Az olcsó, talmi, múlandó dolgok ellenében

BESZÉLGETÉS BOROVICS TAMÁSSAL

Hatalmas átéléssel simogatja a színházfolyosón felé rohanó agarat. A kutya két lábra áll, nyalogatja kezét, fejével ha­sá­hoz törleszkedik. Hosszú időbe te­lik, míg az állat sima sző­ré­nek varázslatából, pofájának nedves puhaságából vissza­tér hozzám, és beszélgetni kezdünk. Sötétzöld pulóve­ré­ben olyan, mint egy eltévedt zoológus, aki ugyan itt ül velem szemben, a belváros kellős köze­pén, a színház kávézójának egyik asztalánál, de a kutya váratlan felbukkanása vis­sza­vezette oda, ahová valójában tartozik. Úgy látom most, hogy távcsövével va­lami ismeretlen erdőben madarakat les, meg­nézi, merre vonulnak a szar­vasok, és nyomokat vizsgál az avarban. Meg­érzé­sem beigazolódik; nem bírja soká a be­zártságot, és hamarosan a színház kicsi belsőudvarán kötünk ki. Igaz, hogy hi­deg, csípős még a reggel, de legalább sza­ba­don vagyunk. Kérdéseimre hatá­ro­zott, egyenes válaszokat ad, nem akar tet­szeni, nem anekdotázik, és nem be­szél közhelyeket. Tartása van. Kicsit talán mizant­róp. Borovics Tamás­sal be­szélget­tem hivatásról, küldetéstudatról, mú­lan­­­dó­ságról.

– Azt hiszem, a Kaszás Attila-díjról már eleget kérdezték. Aki szegedi, nagyjából ismeri a szakmai pályafutását is. Híres színésznek számít.

– Híres? Az mit jelent?

– Azt, hogy ha meghallják a nevét, vesznek jegyet az előadásaira. Elmennek maga miatt színházba az emberek.

– Ez nagyon hízelgő, de én ettől még messze vagyok. Nyilván Szeged egy nagyon jó érte­lem­ben vett lokálpatrióta város, és aki sokáig hűséges egy helyhez, annak az eredményeit meg­hálálják. Inkább tehát a hűségemnek tudnám be a népszerűséget, mintsem az ügyes­sé­gem­nek. Szerintem még nem tartok ott, hogy csak azért vegyenek jegyet egy előadásra, mert én játszom benne. Talán húsz év múlva el tudom mondani, hogy Szeged városában van ne­vem, de most még kölyöknek tartom magam.

– Nem hiszem, hogy csak azért jönnek el a darabjaira, mert itt maradt. Sokan itt marad­nak.

– Sajnos nem. Abból a korosztályból, akikkel együtt szerződtünk ide ’93–94 környékén, már csak hárman vagyunk. Eléggé kicserélődött a csapat.

No jó, talán az is közrejátszhat abban, amit pedzeget, hogy megpróbálom mindig kivet­kőzve, átélve játszani a szerepeimet. Ezen kívül pedig, ha az elmúlt 17 évet átlagolom, dur­ván négy bemutatóm volt évente, ami azért jelentős mennyiség. Majdnem ott van száz elő­adásnál. Ennyi idő alatt rengeteg szakmaiság, alázat, mesterségbeli tudás ragad az emberre.

– Van még Önben rettegés egy újabb bemutató előtt?

– Hogyne. A bemutató környékén mindig nagyon sok kérdés vetődik fel bennem. Folya­ma­tosan vallatom magamat a munkámmal, művészetemmel kapcsolatban, s hogy vajon jó-e az, amit csinálok? Megfelelő lesz-e, szeretni fogják-e a nézők? Én meg leszek-e elé­gedve a saját munkámmal? A bemutató előtti időszak mindig nagyon kényes periódus az életemben. Mi­vel szeretnék olyan mércét megütni, ami minden elvárásnak megfelel, na­gyon rossz ál­la­potba tudok kerülni. Ez évről évre ismétlődik, és a szakmai rutin növekedé­sével sem eny­hül. Tele vagyok kétellyel, félelemmel. A sok bohóckodás, lazaság mögött, ami a nézőhöz eljut, irgalmatlanul sok lelki teher van. Soha nem vagyok biztos abban, hogy a nézők vis­szaigazo­lása valóban hiteles jelzésértékkel bír e.

