Archaikus köntösben

CSUKÁS ISTVÁN–DARVAS FERENC: ÁGACSKA,
SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZ

Az első pár percben még olyan az előadás, mint egy Csukás István darab, de mivel Ádám Tamás rendező levágta az eredeti mű valódi kezdetét, hamarosan elillan az író szellemisége, s az Ágacskából olyan archaikus mese keletkezik a színpadon, amivel világéletében szembement a szerző.

Csukás István meséinek (Keménykalap és krumpliorr, Süsü, a sárkány, Pom-pom meséi, A nagy ho-ho-ho-horgász, hogy csak néhányat a mindenki által) az a legfőbb jellegzetessége (de mondhatjuk úgy is: legnagyobb találmánya), hogy a csodákat és a „varázslatot” beleteremti a hétköznapokba, abba a mai valóságba és környezetbe, amelynek nyelvével illetve kódjaival a gyerekek közvetlen, köszönő viszonyban állnak.

Ezért kezdődik az Ágacska írott változata egy egyszerű, beazonosítható padlásszobában, ahova megérkeznek a házigazda-festő színészbarátai, s aztán közösen elkezdenek játszani. Ebben a miliőben a létra hamarosan a fantázia tetten érhető eszközévé válik, képes lesz kifejezni a víz alattiság és a földfelszín különbségét, a lavór meg a pocsolyát. S az olvasó (vagy néző, ha ezt a változatot játsszák) észrevétlenül, szép lassan belehelyezkedik az ismerős mindennapokból kibomló fabulába.

A Szegedi Nemzeti Színházban hasonló szellemben indul az előadás, de ez csupán addig tart, amíg a nézőtéren át érkező „civil” ruhás szereplők elérik a vasfüggönyt. Mert amikor az megnyílik, és ők belépnek a játéktérbe, egy pillanat alatt füstté válik a csukási eszme.

Mi tagadás, a feltáruló látvány lenyűgöző, a gyereksereg fel is morajlik az elragadtatástól, s tény, a felnőtteket sem hagyja hidegen Mira János álomvilága, a színpadra varázsolt buja erdő csodásan megvilágított hatása (szóval nuku szegényes műterem, helyette mesésen színpompás látványorgia), amelyből előbukkan egy ezüstbe öltöztetett csodás figura. Na, persze, egyáltalán nem egy hétköznapi módon titokzatos öregúr, hanem egy echte varázsló, úgy, ahogy kell, nagy fehér szakállal („ő a Mikulás?” – kérdezi a mögöttem ülő kisfiú), kétség kívül, a „játékmester” Flórián Antal nagyon jól néz ki, mert Varjas Zsófi remek jelmezeket tervezett. Csak az a baj, hogy ezzel a pillanattal egyúttal belépünk egy klasszikus, archaikus mesevilágba, ami ugye, nem Csukás István sajátja.

A színpadon feltáruló látvány tehát egyenlő „tündérországgal”, s ennek megfelelő pátosszal indítja a mesét a nagyszakállú. Épp a bevezető nagy ámítás kellős közepén tart, amikor a semmiből, teljesen oktalanul mellékeveredik (szó szerint mellélép) egy beazonosíthatatlan bio-lény, akiről a szövegből ugyan kiderül, hogy ő egy ezeréves platánról viharban lehullott hajtás, de könyörgöm – anélkül, hogy a színész testi épségének kockáztatását elvárnám – hogy higgyem el róla, ha csak úgy két lábon besétál?

Egyébként szó se róla, ő is pompás alak, kosztümje, az erezetekkel és indákkal feldobott dressz (meg a hozzáillő pompás smink, azt vajon ki találta ki? gratulálunk neki!) nagyon vonzó, s a benne lakozó Cseh Zsuzsa remekül mozog és énekel.

A darabban Ágacska önmaga meghatározását keresi, találkozik erdő-mező népével, pillangóval, gombával, virággal, aztán kacsákkal, egérrel és békával, mindenki más, de a kalandok során szívbéli barátságok köttetnek, s ami a legfőbb, megtanulják egymást (a másságon felül hibájukkal együtt) szeretni és elfogadni.

A summázat égetően aktuális, nagyságrendekkel elevenebben, mint a darab megjelenésének idején (1981). A tanulság ki is hallatszik, meg nem is, verbálisan mindenképp, ám kérdés, hogy a nagy látványosság közepette bejut-e a fáradt fülecskékbe?

Mert – bármilyen hihetetlen – a kicsinyek kezdeti figyelme az előadás folyamán érezhetően lankad. Ebben főleg a szünet nélküli másfél órás játékidő a ludas (kilencven percnyi koncentráció felnőtt adag!), de valószínűleg rásegít a tobzódó, folyamatosan magas vizuális ingerküszöböt igénylő színpadkép is. S még valami – amit a gigantikus díszlet ugyan megpróbál ellensúlyozni, de csak egy darabig sikerül – a kevésszereplős darab meglehetősen lötyög a hatalmas térben.

Mindazonáltal a sikerért a színészek mindent megtesznek, elementáris energiával játszanak, énekelnek és táncolnak. Borsos Beáta, Barnák László és Gömöri Krisztián nem csak sok humorral fűszerezik figurájukat, de érezhetően szeretik is pöttömnyi közönségüket, s talán nem tévedek, ha jórészt ennek is köszönhető az előadás végén felcsattanó hálás taps.

Ibos Éva

[nggallery id=318]