Hadicsárdás

AVAGY A ZENEKAR A FÉSZERBEN

Alig megy le a nap, a színpadon színes lufikat eregetnek, tömegek vonulnak le a nézőtéren a hátunk mögül, tűzijáték hasítja az Aradi vértanúk egét. Már vége is van? – tolul föl bennem a kérdés, holott a Csárdáskirálynő még el sem kezdődött a Dóm (hát)téren. Nem kezdődhet el, hisz még be se jött a zenekar. Persze az később se ül be, csak a karmester teszi tiszteletét, meghajol, majd kisasszézik és fölharsan a nyitány. Nyújtogatom a nyakamat, de csak hosszas nézelődés után esik le, hogy a zenészeket a hátsó fészerbe, egy külön erre a célra fölhúzott sátorba száműzték. Mivel úgyis hangosítják, a fül élménye ugyanaz. A szemnek viszont nagyon hiányoznak az árokból. Még annál is jobban hiányzott a karmester az énekeseknek, a szólamok végig lötyögtek, hol hamarabb lépett be valaki, hol később, ami adott körülmények között érthető.

A sátorozás magyarázható, hisz egymást érték a viharok, a pénteki bemutatót vasárnapra verte át az eső, s ha újabb napokat tolódik a produkció, alig maradt volna idő az Elfújta a szél próbáira. Az már kevésbé érthető, hogy mindezt miért nem mondták el a közönségnek az elején. Különösen egy ilyen átfordulós évben az ember könnyen hiheti, hogy ez is a Dóm-altemplom átépítésének vagy az új művészi koncepciónak a része. (Halkan hozzáteszem: remélem, nem válik azzá…)

Majd elfelejtettem: mielőtt a nyitány csendülne, különféle katonai egységek vonulnak ide-oda a színpadon. Az első világháború szele többször is befúj a színpadra, utalva rá, hogy a darab 1915-ben íródott. Érthető a szándék, mindössze annyi a probléma vele, hogy a háború a zenében egyáltalán nem jelenik meg. Néha viszont megzavarja a zenét. Az „Az asszony összetör”-együttes második felét például teljesen élvezhetetlenné tette, hogy a végére berendezett oldalkocsis motort ott brümmögtették az orrunk alá, hogy bemelegedjen, mire színre kell gördülnie.

A Csárdáskirálynő eredeti változatát látjuk, nem azt, amivé Békeffi István, Kellér Dezső és a Fővárosi Operettszínház 1954-ben átigazította. Az ősváltozatok és az átírások kérdésében nagyon pragmatikus vagyok, azt szeretem, amelyik jobb, ám néha azért szívesen meghallgatom a rosszabbat is. A Bánk bán átdolgozásával Nádasdyék nagy szolgálatot tettek Erkelnek és a darabnak, az ő változatuk sokkal jobb, mint az eredeti. Nagyjából hasonló a helyzet a Csárdáskirálynővel is. Békeffi és Kellér zseniális színházi emberek, és felülmúlhatatlan dalszövegírók voltak. A Budapesti Operettszínház mostani előadása elveti a színház hagyományát. A rendező Kerényi Miklós Gábor és Kállai István elkészítették a saját változatukat a szövegből. A döntés több szempontból is indokolható. Kellérék magyarítása sokszor nem követi pontosan az eredeti német textust. Ez a produkció eleve turnézásra készült, németül is gyakran előadják, és komoly nehézséget okozna a játékban, ha teljesen más szöveget énekelnének a két nyelven. Néha meghagyják Kellérék leleményeit és fordulatait, máskor újat írnak. Zenés darab estében mindig rizikós új szöveget írni, minél népszerűbb egy dal, annál rizikósabb. A muzsika ugyanis a közönség fülében összeolvad a szavakkal, még akkor is régit szereti, ha az új jobb. Az eredetihez való visszatérésnek néhány slágerpoén áldozatul esik. A lyányok, a lyányok pedig egyszerűen Lányokká fokozódnak le. Az újrafordítók vajon nem érzik a finom leleményt, vagy csak nem tetszik nekik?

