tiszatáj | 2012. december 14.

Crescendo

A KÖVÉR BÉLA BÁBSZÍNHÁZ KÉT ELŐADÁSÁRÓL
Nincs nagy különbség báb- és emberalakos színház között. Mindkettő ugyanazon okokból lehet izgalmas vagy elviselhetetlen […]

A KÖVÉR BÉLA BÁBSZÍNHÁZ KÉT ELŐADÁSÁRÓL

Nincs nagy különbség báb- és emberalakos színház között. Mindkettő ugyanazon okokból lehet izgalmas vagy elviselhetetlen, melyek közül a darabválasztás, a dramaturgia és a színpadra állítás módja a legdöntőbbek.

A bábszínházi előadások megítélésekor két dolog nem lehet szemszempont. Az egyik, hogy a báb élettelen, vagyis nem tud beszélni és érezni. Ez ugyanis nem lényegi különbség – pláne, ha arra gondolunk, hány hús-vér színészt láttunk már színpadon, akiknek hiába csörgedezett vér az ereiben, mégsem tudtak életet lehelni a szerepükbe – csupán színháznyelvi, ami azt jelenti, hogy aki bábszínházba megy, eleve stilizáltabb, vagy ha tetszik, elemeltebb előadásra számíthat.

A másik, hogy gyerekeknek készült darabról van-e szó, mert, hogy az alkotói intenciót ez nem befolyásolhatja. Ezektől eltekintve viszont minden más a szokásos – vagyis a kőszínházi előadások iránt táplált – elvárással közelíthető meg nem csak a kritikus, de a közönség részéről is. Az utóbbi ráadásul, ha gyerekekből áll, sokkal szenzibilisebben reagál, mint a szülők társadalma, ha az előadás jó, nincs gond, ha viszont rossz, akkor gátlás nélkül nyüzsögni kezd, egyre erősebben.

Halálbiztos mérce, a szegedi Kövér Béla Bábszínház azonban rá se hederít, és kitartóan műsoron tartja a legkínosabb produkciókat is, mint például a Pinocchiót.

És már itt baj van, a név írásával. Tudniillik, már rég meghonosodott a Pinokkió, és, ha jó így Parti Nagy Lajosnak és Upor Lászlónak (hogy csak két nagynevű irodalmárt említsünk), akik a budapesti Katona József Színház illetve a debreceni Vojtina Bábszínház számára készítettek átiratokat, vajon miért nem felel meg ez a – kisiskolások számára is könnyen olvasható – változat a szegedi bábszínháznak?

Mely teátrum a vendégként rendszeresen visszatérő Adela Moldovan kezébe helyezte a mű adaptálását. Moldovan jeles aktora a marionett technikának, nyilván nem véletlenül tanította magyar bábszínész hallgatóknak a budapesti egyetemen, s több work shop-on is, mindazonáltal úgy hiszem, a technika még oly kiváló ismerete sem pótolja a hiányzó rendezői képességeket. Nem ez az első Moldovan darab, amit láttam, egyik sem győzött meg (több száz gyerekkel együtt), a Pinocchio előadása is egy régészeti leletre emlékeztet, de csak a nagyjából beazonosítható törmelékkupac fajtából.

Ugyanis a csonkolt szöveg érdektelen és avítt, a bábuk mozgása – már, ha van – szinte kimerül a bejön-kimegy célszerűségében, dramaturgiai beavatkozásnak nyoma sincs, ráadásul a produkció szemfárasztóan alulvilágított. Mindemellett mutatkozik törekvés egyfajta “modernizálásra”, de csak sematikusan. Két szereplő például a játszó színész alakjában jelenik meg, az egyik Gepetto, ami természetesnek tekinthető, a másik a vásári mutatványos, mely utóbbinak az az előnye, hogy a színpad előtt játszatott – bár hosszúra nyúlt – jelenete némileg élénkíti az előadás monotóniáját. A másik tupír a vetítés, amely a tenger alatti részeket hivatott tolmácsolni, ám a képek együgyű, ám zavaros és kibogozhatatlan látványa inkább elhomályosítja, mint sem megvilágítja a cselekmény vonalát.

A sikerületlen, de legalább szándékolt illúziókeltés az utolsó jelenetben – ahol a legnagyobb szükség volna rá – kileheli a lelkét, amikor is ugyanaz a fabábú kimondja, hogy „Igazi kisfiú lettem”. Na, hát ez az a pillanat, amikor a nézői képzelőerő végképp összeroppan.

Az olykor felhangzó betétdalok songos-sanzonos stílusa kétség kívül szellemesebb és kellemesebb, mint maga az előadás, így nem is simulnak össze, s a jobb sorsra érdemes nóták méltatlanul lifegnek az idegen testen.

[nggallery id=107]

Fényévekkel jobb az újabb bemutató, a Micsoda madár ez? előadása. A friss levegőt megint Kiss Ágnes rendező fújta be a falak közé, aki pontosan tisztában van azzal, hogy a színháznak csupán egyik komponense a szöveg, a többi látvány és játék.

Noha, az előadás nem hibátlan, mindenképpen élmény. Például a nézőteret a színpaddal összekötő keretjáték, az üde és találékony színpadkép, a látványt és a mozgást érvényesülni hagyó, jól eső verbális szünetek, az előadást korhatár nélkülivé tevő zenei idézetek, valamint a bábszínészeket nem elrejtő, de harmonikusan képbe olvasztó megjelenítés miatt.

Az irodalmi alapanyag az óvodások körében igen csak kedvelt Szutyejev három meséje, amelyek tanulsága könnyen dekódolható: hagyatkozzunk a szívünkre és a józan eszünkre! Három etűdöt látunk hát, és külön öröm, hogy végre nem hömpölygő prózamondó verseny keretében. Ugyanakkor nem hallgatható el, hogy a külső szem, nevezetesen a – sajnálatos módon nem csak itt, de általában a bábszínházakban következetesen mellőzött – dramaturg tisztánlátása és arányérzéke jelen esetben is érezteti a hiányát.

Mindazonáltal ez színház, aminek súlyát e képlékeny lény, a színész is a zsigereiben érzi, s teljes tudásával alkalmazkodik a minőségi feladathoz. Balasi Jolán, Nikodémusz Hajnalka és Spergel Anna kedvvel és sokszínűen dolgoznak, a keretjáték két fekete bogaraként Dulics Tímea és Szvetnyik Margit elképesztő szabadsággal húzzák be a kicsiket a játékba, s a mindig is kreatív műhely megint csak értőn teremtette meg az előadás vizuális világát.

(Mindez nem csak az én véleményem. Évek óta ülök óvodásokkal és kisiskolásokkal egy nézőtéren szerte az országban, s eddig még sosem voltunk nézetkülönbségen.)

[nggallery id=108]

Ibos Éva