– Miért? Milyennek kellene lennie, hogy elhiggye?

– Nem tudnám megmondani. Néha azonnal, az első tíz percben meg lehet érezni, hogy mi­lyen a közönség, s ez minden alkalommal változó. Az egyik nap ugyanaz az előadás, ugyan­olyan minőségben nem vált ki semmilyen hatást, míg a másik napon óriási siker. Sokat gon­dolkoztam azon, hogy lehet-e a közönséget tudatosan manipulálni. Tudom, ez rossz szó, mégis kifejezi a lényeget.

– Tehát bizonyos „trükkökkel” még a lanyhább közönség is bevonható?

–  Sajnos nem. Ennél több kell, és ez a többlet tudatosan nem manipulálható. Játék közben létrejön egy energetikai híd néző és közönség között. Ha ennek az energiája nem képes fel­tolni az előadást, akkor bármit teszek, nem lesz sikeres. Viszont lehet, hogy egy kevésbé megkomponált színmű valamilyen plusz energiától nagyon nagyot szól. Ez egy borzalma­san izgalmas és félelmetes játék közönség és színész között.

–  A színészek számára nem éppenséggel ez az inspiráló? Nem éppen emiatt a játék miatt vannak ott, ahol? Egzisztenciálisan inkább azt a pillanatot képzelem nehéznek, amikor le­jönnek a színpadról, és megszűnik az izgalom. Én akkor nagyon magányosnak érez­ném magam.

– Igen, valamennyien adrenalinvadászok vagyunk, hiszen egy előadás irgalmatlan stres­szel és izgalommal jár. Viszont, amint lejövünk a színpadról, és átöltözünk, jó is ez a fajta át­menet, amelyet magánynak hív. A színpad feszített idegállapotát nem szabad hazavinni. Én sajnos gyakran beleestem ebbe a hibába.

– Mi történik, amikor nem magánemberként, hanem a szerepében tér haza?

– Ez legtöbbször próbaidőszakban fordul elő velem, hiszen az 24 órás munka. Ilyenkor fő­zés, tusolás, vezetés, kertészkedés, sőt, még ölelkezés közben is folyamatosan azon gondol­ko­dom, hogy az adott szituációban az a figura, akit játszom, hogyan reagálna. Aztán ezt mind beépítem a játékstílusomba. Ezzel nem lehet mit csinálni, mert önkéntelen tevékeny­ség. Ám ha előadás után sem tudjuk letenni az adott figurát, az már bajokat okoz.

– Van erre technikája?

– Megvan ennek a maga meditációs íve. Az eleje minden színésznél egyforma: nem akarják leengedni a színpadról, tapsolnak, visszatapsolják, aztán lassacskán levonul az öltözőbe, át­öltözik, lemosakszik. Majd a váltást, mielőtt kilép a színházból a valóságba, mindenki más­képp dolgozza fel. Van, aki megiszik egy felest, vagy leül fél órára a büfébe, van, aki sétál egyet a városban, vagy elszív egy cigarettát. Ennek nincsen bevett matematikai defi­níciója, egyéni módon kell rá megoldást találni. Én például kimenekültem vidékre. Szőrege, egy erdő mellett élek. Nincsenek szomszédaim, csönd van és nyugalom, az őzek bejárnak a kertbe, a kutyám nyulakat kerget. Szükségem van arra, hogy egy feszített próbafolyamat után egy megnyugtató helyre visszataláljak.

