Emberekben, személyiségekben kell gondolkodni

KERO A MUSICALEKRŐL ÉS A BOLDOGSÁGOS NÉPSZÍNHÁZRÓL

Kerényi Miklós Gábor operarendezői pályafutása Szegeden kezdődött. 1985-ben rendezte meg A Nyugat lányát, Juhász Józseffel, Németh Józseffel, Bajtay Horváth Ágotával, Vámossy Évával. De egy-egy kisebb szerepben benne volt az előadásban Bárdi Sándor, Gurbán József és Gregor József is. Aztán még 4 sikeres produkció fűződik itt a nevéhez, majd némi szünet után a nagyszerű Pillangóasszony, Aztán az Állami Operaház rendezője lett, most pedig évek óta a Budapesti (leánykori nevén Fővárosi) Operettszínházat igazgatja. Sokszor dolgozott a Dóm téren is, operát is, musicalt is rendezett. „Mind a kettőt ugyanúgy” – mondják róla, ám van, aki ezt dicséretnek szánja, mások viszont kritikának. Beosztottjai a háta mögött Kerónak hívták. Amikor megtudta, nyomban elfogadta. Majd ezt választotta márkanevének.

– A rendezői pályához Ön közeledett, vagy Oberfrank Géza hívta?

– Kölcsönös volt az érdeklődés. Édesapám, Kerényi Miklós György, az ország leghíresebb énektanára volt, a Zeneakadémián máig az ő könyvéből tanulnak, és édesanyám is énektanár volt a Színművészeti Főiskolán. Engem azonban a prózai színház érdekelt, rengeteg úgynevezett alternatív előadást rendeztem. Aztán az élet az Operettszínházba sodort, ott találkoztunk Oberfrank Gézával, s amikor őt kinevezték Szegedre főzeneigazgatónak, elhívott engem rendezni.

– Ekkor nyomban két meglepetést okozott. Teljes kezdőként nagyon jó Nyugat lányát rendezett, egy hagyományos előadást. Második darabja azonban a Macbeth volt, ami szintén nagy sikert aratott, ez azonban egészen más volt, egyáltalán nem tradicionális.

– Én azért nem látok akkora különbséget. Összes rendezésemet összeköti, hogy én központi kérdésnek tartom, egy történetet elmesélését. Persze nyilvánvalóan abban az olvasatban, ahogy én látom! Olyan érzelmi töltések között, ahogy én a zene folytán megélem. De a történetet, magát akarom színpadra tenni, nem akarok egy új történetet írni.

– A Nyugat lánya élénk, érdekes, de mégiscsak hagyományos produkció volt. A Macbeth ehhez képest sokkal szimbolikusabb. Ez a műből adódott, abból, hogy nem az idős Varga Mátyás, hanem Makai Péter tervezte a díszleteket (és a jelmezeket is), vagy az Ön fejlődéséből következett?

– Ezek összefüggenek. De a két mű egészen másra ad alkalmat. A Nyugat lánya nincs tele szimbólumokkal, mint a Macbeth. Puccini és a veristák sokkal keményebben kötődnek a valósághoz, mint például Verdi, aki A végzet hatalmában, de az Otellóban is teljesen szabad kezet nyújt a rendezőnek.

– Meg A Nyugat lánya volta az első, és utána lett világos, milyen erők állnak rendelkezésre, mit lehet vállalni.

– Kezdő operarendezőnél nagy a kockázat. A társulat sokat tapasztalta már, hogy a próbafolyamat alatt kérnek tőlük különböző dolgokat, amelyek aztán sohase találkoznak. Nálam pedig kiderült, hogy ezek végül találkoznak, az előadás összeállt és sikert aratott. Ez megnövelte a hitelemet, ezután mindenki sokkal hamarabb elhitte, hogy a szokatlan dolog, amit kérek tőle, nem bolondság. Ifjúsági válogatott sakkozó voltam. Olyan az agyam, hogy pontosan látom a táblán és a színpadon a helyzeteket.

– Vagy 25 éve volt alkalmam néhány vereséget elszenvedni az akkori színészklubban… Mindenesetre az első évad sikere után, gondolom, már a darabválasztásba és a szereposztásba is beleszólhatott.

