tiszatáj | 2019. július 22.

Dinnyét esznek a földről

MOLIÈRE DON JUANJA AZ ÚJSZEGEDI SZABADTÉRI SZÍNPADON
Kulka János némán is beszédes a kőszobor alakjában. Rezzenetlen arca nem vádolja és nem ítéli el a gátlástalan nőcsábászt és hazudozót, épp csak a nyugtalanító kérdés van rajta, hogy mindezt szabad-e egy embernek? Ám a fináléban az ő embermagas, kivetített arca nyílik ketté és „falja be” az erős ellenfényben Don Juant… – MÁROK TAMÁS KRITIKÁJA

MOLIÈRE DON JUANJA AZ ÚJSZEGEDI SZABADTÉRI SZÍNPADON

Elnagyoltra sikerült az újszegedi szabadtéri színpad fölújítása. A lépcsőkön térképesre kötött meg az új beton, mintha még a járólapot várná. A világítótornyok alu rúdjai jól láthatóak, miként aljukon is a borulásgátló műanyag víztartályok. A padok tán kényelmetlenebbek, mint voltak, az új fa keményebb, mint a régi. A büfében a szemetet natúr föllógatott fekete szemeteszsákokba gyűjtik.

Ezt a kényelmetlenséget folytatja a színpadon a díszlettervező Bianca Imelda Jeremias. Nincsen sem elegáns palota, sem meghitt zug, de még egy szék sincs, ahová le lehetne ülni, csak a második felvonás közepén hoznak majd be egyet. Don Juan egy fürdőkádban ejtőzik, de azt használja pihenőnek és étkezőasztalnak is. Apropó: asztal egyáltalán nincs, ami furcsa, mert a címszereplő kifejezetten vacsorára hívja meg a kőszobrot. (Na jó, például Szikora János korábbi szegedi Mozart-féle Don Giovannijában sem volt asztal, de a padlóra kifejezetten gazdagon terítettek, és a tükörfalak mindent megsokszoroztak.)

Itt meg dinnyét esznek a földről.

Addig érdekes, hogy a szolga kéjesen meglékeli, még azt is élvezem, hogy az első fölvonás végén a kölcsönösen megcsalt nők földhöz csapnak egyet-egyet. A második felvonás végi expresszívnek szánt dinnyedobálás-repesztés-zabálás viszont inkább komikus, mint szuggesztív.

Persze, látom a színlapon, hogy komédiát játszanak. De milyen komédiát? Igazi komikus jellem nincs a színen, a szituációk nincsenek aprólékosan kidolgozva, a címszereplő kivillanó meztelen segge nem elég kacagtató. Máskor meg burleszkbe borul egy-egy jelenet. Hajlanánk rá, hogy ne kérjük számon a realista drámajátszást.

Igen ám, de egyszer csak belép Csákányi Eszter, mint kiugrott apáca, és olyan erővel hozza a karaktert, az igazi szerelmet, annyira betölti színpadot, hangsúlyai gesztusai olyan sokértelműek, hogy az effajta színjáték nyomban elkezd hiányozni. Ugyanez az érzésünk támad, amikor a Koldus jelenik meg színpadon. A saját furcsa igazságát olyan komolysággal, mégis olyan finom tartózkodással adja, hogy beleborzongunk, s még a műsorfüzetben is elfelejtjük megnézni a nevét. Aztán kijön a nézőtérre, és Zsótér Sándort látjuk elsétálni előttünk, akinek töretlen hite meg sem rezdíti az erkölcsön kívül álló főhőst. Egészen más a helyzet Bodrogi Gyulával, aki bejövő tapsot kap, s amikor távozik szintén összeütődnek a tenyerek. Nem Don Louis érkezik, hanem Lajos bácsi a Tátika utcából. Kedélyes falusi öregurat formál, kiskertművelő kalapja erősíti az érzést.  Jelenete a darabban idegen betét, nem véletlen, hogy alatta fia, Jakab Tamás csak áll mozdulatlanul, egy helyben, mintha nem is vele történne mindez. Jakab ereje amúgy elég volna egy jó Don Juanhoz. Mindvégig jelentős embert látunk a színpadon, én abban is benne lennék, hogy őszülő-kopaszodó hódító, csak a tüzet nem látom benne. Hogy mi hajtja mindig új nők után? Hogy csak fád unalomból hágja át az erkölcsöt, az kevés. Kellene bele némi libidó, több életkedv, nyugtalanság, ami a kárhozatig vezet.

A rendezés alig alkalmaz kellékeket, s mintha a szinte folyamatosan színpadon levő két főszereplőnek is kevés eszközt adtak volna a figyelem ilyen hosszú fönntartásához. A publikum hosszú percekre elunja magát. Sorbán Csaba is csak rövidebb időszakokra képes érdekessé tenni Sganarelle-t, leginkább akkor, ha egyedül marad. Sebők Maya buzgón keresi Don Juanban azt a varázst, amely elbűvöli, és magában a fiatalságnak és az egyszerűségnek azt a vonzerejét, amely ezt a nagyurat megragadja. Ez a fruska lehet érdekes pár percig, de nem látjuk benne azt a lehengerlő, öntudatlan bájat, amely akár a kárhozatig is elvezethet egy óvatlan férfit.  Kancsár József olyan harsány eszközökkel játssza vőlegényét, Fricit, hogy mindenki számára nyilvánvaló, miért nem akar hozzámenni a lány. Don Juan néma szolgái között föltűnik az otthonszülés legismertebb hazai aktivistája, Geréb Ágnes is. Hogy hogyan került erre a színpadra és miért ő került oda, az nem derült ki. Pedig egy ennyire ismert személyiség esetében ez elvárható volna.

Kulka János némán is beszédes a kőszobor alakjában. Rezzenetlen arca nem vádolja és nem ítéli el a gátlástalan nőcsábászt és hazudozót, épp csak a nyugtalanító kérdés van rajta, hogy mindezt szabad-e egy embernek? Ám a fináléban az ő embermagas, kivetített arca nyílik ketté és „falja be” az erős ellenfényben Don Juant. (Ez meg egyébként Kerényi Miklós Gábor 80-as évekbeli szegedi operai megoldását juttatja eszünkbe, ott a kővendég téglalap alakú domborműve vált ketté.)

Herczeg Tamás és O. Horváth Sári rendezésében a darab érdekes részletekben gazdag, ám nagy, impozáns épületé nem állt össze.

Márok Tamás

Fotó: Dusha Béla