– Akinek nincs technikája, az skizoid emberré válik?

– A színészeknél a skizoidságnak egy olyan formája jelenik meg, amely nem feltétlenül ve­szélyes, de mindig álarc formájában mutatkozik meg, és a privát életre is kihat. Egy kedves rendező kollégám mondta nekem egyszer, hogy milyen jó nekünk, színészeknek, mert míg mások több ezreket költenek terapeutákra, mi csak felmegyünk a színpadra, és kibeszéljük magunkból a félelmeinket. Valahol igaza van, de azért a félelmek nagy része így is benn­reked. Az is előfordul, hogy a játék átcsúszik a valóságba, és otthon is a szerepemet játszom.

– Megviseli, ha abszolút nem tud azonosulni egy karakterrel?

– Nagyon. Néhány évvel ezelőtt, amikor a kislányom született, éppen egy pedofil férfit ala­kítottam, akivel semmiképpen sem tudtam azonosulni. Tavaly pedig, amikor az Egerek és emberek sérült Lennie-jét játszottam, észrevettem a lányomon, hogy elkezdett félni tőlem. Akkor azt a hibát követtem el, hogy az értelmileg kisgyermek szintjén megrekedt karakte­re­met az 5-6 éves lányom másolásával próbáltam meg hitelessé tenni. Megérezte, hogy más­képp tekintek rá, és megijedt tőlem. Egy pszichológus barátom megnézte az előadást, és azt mondta, hogy tökéletes volt a kórképem. Egy kis megnyugvást hozott számomra, hogy aho­gyan mesélek, az visszaigazolást kap az életben is.

– Ekkora tapasztalattal bizonyára jobb emberismerő a hétköznapi embereknél. Valaki­nek a testbeszéde sokat elárul Önnek az illető jelleméről?

– Igen. A mi dolgunk az, hogy folyamatosan figyeljük az embereket. Én például gyakran za­varba hozom a körülöttem lévőket, mert sokszor nem szólok semmit, csak nézek, figyelek. A legkedvesebb játékom pedig az, hogy az utcán sétálva ismeretlenekre köszönök.

– És hogyan reagálnak?

– Ez változó. Van, aki zavarba jön, és visszaköszön, de van, aki lefagy, és elkezd gondol­kozni, honnan ismerhet.

– Még másféle módon is „kísérletezik” az emberekkel?

– Nem, csak figyelem őket szimplán például egy kávézó teraszán üldögélve.

– És kiábrándítóak a tapasztalatai?

– Én ebből nem vonok le semmit. Ez csak egy ébrenléti állapot, valamiféle mezsgye szóra­kozás és munka között. Szeretem megfigyelni például, hogy mit művel egy nő, ha leönti ma­gát kávéval, vagy mit mond a gyerekének, ha az leejti a fagylaltot. Persze lehet, hogy akad egy-egy olyan mozdulat, hangsúly, amit néhány év múlva beépítek majd valahová, akkor, amikor már nem is emlékszem rá, honnan van. Ezt a szakmánkban úgy hívják, hogy figura les.

– Arra is van technikája, hogy ugyanazt a szerepet huszadszorra is úgy tudja eljátszani, mint elsőre?

– A bemutató utáni első egy-két előadás még a készülő fázisba tartozik. Aztán, szörnyű ki­mondani, csupán reprodukálunk. Irgalmatlan energia befektetéssel jár egy-egy produk­ció létrehozása, az izgalom része igazából ehhez kötődik. Ezt követően már csak megpró­báljuk visszahozni ugyanazokat a dolgokat estéről-estére. Most is van az öltözőmben egy könyv, amelyet folyamatosan lapozgatok, hogy kondícióban tartsam a fizikai-lelki erőmet, a szel­lemi jelenlétemet. Ennek a jelenlétnek, koncentrációnak köszönhető, hogy néha az utolsó előadáson is születnek nagyon jó dolgok. Egy mozdulat, vagy egy gesztus például. Tulajdon­képpen minden előadás improvizáció. A reprodukció ellenére egyik sem hasonlít a másikra, vagy a nézői visszajelzések miatt, vagy azért, mert én más állapotban vagyok.