– Oberfrank Gézával nagyon jó volt a kapcsolatunk. Ő bele-beleszólt az én rendezésembe, elmondta a véleményét, és nem sértődött meg, hogy néha én is kértem tőle zenei megoldásokat. Azóta ilyen jó összhangban csak Kesselyák Gergellyel tudok dolgozni. Ő is, mint Oberfrank, tele van rendezői, elsősorban kapcsolatrendszeri elképzelésekkel. Én gyakran eszmét cserélünk a zenélésről. Ugyanakkor Oberfrankkal arra törekedtünk, hogy a legjobb helyzetbe hozzuk azokat az énekeseket, akik akkor a legjobb állapotban voltak. A Macbethnél például ott volt Gregor Jóska Banquóra, Németh Jóskának eszelősen való volt a címszerep, és Misura Zsuzsi nagyszerű Lady volt, de még Macduffhoz is ideális volt Juhász József acélos hangja és egyénisége.

– Egyre inkább úgy gondolom, hogy a nagy színházak, színpadok is ugyanígy működnek. Mondjuk, ha egy Bajazzókhoz van Canio egy Nedda és agy Tonio, akkora a parti már meg van nyerve. Azt a rendező még elrontani is nehezen tudja.

– Ha az ember társulatot vagy színházat vezet, rettenetesen fontos, hogy emberekben, személyiségekben gondolkozzon. A mai kor alapproblémája, hogy kitűzünk egy darabot, és majd keresünk hozzá szereplőket. Ez, a staggione-rendszer ma is a világ sok házában működik. Ahhoz azonban, hogy egy igazán jó produkció jöjjön létre, az kell, hogy az emberek ismerjék egymást, közelebb kell lenniük egymáshoz. A világ leghíresebb színházai, például a milanói Teatro Piccolo is így működik Giorgio Strehler irányítása alatt. Én is igazából a társulatban hiszek, ahol a szólistákon kívül létezik kórus és zenekar, akik tudják a repertoárt, és annak a színháznak a stílusát. És ahol vannak szerződtetett szólisták is.

– A Magyar Állami Operaházban most épp az ellenkezőjét vezetik be.

– Megszüntették a társulatot. Így nehéz fejlődni a művészeknek, és a vezetők is nehezen vállalnak felelősséget értük. Amikor az Operettszínház igazgatója lettem, leírtam 100 pontban, hogy mit szeretnék, és mára ennek a 95 %-a teljesült. Például olyan színházat képzeltem el, ahol a darabokra és az énekesekre egyaránt jegyet vesznek. Ma Magyarországon két operaénekes van, akinek a nevére jegyet vesznek: Miklósa Erika és Rost Andrea. Több nincs, de ez nem az énekesek bűne.

– A tehetség születik, a sztárt azonban meg kell csinálni. Az Operettszínházban vannak ilyenek. Hogy kell sztárt csinálni?

– Úgy, hogy megfelelő szerepeket adok neki, és kitalálom miért érdekes, hogy ezt éppen ő csinálja. Aztán igenis pénzt és energiát kell áldozni arra, hogy ezt a közönségnek a tévén, rádión, újságokon keresztül elmagyarázzuk. Fontos, hogy a közönség egyre többet tudjon meg arról, akiből sztárt akarunk csinálni. Sokan ezt lefitymáják. Pedig a kultúra, a művész ugyanúgy áru, amit el kell adni, önmagától semmi nem lesz népszerű. Nagyon sok művésztársam meg van sértődve attól, hogy a politika beleszól, hogy mit csináljunk. Nem értem, miért. A művészet mindig is jelentős támogatást igényel. A politikusokat mi választottuk, és az ő dolguk eltölteni, hogy mire költsük a köz pénzét.

– Amikor a Dóm téren hét estére megtelik a nézőtér, akkor mire jönnek? Az Operettszínház miatt, Szinetár Dóri és Dolhai miatt, a darab miatt, vagy Kero miatt?

– Ezeket együtt kell építeni. Most a legerősebb márkanév talán az Operettszínház. Remélem az is jelent valamit, hogy én csinálom a darabot, és fontos az, Dolhai Attila énekel és Szabó P. Szilveszter van kiírva, vagy azok a fiatalok, például Vágó Bernadett, akikre most elkezdett jegyet venni a közönség. Ugyanakkor nekem nagy szomorúság, hogy az opera ma kevésbé népszerű, és nehéz eladni. Pedig az opera egy igazi nagy boldogságos népszínház. Ebben nagyon sokan hibásak, és hibás az egész kultúrpolitika.

