Ahol a szerelem van, ott a világ közepe!

BESZÉLGETÉS
KÁRÁSZ ZÉNÓVAL

Hiába telt el 20 év, én mégis kamaszos szívdobogással mentem az interjúra, hisz volt olyan időszak az életemben, amikor a Kárász Zénóval való találkozás még első helyen állt a bakancslistámon. Biztosan más lett volna akkor a beszélgetés kettőnk között: szó esett volna a Depeche Mode-ról, a neonzöld pulóverek, meg a rugóként is használható műanyag karkötők divatjáról, valamint arról, hogy a Fantát vagy a Sprite-ot szereti-e jobban. Most, meglett felnőtt emberként egészen más dolgokról esett szó közöttünk: politikáról, történelemről, hivatásról és szerelemről. Azért kicsit mégis olyan volt, mint akire régről, gyerekkoromból emlékeztem: derűs és közvetlen, vagány és nyílt tekintetű.

 – Mi történt a füleddel? Miért van beragasztva?

 – Mert fülbevaló van benne, és Apponyi grófnak nem igazán állna hitelesen. Így takarom el.

 – Milyen előadásban játszol ma este?

– A Vasgrófban. Apponyi Albert szerepe az enyém. Szerencsére nem akartak megőszíteni, vagy kecskeszakállat ragasztani nekem. Működik anélkül is, hiszen ez tragikomédia, nem egy bulvár darab.

 – Tényleg nem. Izgalmassá tette a dialógusokat a sok találó aktuálpolitikai kiszólás. Ezzel kapcsolatban milyen visszhangot kaptatok?

 – Nem nagyon olvasok kritikákat, de azok, akik látták, élvezték, mondván, nem volt olyan része az előadásnak, amikor elkalandozott volna a figyelmük. Ez azért is érdekes, mert a szöveget nagyrészt az élet írta, hiszen, amennyire tudom, Pozsgai Zsolt történetének minden részlete igaz.

 – Hiába épül a valóságra a darab, számomra leginkább abszurdnak tűnt. De ezt vajon mitől érzi a néző? Hisz még csak nagy anakronizmusok sem voltak benne.

 – Azt már a legelején el kell dönteni, hogy mi felé megyünk. Csinálunk-e egy újabb társalgási darabot, vagy eltérünk attól? Az alapot maga a történelem produkálta: Kovács Gyula valóban ötször lőtt Tisza Istvánra, aztán fejbe lőtte magát, de nem halt meg, bármennyire is hihetetlen. Pozsgai Zsolt kizárólag korabeli források felhasználásával írta a darabot, kint is vannak a színház előterében a korabeli újságcikkek.

 – Úgy látszik, hogy nagyon magával ragadott Téged ez a szerep.

 – Maga ez az egész korszak izgalmas számomra: legalább annyira érdekel, mint a sötét középkor. Az úgynevezett „békebeli” időszak izgatja a fantáziámat. Sok minden tetszik, ami akkoriban történt, persze, annak tudatában, hogy mindez nem ment volna osztrák háttér nélkül. Újjáépült az ország, elkezdett épülni Budapest, kiépítették a vasúthálózatokat, Európa része lettünk. Az irodalom, zene, színház virágkora is volt ez. Igen látványos módon megdobbant valami, de aztán jött a világégés. Olyan ez, mint a részeg tészta. Készítettél már olyat? Bele lehet tenni mindent, amit csak találsz a hűtőben. Mehet bele halkonzerv, kukorica, bármi. Na, számomra ez az időszak is ilyen: rengetegféle náció, ember, kultúra, irányzat megfért egymás mellett.

 – És az előzmények? Hisz mindennek előzményeképpen ott áll 1848 a maga veszteségeivel, meg a Bach-korszak cenzúrája, nyomasztó légköre.

 – Az 1800-as évek elejétől már izgalmas számomra a dolog. Az egyik kedvenc könyvem például Erkel Ferenc életét dolgozza fel. Ennek kapcsán sokszor elfantáziáltam arról, hogy ma már bele sem gondolunk: régen két hét volt eljutni Budapestről Kolozsvárra. A lónak meg kellett állnia pihenni az útszéli fogadókban, a Petőfi versek valós helyzetekről írnak az ilyesfajta pihenőhelyekkel kapcsolatban. Még az emberek szeme is más volt akkoriban, egészen hozzá voltak szokva a sötét, kivilágítatlan utakhoz. Olyan volt a látásuk, mint a macskának.

 – Nem akartál történész lenni? Olyan nagy átéléssel beszélsz a történelemről, és nyilvánvaló az olvasottságod, tájékozottságod.

