Ha már itt vagyunk…

BESZÉLGETÉS
SZÍVÓS LÁSZLÓVAL

Vele le lehet ülni sörözni. A szempillája tövében a lemoshatatlan fehér festék még az esti Frankenstein-előadás maradványa. Bőrkabát, kapucnis pulóver, karkötők. Sokan ismerik, asztalunkhoz ülnek és beszélgetnek vele picit. Szórakoztató. Komoly. Felelősségteljes. Felelőtlen. Érzékeny. Kemény. Fiatal. Szívós Lászlóval beszélgettünk színházi karakterekről, versekről, katonaságról, Nyugat-nemzedékről és rap-zenéről.

–Több egymással párhuzamosan futó darabban is szerepelsz mostanában. Hogy bírod?

– Az egyik premier után már jött a következő olvasópróba. Mivel ez volt az ötödik bemutatóm, még fel sem ocsúdtam az előző előadásból, már próbáltam befogadni a következő koncepcióját, és lélekben ráhangolódni az új szerepre. Most jön majd egy kis nyugalom az életembe, mert a Frankenstein volt idén az utolsó bemutatóm.

– Nemrég láttalak kutyaszerepben a Svejkben, két nappal ezelőtt pedig a Frankenstein által teremtett Lényt játszottad a Kisszínházban. A Svejk dramaturgiája nem az én ízlésemet tükrözte, utóbbit viszont minden szempontból remeknek tartom.

– A Svejk megosztóbb előadás, mint a Frankenstein, pedig azt az előadást sem ítéli meg mindenki olyan egyöntetűen ízléstelennek, trágárnak, mint amit a kritikák tükröztek. Egy tanárnő például csoportkedvezményt kért a nyolcadikos osztályának, mert szerette volna elvinni azokat a diákokat, akiket a darab által felvetett problémák érdekelnek. Érdekesnek tartom, hogy a Frankenstein pozitívabb bírálatot kapott, holott az elidegenítő dramaturgiai eszközök, a lehetséges értelmezési stratégiák sokfélesége miatt ezt tartom nehezebb, kevésbé populáris előadásnak. Ez azt is jelentheti, hogy a közönségnek éppenséggel a súlyosabb, összetettebb előadásokra van igénye. A dramaturgia szokatlanságát egyébként a folyamatos élőzene oldotta, amelytől filmes hatása lett az előadásnak.

– Sok értelmezési lehetőséget kínál a feldolgozás, de alapvető rendezői stratégia, hogy a filozofikus tartalmak kerülnek előtérbe, míg a horror, a Frankenstein-filmekre jellemző, félelmet keltő látványelemek, sőt, maga a látvány háttérbe szorul. Az elsődleges olvasatot szinte teljesen figyelmen kívül hagyja a rendező, Hollós Gábor, és a zárás, a befejező képek már madáchi magaslatokba emeltek nézőként.

– Van, aki nagyon nem szereti azt a fajta didaktikus előadásmódot, hogy a szereplők, kizökkentve a nézőt a drámai cselekményből, mikrofonba kommentálják a látottakat. Van, akinek viszont éppen ez a párhuzamosság tetszik. Abban azonban mindenki egyetért, hogy vannak benne nagyon szép színházi pillanatok.

Volna kedved felfalni, egy nagy tál spagettit?
Sószegényen, félkeményen kanalazva szmötyit

– A mikrofonba való, valóban kizökkentő kommentálás számomra azért nem volt zavaró, mert bár erőteljesen igénybe vette a figyelmemet, a különféle értelmezési lehetőségek egyenrangúságára vezetett rá. Folyamatosan szituált engem nézőként, hogy valójában egy konstruált, teremtett világban, a színházban vagyok. Nem próbálta meg a valóság illúzióját kelteni. Egyébként mennyire volt nehéz a Lény szerepével azonosulni? Úgy képzelem, hogy ki kell üresítenie magát az embernek, hogy hitelesen el tudjon játszani egy tabula rasa-ként éppen a világba csöppenő karaktert.

– Nem voltam annyira topon lelkileg, amikor elkezdődtek a próbák. Azt megelőzően játszottuk az Ahogy tetszik-et, amelyben egy balek, kihasználható hősszerelmest játszottam. Már ott is jelen volt a kirekesztettség érzése, mely a Lény megformálása esetén aztán teljesen betöltött. Eléggé galamblelkű vagyok, ezért az érzelmesség, az érzelmek kimutatása nem áll tőlem távol. Szerintem a színésznek annál könnyebb a dolga, minél könnyebben azonosul. Semmiképp nem akartam falakat felhúzni. Az is megkönnyítette a helyzetemet, hogy ez egy olyan szerep, amelyhez nincsen sablon, szabad kezet kaptam a karakter felépítéséhez.

