„Ez a mennyország, ide románok nem kerülnek”

SZÉKELY CSABA: MARÓ

Már több mint két éve bemutatták, most Budapestre is eljutott a marosvásárhelyi Yorick Stúdió MaRó című előadása. A Székely Csaba által jegyzett darabnak a Maladype Színház Crossroads/Keresztutak programsorozatának keretében a Ferencvárosi Kulturális Központ adott otthont. A színlap szerint „magyar-román mérkőzésnek” aposztrofált előadás a társulat interkulturális színházi projektjének szerves részét képezi. S bár Székely drámái sikeresek és ismertek a magyarországi színházak látogatóinak körében, a szóban forgó mű a többség-kisebbség, illetve a román-magyar relációk kulturális vonatkozásainak feszegetésével elsődlegesen a színpadon megjelenített közösséget tekinti célközönségnek. Ezért is nevezhető izgalmasnak a budapesti vendégszereplés, amely erőteljesen kitágítja a darab színházkulturális kontextusát, hiszen a nézők számára a színpadra vitt kérdések javarészt láthatatlanok; a földrajzilag távol eső jelenségekről pedig csak egymásra licitáló politikai csatározások ütik meg a napi médiafogyasztó ingerküszöbét (lásd a román miniszterelnök kijelentései kapcsán kibontakozott vitát). Magyarán az „erdélyi” vagy a „román” szavak mögött húzódó „jelentés” idehaza leginkább a politikai diskurzus és a mediális tapasztalat által szállított tudásból épül fel. Ettől függetlenül azt sem érdemes elhallgatni, hogy az előadás után kibontakozott izgalmas közönségtalálkozó arról tanúskodott, hogy a publikum egy része a magyar fővárosban élő romániai magyarokból verbuválódott – az egyik néző még azt is megemlítette hozzászólásában, hogy véleménye szerint csak a román-magyar együttélésről konkrét tapasztalattal rendelkezők részesülhettek az előadás „igazi” befogadásában.

A MaRó egy igazi alkotói csapatmunka eredményeként jött létre, hiszen a szerzőn kívül a Yorick Stúdiót vezető Sebestyén Aba és a rendező Andi Gherghe mellett a színészek közös alkotói erőfeszítése nyomán nyerte el végső formáját. A tíz jelenetből álló, kétnyelvű (román és magyar) előadás bátran viselhetné a jelenetek a román-magyar együttélés hétköznapjaiból alcímet is. A hét színész által játszott darab ugyanis lazán egymásba fonódó képekből áll össze, amelyek egységeit két- vagy háromszereplős mikrojelenetek alkotják. Ezek mindegyike a tematikának megfelelően a kisebbség-többség viszonyrendszerének, a másik/egymás kulturális észlelésének tapasztalatát igyekeznek megragadni. Ennek következtében a darabnak nem lesz centrális figurája, a mű dramaturgiailag is a közösségi összmunkában rejlő hiteles megszólalás formája mellett köteleződik el.

Az animációs filmmel keretezett darab alaphelyzete két székely beszélgetéséből bontakozik ki: a két szereplő a mennyországban beszélget haláluk lehetséges okáról. A sztereotip székely jegyekkel operáló, s ennek megfelelően komótos retorikájú jelenet egyik szereplője a jógára járó román szomszédjától fiatalító varázsitalt kért. A drága italt a jógakör indiai vezetője kotyvasztotta, aminek fogyasztása tragédiába torkollott, hiszen ahogy a mennyországban diskuráló érintett mondja: „vagy azért, mert méreg volt, vagy mert túl sokat ittam meg belőle.” Erre társa azzal replikázik, hogy a különös esetre mindenképpen fény derül, hiszen egyszer magát a szomszédot is meg tudják kérdezni az esetről. Amire érkezik a válasz: „Sosem tudjuk meg, ez a mennyország, ide románok nem kerülnek.” Az előadás által működtetett irónia alaphangját ez a párbeszéd alapozza meg, s amelynek további eredményeként a kitűnően előkészített és felépített humor adja az előadás igazi politikusságát. Ez a politikusság ugyanis nem politikai témák puszta színrevitelében merül ki, hanem egy olyan stratégiának tekinthető, amely a több-nézőpontúság kidolgozásával nyit utakat a Másik világlátása felé. Nem pusztán az előadás tartalmi elemei, hanem rendezés formai sajátosságai ingerelnek attitűdváltozást és a bebetonozott, sztereotip jellemvonások újragondolását.