 – Megpróbálkoztam vele, de olyan tételt húztam, amit akkoriban még nem nagyon lehetett őszintén megválaszolni, én mégis megtettem…

 – Mi volt az?

 – Csak arra emlékszem, hogy átfogó tétel volt. Leírtam az elképzelésemet, miszerint Mátyás óta az összes királyunk Nyugat-Európához igyekezett csatolni Magyarországot. Ám mivel nyelvileg nem illeszkedtünk abba a közegbe, ez eleve kudarcra volt ítélve, így hát egyedül maradtunk. Ez a tendencia 1945-ig megfigyelhető volt, egészen az oroszok bevonulásáig.

 – Nahát, igazán sajátos történelem-értelmezés. Lehetséges, hogy akkoriban még (a korodhoz képest) túlságosan fejlettnek érezték a kritikai érzékedet. Veszélyesen fejlettnek.

 – Valószínűleg. 1987-ben felvételiztem, akkor a rendszerváltásnak még a szelét sem lehetett érezni. Világ csodájaként éltük meg, hogy gyakorlatilag két év múlva már egy Németországról beszéltünk. Emlékszem, 86-ban voltam először Nyugaton, és kőkemény ellenőrzések voltak: félre kellett állni, minden csomagunkat kipakolták. Ez még 88-ban sem volt másképp, leszámítva talán a világútlevelet. El sem tudtuk képzelni, hogy egy éven belül megváltozhat a helyzet. A kommunista ideológia szerintem nem létező fogalom az emberiség testén, egy idő után kiveti magából, mégis, mind a mai napig meg lehet csinálni a világ egyes pontjain. Ne gondold, hogy itthon nagyon más volt a helyzet, mint most azokban az országokban. Pont ugyanaz volt itt is.

 – Érdekes belegondolni, mennyire nem avatkozik bele senki például Észak-Korea ügyébe. Mint ahogy a mi dolgainkat is csak távolról figyelték egykor.

 – Ez nem érdekesség, hanem ijesztő tény. Távolról ugyan, de igen alaposan voltunk megfigyelve, mégis hagyták, hogy lejátsszuk a saját meccseinket.

 – Mihez kezdtél, miután nem vettek fel történelem szakra?

 – Amikor felvételiztem, már akkor is komolyan vízilabdáztam Szentesen. Aztán a sikertelen felvételi után a vízilabdázást továbbra is fojtattam, és mellette elkezdtem felkészülni a Színművészeti Főiskolás felvételimre, ami sajnos szintén nem jött össze. Abban az évben az előfelvételisek miatt csak két fiút vettek fel. 1990-ben aztán bevonultam katonának. Áprilisi kimenőm alkalmával felutaztam Pestre Gór Nagy Máriához, aki csodák csodájára azonnal fölvett. Este, visszatérve a laktanyába, megmondtam az őrnagynak, hogy mi történt. Rögtön írtunk az akkori honvédelmi miniszternek, Für Lajosnak, hogy szeptemberben szeretném elkezdeni a tanulmányaimat, ezért kérjük azonnali leszerelésemet. Hamarosan megkaptuk a válaszlevelet, miszerint megkaptam az engedélyt.

 – Nagy váltás volt, gondolom.

 – Hirtelen kellett felépítenem egy teljesen új életet. Édesapámék nem tudtak volna annyit segíteni, hogy a pesti albérletben támogassanak, de erre nem is volt szükségem, mert még azon a hétvégén átvettek a budapesti Vasas vízilabda csapatába. Megtartottuk a leszerelő bulit, és nemsokára Pesten találtam magam. A Vasas edzőm, Kenéz György kerített nekem lakást. Minden délelőtt és este edzésünk volt, a kettő között pedig a színi iskolában tanultam. Rengeteg munkával ugyan, de végül is a hobbimból élve tudtam finanszírozni a megélhetésemet. 1991-ben aztán még egyszer felvételiztem a Színművészetire. Ekkor már két rostán is átmentem, és tudtam, ha igazán szeretném, Horvai István tanár úr felvenne. Mégis úgy döntöttem, hogy nem megyek el a harmadik fordulóra.

 – Miért nem?

 – Azért, mert akkor érkezett a felkérés Szurdi Miklós részéről, aki a Família Kft. főrendezője volt, hogy szerződjek le a sorozathoz. Ekkor döntöttem el, hogy megpróbálom főiskola nélkül.

 – Nem alakulhatott volna nagyon másképp az életed akkor sem, ha elvégzed a főiskolát. Hiszen így is befutott, foglalkoztatott színész lettél.

 – Így van. Mindez nagyon jól működött nyolc és fél évig. Ment a Família, sorba jöttek a színházi szerepek, és egy idő után feladhattam a vízilabdázást, hiszen megéltem önmagából a színészetből.