– Hogy lehet bemutatni egy „újszülött” értelmi, érzelmi fejlődését/torzulását másfél óra alatt?

– Három jelenetem volt mindösszesen megmutatni az öntudatra ébredést, ami Mary Shelley regényében évekig tartott. Ezért elég komoly kihívást jelentett, sokat kísérletezgettem. Az első megszólalásom még akadozó, darabos. Nehéz eltalálni azt a megfelelő orgánumot, hogy hanghordozása ne tűnjön süketnémának, autistának. Felállítottam magamnak egy narratívát. Elképzeltem, ahogyan a lény az erdőben gyakorolja a hangokat, beszél a fákhoz, de emberekhez nem nagyon szólt még azelőtt, hogy végre megszólíthatta teremtőjét. Leginkább a mozgásban tudtam kifejezni az öntudatra ébredést, hiszen az egyensúlyérzet, a járás képességének kialakulása szemléltet egyfajta fejlődést is. Nehézséget okozott, hogy ennek kibontására nem áll rendelkezésre elég idő. Most játsszák a Frankensteint a Pesti Magyar Színházban is, ott az első felvonás teljes egészében a teremtmény öntudatra ébredéséről szól. (Pesti Magyar Színház, Nick Dear: Frankenstein, rendezte: Koltai M. Gábor)

– Mégis, hogyan tudnád szavakba önteni ennek a karakternek a kibontakozását?

– A születésem pillanatában nem is mozgok, csak a szememmel, fejemmel követem az első embert, akit megpillantok, a teremtőmet. Nem akartam lenni, hanem életre hívtak, ennek ellenére szembesülök azzal, hogy nem fogad el senki, még a saját alkotómnak sem kellek. Amikor ráébredek, hogy mindenhol elutasításba ütközöm, megkérem a teremtőmet, hogy alkosson nekem egy társat, egy hozzám hasonló lényt, akivel tudnék létezni és együtt élni. Viktor azonban megsemmisíti a lény-lányt. Ekkor határozom el, hogy elpusztítok mindenkit, aki fontos Viktor számára.

– Érzékeny és szép rendezői megoldás, hogy az egyetlen igazi látó éppen egy vak ember. A kirekesztettségre utalt egy szép forgószínpadi jelenet, mely térben is kifejezi a szereplők egymástól való elszeparáltságát, magába záródását. Azt, hogy saját világából senki sem tud, vagy mer kilépni.

– A vak apa próbál egyedül megismerni, vakságából adódó önmagába zártsága ellenére ő tud egyedül kilépni magából, és igazán kíváncsi lenni a másik emberre. Azért lát ő a legjobban, mert nem lát. Mivel ő is egyedül érzi magát ebben a világban, vakon, tolószékbe kényszerülve, a hiányosságai miatt érzékenyebben reagál a másik ember számkivetettségére. Sokszor eszembe jut Ronald Reagan idézete: „Nem tudunk segíteni mindenkin, de mindenki tud segíteni valakin.” Nemrég történt, hogy vásárlás közben megláttam egy kerekes székes asszonyt, aki nem fért oda a zsemlékhez, és felajánlottam neki segítségemet. Megkérdeztem, miből és mennyit szeretne. Láttam, hogy felragyog az arca a döbbenettől. Nekem mindez csak fél percembe került. Bárki megtehetné, csupán a figyelem hiányzik. Az ember társas lény. El lehet magunkat zárni a külvilágtól, de ha már itt vagyunk sorsközösségben ezen a Föld nevű bolygón, vigyázzunk egymásra, segítsük egymást.

– Említetted, hogy egy lelkileg nehezebb időszakon vagy túl. Mennyiben nyertél feloldódást saját problémáidból a karakteren keresztül? Hozzásegített-e  a szerepre való hangolódás, a karakter megélése a lelki feloldódáshoz?

– Az, hogy jelenleg nincs barátnőm – az egyedüllét – a munkámból adódó túlterheltség és ez a tól-ig élet felvetette bennem, hogy hol vagyok én ebben a történetben? Kicsit merengőbb, filozofikusabb életszakaszba kerültem. Már az Ahogy tetszik bánatos szerelmesének karakterébe is beleláttam akkori magamat. Túl sok minden egybevágott. Amikor megkaptam a szerepet, egyáltalán nem éreztem magam abban a lelkiállapotban, hogy szükségem lenne egy szenvedő, önmarcangoló, elutasított karakter ábrázolására. Érdekes fordulat, hogy mégis átsegített a nehezén, a darab fogadtatása pedig feledtette a lelkileg nehéz próbafolyamatot. Az idő rövidségéből adódóan is már önmagában nehéz volt mindez, Hollós Gábor azonban nyitottan állt a közös munkához, és figyelembe vette ötleteinket, meglátásainkat. Kíváncsi volt ránk, és a próba tényleg próbával telt, hiszen kipróbáltunk helyzeteket, szituációkat.