A háttér fő látványeleme egy hatalmas sas, amely még arra is képes, hogy emelgesse a szárnyait. Elől három gurítható vasoszlop áll, amelyek a háborús némajátékban fedezék gyanánt szolgálnak. Majd átfordítják őket, s másik oldalukon bordó páholyok vannak, s így a színhely egycsapásra, azaz egy fordításra Orfeummá válik. Gyarmathy Ágnes leleménye. Ráadásul egymástól tetszőleges távolságban föl lehet állítani őket: láthatóan arra készültek, hogy bármilyen nagyságú színpadra be lehessen állítani őket. A Dóm téren is jó szolgálatot tesznek.

Az előadás nagyon kerényis, ami egyaránt jelent egy sor erényt és némi kritikát. Minden mozgalmas, minden alaposan ki van találva és ki van dolgozva. Ez egy operett esetében nagyon fontos, hisz itt alapvető a tempó, a jó ütemben a megfelelő helyről érkező poén, a hatásos tablók. A lenyűgöző táncok is fontosak lennének, de Gesler György koreográfiái a 70-es évek tévé show-it idézik.

Az operett jellegzetessége, hogy a szereplők nagyon határozottan körvonalazott típusokat képviselnek. Van amelyik jól illik Kerényi világába, van amelyik kevésbé. A géppuskalábú (háborúban különösen jól jön), higanymozgású táncos komikus lubickol, mint hal a vízben. Szabó Dávid (Bóni) virtuózan ropja, jól poentíroz, énekhangja azonban nem túl szép, éneklése nem ad hozzá figurához. Szendy Szilvia (Stázi) igazi cserfes lány mellette. A primadonna és a bonviván viszont elegáns és érzelmes figurák, s így nehezebben illeszkednek ebbe az örökmozgó univerzumba. Az ő idejük időnként lelassul, melankolikussá válik. Ez nehezen illeszkedik Kerényi lendületébe. Makláry László is csak egy ujjal lép a fékre. Pedig ezeknek az ellágyulásoknak a kontrasztja adná ki az operett világának tejességét. Fischl Mónikában megvan az a temperamentum, amit Szilvia figuráját dinamikussá teszi. Magabiztosan énekel, átütően szólnak a magasságai is. Ízlésem szerint néha túlságosan elragadtatja magát, szubrettet olt a primadonnába. Dolhai Attila arcában, egyéniségében van valami ellenállhatatlanul kamaszos, ami pontosan illeszkedik a forrófejű Edvinhez. Hatásosan hozza a figurát. A hangja azonban továbbra sem illeszkedik az operettszerepekhez. A magasabb fekvésben kiabálóssá válik és túl nyitottan szól. Ő sínylette meg legjobban a karmester távollétét. Az idős hercegnő szerepében – akit ebben a változatban Anhiltének hívnak – Kállay Bori zavartatta magát legkevésbé a zenekar jelen nem lététől. Énekelt a maga választotta tempóban, betöltötte a színpadot, és minden hozzá igazodott. Az eredeti változatban a hercegnő az első felvonásban nem megy el (vissza) az Orfeumba a fiáért. (Ami egyébként kitűnő lelemény, az egykori sanzonett találkozik a múltjával, számtalan érzelmes és komikus helyzetet teremt. Így aztán nincs is alkalma beugrani a nagybőgőbe, ami szintén sajnálatos. Akár Honthyt látjuk, akár bárki mást.) Faragó András kettős szerepet, Miska főpincért, és ikertestvérét, Alfonzot, a főkomornyikot alakítja. Merőben más karakter, mint amilyeneket a szerepben megszoktunk, de derekasan helytáll. A társulatban jelenleg nincs miskább Miska. Szilágyi Tibor finom öniróniával alakította Leopold Mária főherceget. Forgács Péter viszont nem vált be Feri bácsiként. Hiába 60 éves az anyakönyvi kivonata szerint, ha kölyökképű és súlytalan.

A végén persze megint igazi tűzijáték, és a rendező-igazgató immár hagyományosan mikrofont ragad, mindenkinek mindent megköszön, megszólítja a zeneszerző jelen lévő lányát, Yvonne is mindent megköszön. Mi is köszönjük a szakszerű előadást. Bár ennél egy kicsit fölvillanyozóbbat is el tudtunk volna képzelni.

Márok Tamás

[nggallery id=401]

Képeink a másik szereposztás előadásán készültek.
Szilvia: Bordás Barbara, Edvin: Boncsér Gergely, Stázi: Dancs Annamari, Bóni: Kerényi Miklós Máté.