„Biztonságban van bennem a lány, a nő, aki én vagyok…”

RENDHAGYÓ INTERJÚ SZABÓ GABI SZÍNÉSZNŐVEL

Honlapod szövegeit olvasgatva érződik, hogy nyitott lelkű, izgalmas lelkivilágú ember lehetsz. Ezért szívesen beszélgetnék most veled olyan dolgokról, amelyek túlmutatnak a színházi szerepeken, és inkább a nőről, a civilről, mintsem a színészről szólnak.

Nagyon foglalkoztat például, hogy életednek milyen eseményei vezettek el odáig, hogy ennyire mélyen tudtál azonosulni egy férfi testtel, egy férfi lélekkel Pipás Pistaként?

Ennek sok oka van. Nyilván van egy csomó olyan tulajdonságom, amit, ha pszichológiai szempontból nézzük, férfiasnak nevezhetünk. Szerintem mindannyiónkban benne van ez is, az is. Az kétségtelen, hogy vannak olyan nők, akikben nagyon, sőt sokkal erősebben mutatkoznak a nőiesség jegyei. De hát miket tartunk férfias tulajdonságoknak? Azt például, hogy képesek vagyunk eltartani családunkat, fizikai munkát tudunk végezni? Egy csomó olyan dologra képes a nő, amire hosszú évszázadok óta azt gondolták, hogy alkalmatlan, vagy éppen alkalmatlanná tették. Ha megnézzük a természeti népeket, vagy a magyar paraszti kultúrát, az asszony kimegy, és elvégzi a nehéz munkát: leöli az állatot és feldolgozza, közben neveli, terelgeti a gyereket. A férfiak meg közben és vadásznak. Persze ezt leegyszerűsítve gondolom így. Én magamban mindig szerettem a férfias dolgokat. Gyerekkoromban fiús játékokat játszottam, testnevelés tagozatra jártam, versenyszerűen sportoltam. Az életemben mindig benne voltak a fiúk, meg a fiús dolgok.

Szereted a férfiakat, a férfitulajdonságokat?

Igen, a szó minden értelmében. Azt gondolom, hogy nagyon sok szempontból értem is őket. Ha egy vitát hallok például, általában a férfiak oldalára állok. A színházban is jobban érzem magam a férfiak társaságában. Nem csak azért, mert képesek arra, hogy szépeket mondjanak az embernek, még ha az nem is igaz, hanem mert a problémákat sokkal tisztábban, egyszerűbben rendezik le, mint a nők.

Hogyan készíted fel magad lelkileg egy-egy szerepre?

Mindig megpróbálok utána olvasni, főképp akkor, ha az, akit játszom, valós személy volt. Megvizsgálom, milyen lehetett az adott kor, a környezet, amelyben élt. Nagyon szerettem a művészettörténetet, talán ehhez a kötődésemhez kapcsolódik az is, hogy igyekszem magam köré építgetni a karakter világát. Aztán a következő lépés, hogy megpróbálom átengedni magamon az érzéseit, a gondolatait. Én nem azért lettem színész, hogy kimenjek a színpadra, különféle ruhákat húzzak, és mutogassam magam, mint Szabó Gabi. Nem akartam, hogy engem több ember szeressen. Ha azért csináltam volna, most valami celeb műsorban főznék éppen.

Nem facsar ki teljesen? Mert nézőként nagyon megrázó volt látni, amint egy törékeny nő férfiként üvölt a színpadon. Elképzeltem, hogy mire én megtanulnám ezt a szerepet, lelkileg biztosan romokban hevernék.

Ezt hívják alkalmasságnak, vagy tehetségnek talán. Azért választottam ezt a pályát, mert én ezt élvezem, és nekem ez nagyon jó. Sokféle színész van. Én olyan fajta színész vagyok – és ezt csak most merem először kimondani –, aki közölni képes valamit a különböző karakterek által. Le szeretnék ásni a mélyükre, hogy megtaláljam személyiségük lényegét.

Karnyóné személyiségének is megtaláltad a magvát?

A Karnyóné egy vígjáték, melyen remélhetőleg nagyot fog kacagni a néző. De én inkább arra törekszem, hogy aki látja, annak szoruljon össze a szíve. Szeresse, sajnálja, értse meg a motivációját ennek az idősödő asszonynak. Mindenkinek megvan a maga igazsága, és én ezt az igazságot igyekszem megtalálni.

Érzelmileg nem volt könnyű a felnőtt életem, de most évek óta nagyon jó állapotban vagyok, boldogan élek a gyerekemmel és a férjemmel. Jól vagyok, és ez hatalmas erőt ad ahhoz, hogy bátran beszéljek magamról, valamint, hogy oda adjam magam a szerepeknek is. Biztonságban van bennem a lány, a nő, aki én vagyok.

