Happens…

BALOG–FORMANEK–ILYÉS: KIFELÉ!

A MASZK Tavaszi Kollekciójának második előadását látom a Régi Zsinagógá­ban. Hideg van odabent, pokrócba csavarjuk magunkat, így várunk az ígéretes alcímmel rendelkező: irányt mutató színházi előadásra. Az iránymutatás azonban sajnos elmarad, igazi kérdés­fel­veté­sek és esetleges válaszlehetőségek hiányában az egyszeri néző felskiccelt vallomásokkal, felvállaltan sokszor lá­tott megoldásokkal, önfeltérképező színészek örömjátéká­val gazdagodva tér­het haza… – Drubina Orsolya kritikája

Előttünk ülnek Ők. Hosszú íróasztaluk mögött tükör, előttük laptop, fejükön sityak csak úgy mellékesen odahelyezve, de mindegyikőjüknek másképp (mondjuk úgy, ahogy csak Medve tudta Ottlik regényében). Fiúk a grundról, szürkés kopottas ruhában, kérdő-kíván­csi szemmel. Sokáig nézzük egymást, feszélyezve, némán. A közönség érzi ezt a szenvtelen­séget, kicsit meg is komolyodik tőle, minden fészkelődés megszűnik.  Az előadás mint aktus tételeződik ezután, és a pornófilmekből ismert zajok vegyítődnek sikolyokkal, sírás és hör­gés hallatszódik, míg Formanek Csaba kifordítja felénk gépét, aminek képernyőjén ott virít az előadáshoz készített plakátkép. Szép pillanat, mintha egy filmet néznénk, egy egyszeri és megismételhetetlen filmet, aminek most ment le a főcíme.

A néző kedvét eleve felcsigázza egy olyan alkotás, melynek szereplői egyszersmind írói is a színdarabnak, hát még ha a cím maga olyan mindennapokat érintő témára  rímel, mint az emigráció kérdésköre. Csakhogy az effajta elvárásokkal érkező publikum a következő jele­netek után mind jobban elkedvetlenedik. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a nem sokat próbálhatott performansz megmarad egy adag jól felhasznált klisénél. A folytonos önvizs­gálatot tartó szereplők saját magukat alakítják. Így, önmagukon átszűrve, saját történetei­ket átvilágítva próbálnak valamit mondani arról, ami mindannyiunkat érint. Nevezetesen az emlékeinkkel való kibékíthetetlen küzdelemről, amely a megmaradásukért vagy éppen az elveszejtésükért folyik, a halállal való szembenézés döbbent pillanatáról, vagy éppen a mindenki által megpróbált jövőbe üzenésről. Formanek Csaba  vörös fonalat gombolyít fel előttünk, miközben arról beszél: ő pont 35 éves, és ez a nap azért is jó (mármint május 7-e) mert ötször hét az ugye 35. Az előadás kijelölt idővel operál tehát, amely a happening műfaj sajátja. Formanek képes zavarbaejtően természetes hangon előadni, mindenfaj­ta  mester­kéltség nélkül, amely ezáltal egyszerre egybemossa a rituális teret a hétköznapival, a szín­házat a hétköznapokkal. Zsigeri élmény, egészen hajmeresztő, nem is tudni mi történik pontosan, hol is vagyunk pontosan, és hogy akkor ez az esemény színház-e vagy mégsem az. Formanyelveket keres és talál. Ilyés Lénárd következik, kisfiút alakít meggyőző erővel, aki dunsztos üvegben elássa diktafonját saját kertükben. Látni az arcán a gyermeki fényt, az izgalmat és a kétségbeesést, ugyanezzel a feszített figyelemmel énekel majd és áll letolt nad­rággal, vagy nemzetiszín kokárdával a mellén. Klisé özön, de nem fájdalmasan az. Együtt lélegzünk a szereplőkkel, és ők vallanak nekünk tovább. Balog József kívülállónak hat a két Radikális Szabadidő Színházas fiú között. Monológjai vontatottak, lassúak és unalomba ve­szőek. Szövegrészleteket olvas fel, mellyel a dinamikus akciókat nem kiegyenlíti, a lüktetés­nek nyugvópontot adva, sokkal inkább kizökkenti, megakasztja. Mikor arról mesél, hogyan szólt hozzá egy kisfiú, hogy a dohányzás miatt meg fog halni, majdnem pocsékba megy az egész addig felépített előadás. Veszélyesen hosszú, tartalmatlan csendeket tart, melyekben nincs létező színházi pillanat. A Balog–Formanek–Ilyés-féle összeállítás alapvetően önfel­mutatás. Az én, mint színházi alkotó kerül az érdeklődés középpontjában. A színpadon azt szeretnék megélni, létrehozni, amit még soha azelőtt nem tettek meg. Balog, mint rendező, például kivitelezhetetlen instrukciókat akar adni. A fizikai színházat művelő Formanek–Ilyés párosnak természetesen ez nem okoz gondot, és talán itt van az előadás legérzékelhe­tőbb zökkenője, már-már öngólnak számíthat, hiszen ez visszafelé nem működik. Balog József nem hozza magát, illetve nem hozzák társai őt olyan helyzetbe, ahol mást is láthatnánk tőle a megszokott kinyilatkoztatásainál használt arcjátékánál. Nem beszélve arról a nem létező színházi megoldásról, amely az ’Én nem leszek a szürkék hegedűse’-soroknál kétszer végigsimított szürke öltönyénél következik be. Az előadás nyilvánvalóan fricskát mutat, és igyekszik összekacsintani közönségével, de ez az amatőr színházi mozzanat ízléstelenné tette az amúgy sem igen érdekes jelenetét.

„Labirintusok vagyunk mi mind” – mondja az előadás. Ezt az elhasznált hasonlatot is el­néznénk az alkotóknak, ha hozzátennének még bármi mást is. De a KIFELÉ! című happe­ning nem tesz hozzá semmi mást, pusztán gabalyodásokat mutat, iránytalanságot és köz­helyeket. Példának okáért megemlítenék párat: Igen, a magyar emberre állítólag sokszor mondják: túl gyakran kér bocsánatot. (I’m sorry!) És igen, valóban nem lehet ma pontosan tudni, hogy ha néptáncol valaki, vagy népi motívumokkal ékített ruhát visel, akkor ki és mit fog gondolni róla. Azonban ezeket pusztán megpendíteni, nem kidolgozni, elejteni talán kár volt. A három színházi ember összefogásá­ból, a közönség számára létrehozott aktusból, bizony most csak a szarkát kaptuk meg, de farok nélkül. Mindenesetre ha nem is kifelé, de befelé, önmaga feltérképezésére figyelhetett az ezúttal jobbára kielégítetlenül hagyott közönség.

Drubina Orsolya

Kép: www.facebook.com/alterra.regi.zsinagoga