A „ha” a leghosszabb szócska és ez esetben
Az ellehetetlenített végtelenítetté válik,
És hiába nem függ össze, nincs egyik nélkül a másik.

– Úgy tudom, egy utazó bábszínház tagja voltál fiatalabb korodban. Ha előszedem a vándorszínházzal kapcsolatos sztereotípiáimat, akkor romantikus, kalandos élethelyzeteket képzelek magam elé.

– Kalandos volt, de kicsit távolabbról kezdeném. A Vedres István Szakközépiskolába jártam, ahol érettségi után még egy évig maradtam, és magasépítő technikusi képesítést szereztem. Az iskola befejezését követő nyáron felfigyeltem egy hirdetésre a Délmagyarban. Utazó bábszínház jó énekhanggal, jogosítvánnyal rendelkező fiatalokat keresett. Arra gondoltam, hogyha még egyszer megjelenik a hirdetés, akkor majd felhívom őket, hiszen gyerekkoromtól kezdve szerettem bohóckodni, produkálni magam. Felvettek végül is a szegedi Mini Színház utazótársulatába. Bepakoltuk a csomagtartóba a hangtechnikai eszközöket, bábokat, egyéb kis díszletelemeket, és klasszikus mesedarabok adaptációival jártuk az országot. Érdekes, kalandos élet volt. Már nem csinálnám újra, mert kutya kemény egy lét volt, viszont 19 évesen teljesen betöltött. Egyrészt komoly vezetési gyakorlatot szereztem, másrészt átfogó képet kaptam az országról. Szomorú tapasztalatom volt annak megélése, hogy vidéken mennyire nincsen semmi. A nagyvárosokon kívül mindenhol ürességgel találkoztam. Buszmegálló, mellette a 6-os számú tejgyűjtő állomás, elképesztő mélyszegénység, ahol azt sem tudod elképzelni, miből is élhetnek az ottaniak, de kínai diszkont minden településen volt. Mindez 2001-ben történt, és nem gondolnám, hogy azóta nagyon sokat változott a helyzet. Akkor döbbentem rá, hogy Szeged mennyire élhető város. Nem olyan zsúfolt, mint Pest, mégis van szórakozási és kulturális lehetőség. Megvan a természet közeliség, ugyanakkor eleven, lüktető. A paraván mögül hívtak be katonának, az utolsók között soroztak be. Nagyon nehezen fogadtam el ezt a helyzetet, teljesen tehetetlennek éreztem magam. Negyven percet kellett sorba állnom a reggelimért, nehezen éltem meg a kiszolgáltatottságot. Aztán rájöttem, hogy miért mondják, a férfiember legyen katona. Ránevel egy olyan fajta önmérsékletre, melyre aztán később az életben is sokszor szükséged lesz. Mint ahogyan nem köpheted le a főhadnagyot, nem köpheted le majd a főnöködet sem. Megtanulod azokat az élethelyzeteket, amelyekben befelé megteremtesz egy saját világot, kifelé pedig az elvárásoknak megfelelő arcodat mutatod. Egy-két hónap alatt rájöttem, hogy az egész katonaság csak egy hierarchikus színjáték.

– S hogyan lettél bábszínészből hivatásos színész?

– Amikor leszereltem, az akkori barátnőm hívta fel a figyelmemet arra, hogy 3 éves színjátszó iskola indul Szegeden. Néhány verset és monológot kellett megtanulni a felvételire. Az esélytelenek nyugalmával vágtam bele, mégis összejött. Az első év volt az igazi vízválasztó, amikor rájöttem, hogy csak és kizárólag színészettel akarok foglalkozni. Volt egy nagyon jó mesterség tanárunk, Dálnoki Zsóka, és egy színházi ismeretek tanárunk, Sinka Károly. Karcsi bácsitól tanultam meg a színház írott és íratlan szabályait. A drámatörténet, beszédtechnika és mozgástechnika órák szintén rengeteget nyitottak rajtam. A vizsgaelőadásunk a Ponyvaregény volt, melyben kettős szerepet játszottam.

– Hogyan kerültél színházi státuszba?

– Az akkori főigazgató, Székhelyi József megnézte a vizsgaelőadást, és 10 emberből négyünknek szerződést ajánlott. Hárman: Bánvölgyi Tamás, Csorba Kata és én a mai napig itt vagyunk. Sok csalódással és kudarccal is járt mindez, de úgy érzem, hogy sikerült megállnom a helyem. Jó érzés azt látnom, hogy szeretnek a rendezők és a kollégák. Fontos a jó közösség, mert a színházat szerintem leginkább a színházon belül lehet megtanulni. Azt mondják, hogy 40 év alatt nincs is színész, így talán éppen most következik a legszebb időszakom.