– Azt mondta, nálunk két énekes van, akinek a nevére el lehet adni a jegyeket. De hát a világon sincs túl sok… Talán Juan Diego Florez, Reneé Fleming, Netrebko, no meg José Cura. De a mostani Bajazzók két kitűnő vendégét már senki nem ismeri.

– A világot többféle színtérre lehet osztani. Vannak ugye a legnagyobb házak, a Veronai Aréna, a Milanói Scala, a Metropolitan, az Orange-i Fesztivál, ahová puccból el lehet menni. Ők meg tudják venni a legdrágább művészeket, és úgy van fölépítve a PR-juk is, hogy a közönség megveszi a drága jegyeket. Magyarországon mindig jobban érdekelte a közönséget a személyiség, hogy ki énekli azt a szerepet. Nálunk ma a tévés személyiségek a legnépszerűbbek. Olyanok, mint Győzike, akire sokan beülnek.

– … hát tévésnek tévés, de személyiségnek nem személyiség.

– Rengeteg tehetségkutató verseny győztese jelenik meg nálam, hogy szerződtessem, de ennek az áramlatnak ellenállok. A tévék maguk is megkerestek. Mindig megígérem, hogy meghallgatom a jelöltjüket. Aztán elmondom nekik, hogy miért nem.

– Antal Imre például föllépett az Operettben, de neki volt színészi múltja is, és speciális szerepre hívták.

– Ez még nem az én igazgatásom alatt volt… De ha Friderikusz Sándornak például egyszer kedve lenne egy darabban föllépni, valami olyan szerepben, ami neki való, akkor annak állok elébe.

– Mit osztana rá?

– Van most egy klassz opera, a Jerry Springer. Ez egy német televíziós műsor, olyan, mint a Mónika show, és nagyon népszerű. Ebből készült ez az angol opera, s abban egy félprózai énekes szerepben szerintem óriási lenne Fridi. Attól, hogy valaki közismert személyiség, még nem zárom ki, hogy színpadra léptessem, de annak jónak kell lenni, és kell egy speciális feladat. De az operára visszatérve tudom, hogy a maga korában Svéd Sándor, Miller Lajos, Tokody Ilona vagy Kelen Péter nagyon ismert emberek voltak. Azok, akik ma a derékhadat képviselik, közel sem ilyen ismertek. De ugyanez igaz a színészekre. Hol van ma Bessenyei vagy Sinkovits ismertsége és népszerűsége?

– A színészek azt mondják, a tévéjátékokban lettek igazán ismertek.

– Igen, a magyar film és a magyar tévé. De akkor Honthy Hannából mi csinált sztárt? Akkor még nem volt tévé, és ő filmekben nem szerepelt. Egyébként Honthynak volt egy nagyon jó mondása: „A lejtőn fölfelé is nehéz megállni.” Ha valakit el tudok indítani fölfelé, akkor abból sztár lehet, Ha nem is indítom el, akkor nem tud fölballagni. Ahhoz segíteni kell.

– Az opera problémájára az lenne a megoldás, hogy áthozunk musical sztárénekeseket? Ahogy például a Mario és varázslóba bevonta Szabó P. Szilvesztert, vagy most Dolhai Attilát és Kerényi Miklós Mátét?