 – Akkoriban a Szomszédokon és a Família Kft.-n kívül még nem nagyon volt más sorozat, tehát alapvetően mindenki ismert téged ebben az országban. Nem ártott a színházi pályafutásodnak mindez?

 – Abszolút nem számított hátránynak. Egyébként pedig, azzal a rendezővel, aki arra hivatkozott, hogy túl ismert vagyok, nekem nem volt tovább miről beszélnem. Meg kellett küzdenem néhány kolléga szakmai féltékenységével is. Nagy hangon beszéltek nekem arról, hogy mennyire alávaló dolog sorozatszereplőként működni, aztán persze, amikor őket is felkérték ilyesmire, már nem volt olyan határozott véleményük, és örömmel elvállalták.

 – Hogy kerültél el Pestről? És egyáltalán: miért?

– A pesti tíz év életem legszebb időszaka volt. Amikor véget ért a sorozat, még három futó darabban játszottam, de aztán szépen azok is kimaradtak alólam, új darab pedig nem volt. Egyszer, amikor Bodolay Géza meghívta Ádám Tamást Kecskemétre Mrozseket rendezni, ami nagyon nagy siker lett. Aztán másfél hónap múlva Tamás felhívott telefonon, hogy találkozzunk, és felkért Tartuffe szerepére. Bergman Rítusában már dolgoztunk együtt korábban Budapesten, úgyhogy elvállaltam a felkérést. Miután két évadon keresztül nagy sikerrel játszottuk a Tartuffe-ot, Bodolay Géza két év múlva felvetette, hogy szerződjek le a színházhoz. Ekkor Kecskemétre költöztem.

 – De aztán megint volt egy pesti időszakod.

– Igen. Puskás Tamás egyszer eljött a Katona József Színházba, és megnézte az Ügynök halálát Ádám Tamás rendezésében, Andorai Péter főszereplésével. Én voltam az idősebbik fiú, Beef. Az előadás után megkérdezte Puskás Ádám Tamást, hogy elbírnám-e Petrocchiut? Tamás biztosította róla, hogy igen. Ezt követően nem sokára megcsörrent a telefonom, és felkért a szerepre.

 – És akkor költöztél ismét Pestre?

 – Nem. Akkor még maradtam Kecskeméten. Már a negyedik évadot játszottam le Kecskeméten vendégként, amikor Puskás Tamás megkért, hogy legyek tagja az általa szervezett utazó társulatnak. Nem tudott azonban próbapénzt fizetni, csak az előadások után kaptunk volna fizetést, ezért nem adtam fel a szerződésemet. Az utazó színházból végül nem is lett semmi, mert fél évre rá Puskás megkapta a Vidám Színpadot, és abban a pillanatban hívott, hogy szerződjek át oda. Bodolay Géza nagyon megértő volt, és problémamentesen, harag nélkül váltunk el egymástól.

 – Nem bántad meg a váltást? Jó szerepeket kaptál?

 – Egyáltalán nem bántam meg. Remek hét év lett belőle, sok jó szereppel. Puskás Tamás keze alatt felfutott s színház. Shakespeare darabokat játszottunk, Strinberget, és sok hasonlóan jó munka indult el. A hetedik év végén már ingáztam Budapest és Szeged között, mert volt még egy futó darabom a Centrál Színháznál. Amikor aztán Bodolay Géza Szegedre került prózai tagozatvezetőnek, felhívtam, hogy szívesen mennék a szegedi színházhoz. Erre ő igent mondott, miután megbeszélte Juronics Tamás művészeti vezetővel és Gyüdi Sándorral. 2010 óta vagyok itt, és ez már a negyedik évadom.

 – Ahogy hallgatom az életpályádat, az tűnt fel nekem, hogy a szakmai pályafutásodhoz igazítottál mindent. Ha kellett, egy-egy munka miatt költöztél, váltottál, új életet kezdtél. Most van változás? Szeged állandónak tűnik, vagy ez is csak átmeneti állapot?

 – Megmondom őszintén, hogy nekem itt van a szerelmem: Tóth Judit operaénekesnő. És ahol a szerelem van, az a világ közepe. Van egy ötéves kisfiam is a korábbi kapcsolatomból, minden második héten megyek hozzá Budapestre. Olyankor vagy visszajövünk ide, vagy elmegyünk a Mátyásföldön lakó édesapámhoz. Nem akarok innen elmenni. Most béke van, nyugalom, ez a jó élet számomra.

 Váraljai Anna

[nggallery id=471]

Fotó: SZNSZ/Veréb Simon