– Működik-e nálad is a „figurales”?

– Direkt módon, programszerűen nem szoktam figyelni az embereket, a figyelmem inkább folyamatos. Grimaszokat, bambaságokat utánozok le a trolin, és ha látok egy szomorú embert a megállóban, azon gondolkozom, hogy én milyen helyzetben tudnék ennyire csüggedt lenni.

– A Lény a Teremtőt okolta azért, amivé vált, s ez jellemző a hétköznapi emberre is. Az egyéni felelősség hárítása az egyik legnagyobb bűn, számomra ez is egy lehetséges és erős olvasata a műnek. Hogyan látod? Az emberek fásultak, tehetetlenek?

– Igen, mindenki nézi a cipője orrát, és elvan a saját kis nyomorában, holott nem is akkora nyomor ez. Szinte már filozófia lenne abba belemenni, hogy az utóbbi ezer évben itt hányan csaptak be, loptak meg, hagytak cserben bennünket, magyarokat. Ennek a történelmi tapasztalatnak, vagy az erre irányuló retorikának köszönhetően az emberek nagy része ma kiábrándult. A legfrissebb következmény szemmel látható ma Magyarországon: az együtt épített szocializmus bedőlése után elengedték az emberek kezét, felállni pedig csak az élelmesebbek tudtak. Ennek köszönhetően van a társadalomnak egy olyan része, amelyet már nem lehet megmenteni, és a szívem szorul össze, amikor látom a húsvéti „nagybevásárláskor” számolgató nénikét, hogy vajon meg tudja-e venni a mirelit csirkelábat. Saját nagyszüleimen viszont azt láttam, hogy a megélt problémák, a háborúk ellenére tudtak boldogan létezni, humorral venni az akadályokat.

Andalúziában andalog egy ondó.
Igazi vérmes, szókimondó.
Inge is véres, trónbitorló.

– A társadalmi különbségekre dalszövegeid is felhívják a figyelmet.

– Igen. Két zenekarban működöm közre, egyik egy gyerekkori barátságokból kialakult hip-hop, rap banda, nevünk  A semmi közepén – Hazai Márka (ASK – HM). Egy lemezünk jött ki tizenöt év alatt, az is saját erőből.  Szegeden belül szoktunk csak fellépni, többnyire a Rongy Kocsmában, vagy a SZIN-en. Van egy kis hetvenfős rajongótáborunk, de csak hobbi szinten zenélünk. A dalszövegeket mindenki magának írja, talán ebből fakad, hogy verseket is szoktam írni. Régóta tervezem ugyan, hogy tartok egy felolvasó estet, azonban az ambícióm egyelőre klasszikus fiók-művészetben merülnek ki. Egyszer volt egy „önáltató estem” az egykori Mono-ban, ahol néhány barátomnak felolvastam a verseimet, de hasonlóval azóta nem próbálkoztam. Van egy másik bandánk, a C-wosh és a Funk Crew. Ebbe sikerült bevonnunk Csorba Katát is, mint arany torkú vokalistát. Ez a banda vokálisabb, sokrétűbb zenét játszik, szövegeinkkel finom társadalomkritikát gyakorlunk. Ez abból adódik, hogy eddig bárki is volt kormányon, mi mindig azt éreztük, hogy nem az igazi. Az elégedetlenségünket fejezzük ki a zenénkkel. A társadalomkritikán kívül az álmokról, az éjszakai életről, a fiatalok külföldre vándorlásáról is szólnak a szövegeink.

– Milyen verseket olvasol? Kik ihletnek meg?

– Nagy hatással volt rám Kosztolányi, Csáth Géza. Arra azonban már 16 éves koromban rájöttem, hogy bár nagyon szimpatikus nekem a Nyugat nemzedéke, az egy más világ volt, ennek ellenére, ha tehetném, én is ott kávézgatnék velük a New York Kávéházban. A versszeretethez kapcsolódik egy aktuális tevékenységünk: Barnák Lászlóval és Poroszlai Kristóffal tantermi színházi előadásokat tartunk Nyugat.hu címen. Már harmadik éve visszük iskolákba a rendhagyó irodalomórákat itt Szegeden, de vidékre is kapunk meghívást. Volt, ahová vissza is hívtak minket, kezdeményezésünket pozitívan fogadták a tanárok és a diákok is. Megpróbáljuk a gyerekekhez közelebb hozni az irodalmat, élő emberekként bemutatni ezeket a hatalmas figurákat. Dialógusok, visszaemlékezések alapján válogatunk össze párbeszédeket, megzenésített verseket, illetve kortársak egymásról alkotott véleményeit dramatizáljuk. Ebből állnak össze a kis negyvenöt perces előadások. Irodalom, írás, zene és színpad. Ezekből rakosgatom össze az életemet.

Váraljai Anna

[nggallery id=531]