– Egy jó rendező, tagozatvezető pontosan tudja, hogy mentálisan ki mennyire terhelhető egy-egy szereppel? Ez arról jutott eszembe, hogy nemrég láttam egy érzékeny baleriná­ról szóló amerikai filmet. Ő lelkileg túl gyenge volt ahhoz, hogy egy karakter kettős sze­mélyi­ségét megformálja, és végül beleőrült a szerep súlyába.

– Egy jó rendező pontosan ismeri a társulatához tartozó 30 embert. Fontos feladat az övé: borzasztóan ki tud siklatni, és fel is tud tolni a hegyre egy színészt. Ez hatalmas felelősség, hiszen a lényegi munka az ő kezükben van, mi csak végrehajtók vagyunk. S ha a lényegi munka az övé, vajon mi is az, amit mi csinálunk? Tudom, hogy nagyon ősi foglalkozás a miénk, de mi az értelme? Nem gyógyítunk, nem állítunk elő semmi maradandót.

– Hát mi az értelme a művészetnek? Szerintem nem az értelemmel kapcsolatos ez az egész, hanem az emberi lélekkel.

– Igen, de miért jönnek annyian színházba? Nem életszükséglet-szerű dolog. Amikor véget ér egy előadás, és elindulok haza a színház elől, látom hazasétálni azokat, akik ott ültek a nézőtéren. Olyankor azon gondolkozom, hogy együtt érkeztünk, és együtt megyünk, két tel­jesen más céllal. Én azért, hogy szórakoztassak, hiszen ebből élek, ők pedig, amit meg­keres­tek, arra a szórakozásra költik, amit én nyújtok nekik. Ha ezen töprengek, mindig megkér­dőjelezem a létjogosultságomat.

– A tévé és az internet idiotizmusa elleni kultúrharcnak látom a szakmáját. Ez nem elég létjogosultság?

– Sajnos már nem akkora a színház rangja, mint negyven évvel ezelőtt. Kisebb az érdeklő­dés, és az igényszint is alacsonyabb. Egyre nehezebb az olcsó, talmi, mulandó dolgok ellen küz­deni, melyre rászoktatták az embereket. S még egy személyes dolog, amelyet a szak­mámmal kapcsolatban nem tudok feldolgozni: ennek a művészeti ágnak a mulandósága. Végigdolgo­zik egy színész negyven-ötven évet, egy darabig meg is marad az emléke, hír­neve, de pár év alatt gyorsan elfelejtik. Azzal a tudattal kell színpadra lépnem, hogy dolgo­zom keményen, tisztességesen, és ha meghalok, nem marad utánam semmi.

– Az európai kultúrához hozzá tartozik az egyéniség fontossága, a „zseni” kultusz. De pél­dául a japán No színházban évszázadok óta ugyanazok a sémák, karakterek hagyomá­nyozódnak teljesen változatlanul, amelyben a szubjektum feloldódik, személytelenné vá­lik. A színész csak egy hagyomány közvetítője.

– Láttam egyszer egy No előadást, amelyben egy orvosi csoport engedélyt kért arra, hogy előadás közben vizsgálhassák a főszereplő fizikai állapotát. A színésznek az előadás bizo­nyos pontján be kellett ugrania egy több száz kilós fém harang alá. Abban a pillanatban a pulzusa 400-ra szökött, az orvosok le akarták állítani az előadást. Mi csak a hagyomány ismétlését látjuk mindebben, közben pedig akkora mennyiségű felkészülést igényel, ak­kora az út, amit meg kell tennie, hogy szinte felfoghatatlan. Ugyanez igaz más kötött for­mákra, például a klasszikus balettre is. Hiába szeretnék én balettozni, ha nincsen a hátam mögött az a tizenöt évnyi gyakorlat, amitől a testem már magától tudja a feladatát. A mö­gött a néha unalmasnak tűnő mozdulatsor mögött irgalmatlan mennyiségű tudás és tanu­lás van.