Folyamatosan figyeled az embereket, úgy gyűjtöd az inspirációt a szerepeidhez? Szoktad nézegetni az arcokat, akik szembe jönnek veled az utcán, hogy karaktereket találj?

Igen, mindig. Elsősorban lelkületeket, milyenségeket keresek. Sok dolgot magamban fedezek föl: megtalálom a dédanyámat, anyukámat, Pipás esetében pedig azt éreztem, hogy felszínre kell hoznom magamban az apukámat. Borzasztó hálás vagyok a sorsnak, hogy ez megadatott, mert rengeteg dolog van bennem az apukámból. Fel kellett idéznem, hogyan mozdul, hogyan reagál erőteljesen valamire, hogyan néz akkor.

Tetszett édesapádnak „saját maga”?

Igen, teljesen le volt nyűgözve, anyukám pedig azt mondta: „Te jó ég, hát a Papa volt a színpadon!” Nekem ez a szakma ezért egy nagy lelki kaland.

Nagy szabadságot jelent számodra, hogy szerepeiden keresztül megélheted azokat a lelki utakat, melyeket egy civil ember a családja, a gyerekei, vagy a beidegződései miatt soha nem mer megtenni?

Persze, pontosan ezért szeretem. Másrészről pedig ha megnézed az előadást, és érzed is, vagy legalább csak egy pillanatra átfut rajtad valami, amit magadon sosem mertél átengedni, már megérte. Egyébként ki merem jelenteni – s ahogy idősödöm, egyre komolyabban gondolom –, hogy merni kell lépni, merni kell dönteni, és az életet úgy kell élni, amilyen. Nem szabad hazudni, mert „mintha” módon élni nem lehet. Nehéz dolog ez, én is megéltem, nem is egyszer.

Otthagytam a Vígszínházat, Pestet, a karriert, a munkát, mindent.

Miért adtál fel mindent?

Sosem szerettem Pestet. Rettenetesen sokat voltam ott egyedül, annak ellenére, hogy házasságban éltem. Egyértelművé vált, hogy a kapcsolatunk nem fog sokáig tartani, s végül egyedül maradtam egy gyerekkel. Nem tudtam másra bízni lányomat, csak anyukámra. A gyereknek rendszerre, nyugalomra, békére van szüksége, hogy felfedezzen magának mindent, ami a körülötte lévő világot jelenti. Nem akartam idegen dajkáknak fizetni, és anyám életét sem akartam tönkretenni azzal, hogy vonaton, bőröndöt cipelve kelljen élnie. Eldöntöttem hát, hogy visszatérek Szegedre. Egyébként is untam már Pestet, és magam és beszűkült a tér számomra. Tizenkilenc évesen kerültem a Vígszínházba, és harminc évesen jöttem el.

Szerinted a nagy váltásokhoz mindig kell új hely?

Szerintem igen, feltétlenül. A Vígszínházból való eljövetelben az is közre játszott, hogy Eszenyi Enikő, Papp Vera generációja nagyon közel állt hozzám. Eljátszották azokat a szerepeket, amelyek nem tudtak volna újra előkerülni, bármennyi ideig is maradok. Lépni kellett, nem volt mese. Döntöttem tehát. Rettenetes volt, borzalmas és félelmetes az eljövetel. Egyetlen jó dolog a lányom volt. Egy-egy darabot játszottam itt Szegeden és Veszprémben, néha felmentem Pestre is, mindeközben csináltam egy hobbi és ajándékboltot az Oroszlán utcában, melyet három évig működtettem. Reggel felutaztam Pestre a nagykerbe, aztán játszottam egyet Veszprémben, majd egy hétig a boltban voltam. De aztán ebből is elég lett, és elkezdtem tévézni a Városi Televíziónál, majd a Telin TV-nél, melynek vezetője és tulajdonosa is voltam. Az élet kereke bárhogy is forgott, a színpadon azért mindig ott voltam. Picit mindentől besokalltam, és arra gondoltam, eljött az ideje, hogy most én jöjjek. Azóta csak a színház van, és az azzal járó sok, örömteli munka.

Nagyon bátor ember vagy!

Szerintem minden embernek bátornak kell lennie. Amikor valami befejeződik, – egy szerelem, egy munka – akkor újra kell kezdeni. Ezt egészséges önzésnek tartom, mely mindenkiben kell, hogy legyen. Más helyett nem élhetem az életet. A világ afelé megy, hogy az emberek személyiségét feloldja a világban. Nem létezővé válsz, szerintem ez nem szabad hagyni. Azt kell csinálnod, amit akarsz. Ott kell laknod, és azzal, akivel akarod. Azt kell magadra húznod, megenned, amit te szeretnél. Önazonosságra kell törekedni. Szerintem nagy hibát követ el az az ember, aki valamiféle elvárások alapján próbálja meg élni az életét, ahelyett, hogy a hajlamai szerint élne. Annak előbb-utóbb nagyon csúnya vége lesz.