– Én az Operettszínház igazgatója vagyok, és mindig azt is keresem, hogy az operát hogyan tudom bevonni az én színházamba és hogyan tudom érdekessé tenni az én közönségemnek. A Mario ilyen kísérlet volt, és jó eredményt értünk el, hisz már több, mint 15-ször játszottuk el, ami 13 ezer nézőt jelent, és telt házakkal ment Pécsett is. A szerző, Vajda János is boldog volt vele. Szabó P. Szilveszter a mikroportjával rengeteg olyan színt hozott ki, amit anélkül nem lehetne megcsinálni. Itt a Parasztbecsület és a Bajazzók más kérdés, és különbözik a két énekes esete is. Máté este szerintem teljesen adekvát. Beppót szokták énekelni színészek, Máté hangja erre tökéletesen megfelel, fölényesen énekli el a szólamot. Dolhai Attila problematikus eset. Adva van egy musicalsztár, akinek az az álma, hogy elénekeljen egy operát. És akkor van egy egyfelvonásos opera, amelynek a főhőse az ő személyiségével teljesen találkozik. El kellett gondolkodni, hogy mekkora kockázatot vállalok, ha ezt odaadom neki. A szabadtéri operajátszásban a mikroportot régóta használják, és ebben a technikában neki nagy tapasztalata van. Azt kell mondanom, minden arra mutat, hogy őt ki kell próbálnunk Turiddu szerepében. Ebben nagyon jónak érzem az átjárást. Asmik Greigorian Nedda szerepében teljesen úgy mozog, mint az én operettszínházi színészeim, és úgy várja az instrukciót, és ugyanúgy a Silviót éneklő Boris Grappe is. Nem, mintha a magyarok le lennének maradva. Kovalik Balázs az én asszisztensem volt 5 éven át, aztán több évig tanított a Zeneakadémia opera tanszakán. A növendéke volt Mester Viki (Lola) és Szegedi Csaba (Tonio), és kiválóan tudunk velük dolgozni, mert értik azt a nyelvet, amit beszélek.

– Mi szólna az ön édesapja, hogy itt mikroportba énekelnek operát?

– Óh, ez nagyon bonyolult történet! Apukám sok-sok éve nincs közöttünk….

– Máshogy kérdezem: van-e Önnek egy konzervatív énje, amelyiknek kétsége van ezzel kapcsolatban?

– Tele vagyok kétségekkel. 100 százalékos kétségeim vannak és 100 százalékos bizonyosságom a másik oldalon. Biztos vagyok, hogy ez a technika terjedni fog és nemsokára olyan szinten lesz, hogy az erősítést észre sem vesszük. Mi az Operettszínházzal Japánban játszottunk olyan teremben, ahol mindent hangosítottak, és nem lehetett észrevenni. Ma, abban a zajtengerben, ahol élünk, mások az elvárások. Ugyanakkor nem szeretném lecserélni a jó akusztikájú teremben az élő hangot, mert annak a csodája semmihez sem fogható. Csakhogy közben a hangszerek húrjait bélhúrról fémhúrra cserélték, kétszer akkorát szólnak, a normál zenei A hangot fölsrófolták. Minden az ellen szól, hogy az énekes úgy tudjon excellálni, ahogy azt annak idején elképzelték. Egyre kevesebb a jó természetes akusztikájú ház is. Átépítették a Magyar Állami Operaházat, és végzetesen leromlott az akusztika. Az Erkel átépítése is rontani fog az akusztikát.

– ..és nem számíthatunk rá, hogy új nagy operaházak épülnek a természetes hangzásra…

– Szerintem is a hangosításra épülnek, ha épülnek. A Metropolitanban is hangosítanak egy kicsit. Ma, abban a zajtengerben, amiben élünk, más az elvárás. Nem azt mondom, hogy minden operaházban így kellene dolgozni, de egy-egy kísérlet nagyon izgalmas. Ezért volt a Bohém casting, és ezért van Dolhai.

– Az igaz, hogy a műfajjal valamit kell kezdeni.

– Vissza kell vezetni a közönséghez. S ehhez minden lehetőséget meg kell ragadni.

– A mai modern világ új technikáit is.

Igen, ezért találtuk ki, hogy a főszereplőkkel kimegyünk ruhabemutatóra az Árkádba, és pénteken, szombaton és vasárnap az artistáim bemutatót tartanak a Kárász utcán. Így szerződtettem őket. Nekem, aki alapvetően művész vagyok, mint igazgatónak, rettenetesen sokat kell a marketinggel és a PR-rel, sőt a lobbizással is foglalkoznom.

– De azért ezt is élvezi…

– Élvezem. Be kell, hogy valljam, meggyőztem magamat, hogy ez fontos, De jobb lenne, ha erre profi emberek állnának rendelkezésre. Jó néhány úgynevezett menedzser jelent meg a piacon, akik azt hirdetik, hogy ehhez értenek. De hát nem értenek hozzá. Addig, amíg megtanulják, ez is az én feladatom marad.

Márok Tamás

 Fotó: Panda