Székely mindehhez a népszínmű, a bohózat és a kabaré műfaji kellékeiből dolgozott ki egy módfelett dinamikus dramaturgiát, pörgős dialógusokkal, kitűnően előkészített poénokkal, arányosan adagolt feszültséggel. A szerző lényegében a magyar (ám a groteszk mozgósításával a közép-kelet-európai) drámahagyomány leginkább (tovább)élőnek tekinthető színpadi formáit hívja segítségül a két nép önszemléletének analizálásához és kizökkentéséhez. A jelenetszekvenciák fókusza eleve a román-magyar viszonyt évszázadok óta terhelő történelmi események láncolatára, az eltérő nézőpontokkal szembeni intoleranciára helyeződik, felmutatva az együttélés tényleges konfliktusossága mellett mindennek bántó kicsinyességét és abszurditását. A hétköznapi helyzeteket felidéző jelenetek ennek megfelelően a nyilvános térben és a privát szférában egyaránt jelenlévő konfliktusokat teatralizálják. A kommunikációképtelenségre felfűzött jelenetek közül így lesz emblematikus az orvosi rendelőben a román orvos és a magyar páciens közti beszédtempó-különbségből adódó nyelvi félresiklás: a mi fáj? kérdésére ugyanis nem testi tünetek, hanem a kisebbségi lét mindennapos nyűgjeinek ecsetelése érkezik válaszként. Ehhez hasonlóan csúszik félre a diskurzus a székelyföldi kocsmaasztalnál egybegyűlt két székely és egy román lány között, aki végeláthatatlanul taglalja a magyarok által a románság ellen elkövetett történelmi bűnöket. A hatásosan kitartott jelenet akkor kulminál, amikor lelepleződik a két székely románnyelv-tudásának hiánya: „Te értetted, miről beszélt? / Nem én. / Pedig olyan szépen mondja, hajnalig is hallgatnám.” De hasonlóan, az önirónia militáns változatának bohózatba illő felépítésével ábrázolódik a román fiú és magyar lány párkapcsolatából kikerekített fordulatos és botrányos családi perpatvar, vagy a román és a magyar utcai nacionalizmus jelenléte, amelynek ábrázolásakor a humorforrást a nacionalista retorikai sémák önreflexív nyelvi megfogalmazása adja. Mindez a magyar egyetemistát az utcán megtámadó román nacionalistáknál („Mint tanult kollégám kifejtette, nem erősségünk az etnikai sokszínűség tolerálása.”), illetve a nemzetieskedést számon kérő magyar focidrukkereknél azonos nyelvi logika mentén beszélődik el („Egy erdélyi magyartól több felelőtlenséget és értelmetlen agressziót várunk el.”).

A példákból is kitűnik, hogy a sztereotípiákkal láttatott konfliktushelyzetek militáns, önreflexív humorral, a helyzetekben rejlő abszurditás felmutatásával jelennek meg a színpadon. Mindezzel nemhogy a problémák elsimítása, hanem a tabusított, mélyen lappangó ellentétek felnyitása, azok nyelvi és performatív ábrázolása éppen a közös diskurzus megszületését segíthetik elő. A népszínmű és a kabaré dramaturgiai kódjainak alkalmazásával az előadás nemcsak az ismert befogadói kondíciókra rájátszva igyekszik kizökkenteni a nézőt, hanem bejáratott és ismert dramaturgiai gépezet alkalmazásával igyekszik ábrázolni, majd azon nyomban felülírni, elbizonytalanítani a mindenkori Másikra ragadt, társadalmi sztereotípiákból álló cselekvésmintákat.

Ennek a dramaturgiai konstellációnak a végeredménye a közös nevetés. Ami az együttélést terhelő és alakító konfliktusok fényében nem egy utolsó dolog.

Fritz Gergely

Székely Csaba: MaRó

Yorick Stúdió, Marosvásárhely

Szereplők: Raisa Ané, Benedek Botond Farkas, Ciugulitu Csaba, Fodor Piroska, Badics Petra, Ștefan Mura, Nagy István

Látványtervező: Adrian Ganea

Rendező: Andi Gherghe