Egy kapcsolat nehéz dolog
ÚJ OPERA ÚJVIDÉKRŐL MANHATTANEN ÁT – Márok Tamás interjúja
Az idei Armel Operaverseny és Fesztivál legzajosabb sikerét aratta az Újvidéki Szerb Nemzeti Színház, amely ősbemutatót hozott Szegedre. A New Yorkban élő fiatal zeneszerzőnő, Aleksandra Vrebalov a színház kérésére komponálta a Milevát, amely első operája […]
ÚJ OPERA ÚJVIDÉKRŐL MANHATTANEN ÁT
Az idei Armel Operaverseny és Fesztivál legzajosabb sikerét aratta az Újvidéki Szerb Nemzeti Színház, amely ősbemutatót hozott Szegedre. A New Yorkban élő fiatal zeneszerzőnő, Aleksandra Vrebalov a színház kérésére komponálta a Milevát, amely első operája. Az Újvidéki Egyetemen szerezte zeneszerzői diplomáját, de posztgraduális képzésen a San Franciscó-i Konzervatóriumban vett részt, doktori fokozatát pedig a Michigani Egyetemen szerezte. Többször komponált a világhírű Kronos Kvartettnek is.
A történet Albert Einstein első házasságáról szól. A nagy tudós svájci egyetemi évei alatt ismerkedett meg azzal a szerb lánnyal, akit feleségül is vett. A darabot nemrég mutatták be Újvidéken. Érdekesség, hogy a mű eredetileg nem szerepelt a programban, egy másik város visszalépése miatt került be. Az előadás után azt kérdeztük a zeneszerzőtől, hogy talált rá a témára.
– A színház kért tőlem egy darabot, és olyan témát szeretett volna, amelynek van helyi kötődése. Így találtunk rá Mileva Maricra, aki Einstein első felesége volt, s aki a Vajdaságból, Újvidékről származott. A XIX. század végén – különösen Szerbiában – szokatlan egyéniség volt, hiszen nő létére egyetemre akart járni, ami akkor egyáltalán nem volt jellemző. Az évfolyamában ő volt az egyetlen nő. Szóval ezt a témát nagyon érdekesnek találtam. Ráadásul számos olyan vonatkozása van, amelyek ma is érdekes problémák. Például az, hogy valaki másik országba megy tanulni, vagy hogy a különböző neveltetésű, nemzetiségű és vallású emberek hogyan tudnak együtt élni. Mi történik, amikor a különböző kultúrák találkoznak.
– Az is érdekes ebben a nőalakban, hogy kezdetben ugyan nagyon elkötelezett a tudományos karrier mellett, de amikor találkozik Einsteinnel, fölvállalja a feleség szerepét.
– Éppen az okozza a problémát, hogy egy nő saját karriert akar építeni, de mellette feleség és anya is akar lenni. Mileva nagyon erős asszony volt, de rengeteg nehézséggel kellett szembenéznie. A húga mentálisan beteg volt, neki kellett gondját viselni, ráadásul egyik fia is hasonló problémákkal küzdött, s ezért intézetbe kellett adni. Szóval nem volt túl sok választási lehetősége.
– Ön szerint ez tipikus helyzet egy kapcsolatban: a férfi tele van tervekkel, vágyakkal, a saját útját járja, a nőnek meg a támogató szerepe marad ebben?
– A darabban nem ilyen egyszerű a képlet. A történet inkább arról szól, hogy a nő hogyan keresi a maga útját. Számos megalkuvásra kényszerül, de nem válik keserűvé. A többiek kritizálják a férjét, amiért elhagyta őt, de ő soha nem mond rá egy rossz szót. Egész életében hűséges marad Alberthez.
– A darab sem mond erkölcsi ítéletet a szereplőkről.
– Nem, inkább arról szerettem volna beszélni, milyen hihetetlenül nehéz dolog együtt élni valakivel, és mennyire meg kell becsülni azt, amit egy kapcsolat adhat. Einsteinnek megvan a maga igazsága. Ő tudós volt, időre és nyugalomra volt szüksége a munkájához, ahhoz hogy eredményeket érjen el. Képtelen lett volna nap mint nap családi problémákkal foglalkozni, gyerekeket nevelni.