Ennyire fontos neked az önazonosság? Nem változhat egy ember jellem az idő múlásával?

Szerintem nem. Ha például húsz év után találkozom egy ismerőssel, és ő azt mondja, hogy nem sokat változtam, akkor úgy érzem, rendben vagyok. Én nem forgatom a köpönyegemet, az akarok lenni, aki vagyok, akkor is, ha az másoknak nem tetszik. Persze, meg is kell érni ehhez. Nagyon sokszor össze kell törnie az embernek a lelkét és az arcát, aztán kiskanállal összerakosgatni magát. Keservesen nehéz út ez, és még nagy része előttem, de én kíváncsian várom az el következőket is.

Hívő ember vagy?

Nem. Tudom, hogy hova tartozom, honnan vagyok, a hagyományainkat tiszteletben tartom, s ezeket a lányomnak is igyekszem átadni. Én a szeretetben, az emberben hiszek, és abban, hogy a lelke mélyén minden ember jó. Szerintem az emberek alapvetően jók, csak aztán elromlanak kicsit. Hiszek a természetben, annak ritmusában. Egy csomó olyan dologban hiszek, amely minket a legmélyünkig, sejt szintünkig irányíthat. Semmi olyanban nem hiszek, hogy majd meggyőznek, megmondják mások, elintézik mások, irányítanak minket. Az én anyukám ilyen dolgokról beszélt nekünk, és én sem tudok mást mondani a lányomnak.

Foglalkozol a képzőművészettel?

Igen, szoktam festeni, grafikázni. Van egy kis műhelyem, ahol Eszter lányommal szoktunk festegetni. Nagyon jó a kézügyessége. Sőt nagyon jó. Szeretem a festményeket, képeket, kirándulásokon, fő állomáshelyeink az ilyen látnivalók. Nagyon szeretek utazni férjemmel, a családommal. S utána hazajönni. Új szerelmem a vitorlázás, rendkivüli élmény.

Mit olvasol?

Mindent, mostában verseket nem. A kortárs irodalmat imádom, de ha valami az első három oldal után nem tetszik, azt leteszem. Szeretem az életrajzokat, levelezéseket, de a napi sajtót is minden nap átolvasom. Egy íróval élek együtt.

Lehet tudni, hogy ki Ő?

Igen, Horváth Péter. Most jött ki a Képpíró című könyve, melynek szegedi bemutatója október 10-én lesz 16.00-kor az Őszi zsidó kulturális fesztivál keretei között, előtte a Dzsorden és a Bogárvérrel. .Ez csak az elmúlt két év termése. Forgatókönyv íróként Ő írta a Padlást, a Valahol európában-t, a Szerelem első vérig című filmeket. Azt hiszem sokan ismerik őt.

Két művész jól megvan együtt?

Péter, bár színészként végzett, mégiscsak a másik oldalon van. Íróként, rendezőként. Azt hiszem, egy teljesen civil nehezen viseli ezt a színész közeget. Látom a környezetemben élőkön, mekkora áldozatokat hoznak színész kedvesükért.

Arra még válaszolj, kérlek, hogyha majd sétálok Szegeden, eszembe jussál: vannak kedvenc helyeid a városban?

Otthon vagyok legszívesebben. A zsinagógával szemben lakom, és szeretek kiülni a teraszra. Egyébként imádom a Széchenyi teret. Ott van az a pad, melyen eldöntöttük a férjemmel, hogy nem szeretnénk többé egymás nélkül élni. Az nagyon jó volt, amikor felnőtt emberként, mindketten sok mindenen túl, eldöntöttük, hogy nekünk együtt jó lesz. Jó lett.  Azt hiszem, az a pad a kedvenc helyem.

S végül a holnapi bemutató elé egy-két gondolat: nem okozott nehézséget a szöveg régisége, nehezen értelmezhetősége?

Nagyon kevés régi magyar darabot játszottak évekig. Én is, nem az volt a trend. Az első, amelyben 2000-ben, az Ember tragédiája, Évája volt a Szabadtérin, a Bánk Bán, Gertrudisa volt, s most a Karnyóné. S azt kell mondjam, tetszik. Van benne humor, irónia. Legyünk nyitottak ezekre a darabokra is. Még kötelezőolvasmány-élményként sem utolsó, mert aki eljön megnézni, érettségin már biztosan tud majd válaszolni Csokonai vagy Katona darabjával kapcsolatos kérdésekre.

Szeged, 2013. szeptember 19.

Váraljai Anna

 Szabó Gabi arcai

[nggallery id=226]