyan figurák, akiket nem lehet szeretni. Ez az a mocsok, amiről csak ugyanolyan mocskos szájjal lehet beszélni? Mennyire szerették a színészeid ezt a nyelvet, és mit gondolsz, a közönség hogyan reagál minderre?

– Igen, a szereplők nagyobbrészt nem „szerethető”, ám sajnálatra méltó figurák. Nem példaképek és hősök, hanem mindennapi emberek. Ezért nálunk úgy is beszélnek, mint a mindennapi emberek. Az irodalom alapvető problémája ez a kérdés: az egyszerű embereknek költőien kell-e beszélniük a színpadon? Vajon a „költői nyelv” segít-e a karakterek és az általuk megteremtett világ ábrázolásában? Nem tűnik-e szépelgésnek az irodalmian csacsogó kisember? Zalán Tibor ötvözi ezt a két problémát: költőien beszélnek „csúnyán” szereplői. Úgy vélem, ha nem helyezünk hangsúlyt a „töltelékszavakra”, s azok belesimulnak a szereplők mondandójába, akkor senkit sem fog zavarni. A színészekkel sokat beszéltünk erről a kérdésről. Mára már ők is meggyőződtek arról, ha a probléma, a gondolat kifejtésére helyezzük a hangsúlyt, akkor súlytalanná válik ez a kérdés.

– További terveid?

– A következő hónapban Békéscsabán rendezek, Molière: Fösvényét állítom színre. Aztán szabad a pálya. Valószínűleg nekiállok Mejerhold (kiváló orosz rendező) magyarul meg nem jelent írásai fordításának.

– Köszönöm szépen a beszélgetést.

 Drubina Orsolya

 [nggallery id=601]

Fotó: SZNSZ/Veréb Simon