– Mennyire alkalmazkodnak a rendezők a nézői igényekhez? Mennyire popularizálódik a színház?

– Szerintem az a fajta kulturmisszió, amit említett, a rendezők szempontjából feltétlenül igaz. A mi rendezőnk, Bodolay Géza például mindig a saját elképzeléseit valósítja meg, és nem hagyja magát befolyásolni. Nagyon egyéni látásmóddal rendelkezik, amelyet nem for­mál a nézők ízlése. A jó rendezők célja az, hogy mindig a közönség igényei fölé dolgozzanak, ne pedig alá.

– A felesége is színész?

– Már nem, és így most könnyebb az életünk. Korábban rengeteget játszottunk együtt. Együtt keltünk, együtt feküdtünk, nappal pedig együtt próbáltunk. Nehéz volt otthagynia a pályát, mert ez kicsit olyan, mint a kábítószer. Ha nekem azt mondanák holnap, hogy nincs tovább, és menjek le a színpadról, talán beleőrülnék. Szerencsére nagyon jó munka­helyet talált magának, és a váltás a reál élet szempontjából hálásnak bizonyult. Nem kell például a fél fizetésünket dadusra költeni, és ő is kiegyensúlyozottabb lett. Egy idő után a szülő mindig a gyereke életét emeli a sajátja fölé, és mindent megtesz azért, hogy jó legyen neki.

– A lánya szereti a színházat?

– Igen, de próbálom minimálisra redukálni azt az időt, amit a színházban tölt, és meg­válo­gatom, melyik előadásokat nézheti meg. Nem szeretném, hogy színházi gyerek legyen. Jó a kapcsolata a kollégákkal, nyáron együtt bográcsozunk, kirándulunk, és imádják a lányo­mat. De fontosnak tartom, hogy iskola után ne itt írja meg a leckéit, hanem otthon, a nyu­galom­ban.

Egy ideig volt olyan késztetése, hogy színész szeretne lenni, de meg tudtam magyarázni, hogy miért nem lesz jó neki ezen a pályán.

– Mi által tud kikapcsolódni?

– Rengeteget olvasok, mindenevő vagyok. Tulajdonképpen egy pótlási folyamat zajlik ná­lam már hosszú évek óta. Az erdészeti iskolában nem nagyon fordítottak hangsúlyt az iro­dalomra, ezért elég sok minden kimaradt az életemből. Szerencsére a feleségem olvasott, okos asszony, és folyamatosan a kezembe adja a fontos könyveket. Most szépen bepótolom az elmaradásomat.

– Mik az álmai?

– Szeretnék többet dolgozgatni a kertemben, füvet nyírni, a gyerekkel játszani, nagyokat sé­tálni az erdőben. Szeretnék majd komolyabban kertészkedni, bonsaiokat építeni, és utazni is mindenfelé. Sokáig akartam tengerbiológus lenni, ezért szeretnék szabadmerü­lés­sel bú­várkodni, a tengerben bogarászni. Szeretnék egyszer faragni, fával foglalkozni. Igaz, soha életemben nem vettem még vésőt, kalapácsot a kezembe, de nagyon vágyom rá. Sze­retnék kifaragni egy szobrot, ami minden bizonnyal borzalmasan ronda lenne, de leg­alább kézzel­fogható és maradandó.

– Köszönöm a beszélgetést. Máris született egy maradandó dolog Önről, ugyanis „a szó elszáll, de az írás…”

Váraljai Anna

[nggallery id=326]

Borovics Tamás arcai