– Hogyan írná le a zenéjének a stílusát? Hallgatva elég heterogén.
– Nemigen foglalkoztam stíluskérdésekkel. Az a fontos, hogy ez a zene milyen hatással van azokra, akik hallgatják. A muzsikám néha atonális, hangnemen kívüli, máskor dallamos. Nagyon fontos volt, hogy az anyanyelvemre komponálhattam.
– Vannak benne zenei idézetek is.
– Csak egy Mozart-részlet van, amikor az egyetemisták ezt hallgatják.
– Máshol az Anyegint, az utolsó részben pedig a Parsifal témáját véltem fölismerni.
– Valóban? Ez nem volt a szándékom, véletlen lehet, vagy öntudatlan.
– Einstein figurája nem túl karakteres. Ez is véletlenül alakult így? Vagy csak optikai csalódás: nem találtak rá elég markáns énekest?
– Ó nem, ez tudatos! Eredetileg én Einsteint teljesen ki is akartam hagyni a darabból! Legföljebb néma, vagy prózai szereplőként akartam megjeleníteni. De aztán alkotótársaim, főleg a librettista, meggyőztek, hogy ez azért túlzás volna. De tény, hogy nem az ő érzései, és mozgatórugói érdekeltek. A funkcióra szükségem volt, de az ember nem érdekelt.
– Amikor a barátnőmnek el akartam mesélni, miről is szól a darab, csaknem összevesztünk. „Ó, már értem, mondta ő, tipikus férfiönzés, a nő pedig magára marad a problémáival.” Nem nem! Semmi ilyesmit nem akar mondani a szerző! – tiltakoztam.
– Valóban nem akartam ítélkezni. A kapcsolatok nagyon bonyolultak, s ha mindenki a legjobb formáját hozza, akkor sincs garancia a sikerre. Az embereknek megvan az álmuk a jövőről, mindent megtesznek, hogy ez megvalósuljon, de erre nincs semmilyen garancia. Azt hiszem, ez ma is nagyon aktuális gondolat. S akinek olyan küldetéstudata van, mint Einsteinnek, annak és azzal még nehezebb. Mert a saját útját fogja járni.
– Mennyire szólt bele a librettó kialakításába?
– Nem nagyon, csak jelentős rövidítéseket kértem. A szerző, Vida Ognjenovic híres író és nagyon elfoglalt asszony. Jelenleg éppen ő Szerbia nagykövete Finnországban. Csak 6-7 hetet dolgoztunk a szövegkönyvön, de az eredménnyel teljesen elégedett vagyok.
– No és a rendezés?
– Az nagyon tetszik. Szerintem Ozren Prohic pontosan ráérzett, hogy mit szerettem volna, a megoldásai mind nagyon zeneiek. Minden jelenet egyre messzebb visz bennünket a realitástól. A darab egyre kevésbé konkrétan Mileváról szól, hanem általánosságban a boldogságkeresésről.
– Ezért van, hogy oratóriumszerűen fejeződik be? Hogy a két énekesnő egy-egy fekete kottaállvány mögött, mereven állva énekli a finálét?
– Pontosan! A finálé már arról akar beszélni, hogyan kerülhetünk egyre közelebb a végtelenhez.
– No és a címszerep megkettőzése? A darab egy pontján – mintegy árnyékként – megjelenik az öreg Mileva, s egy mezzoszoprán képében párbeszédeket folytat saját magával.
– Ez a saját ötletem, és még nem találkoztam vele soha az operaszínpadon. Nagyon érdekesnek találtam, hogy valakit ott látunk a színpadon, aki fiatal, szép, és szerelmes, de szembesül saját későbbi énjével, amikor már öreg, ráncos és kiábrándult. A többszöri visszaemlékezés igen érdekessé teszi az időkezelést is. Merem remélni, hogy eredeti megoldás. Mindenesetre megkomponálni nagy élvezet volt!
Márok Tamás
Fotó: www.politika.rs