tiszatáj | 2018. január 9.

A víziók mentén hasadt színpadi tér

HAJNÓCZY PÉTER A HALÁL KILOVAGOL PERZSIÁBÓL CÍMŰ KISREGÉNYÉNEK SZÍNPADI ADAPTÁCIÓJÁRÓL
Hajnóczy Péter, a Mészöly Miklós által a „magyar irodalom ködlovagjaként” aposztrofált figura legsikeresebb kisregénye Szenteczki Zita színházrendező és Juhász András intermédiaművész közös produkciójaként került a Trafó színpadára, és vette uralmába a nézőtér tudatát… – VARGA RÉKA KRITIKÁJA

HAJNÓCZY PÉTER A HALÁL KILOVAGOL PERZSIÁBÓL CÍMŰ KISREGÉNYÉNEK SZÍNPADI ADAPTÁCIÓJÁRÓL

Hajnóczy Péter, a Mészöly Miklós által a „magyar irodalom ködlovagjaként” aposztrofált figura legsikeresebb kisregénye Szenteczki Zita színházrendező és Juhász András intermédiaművész közös produkciójaként került a Trafó színpadára, és vette uralmába a nézőtér tudatát.

A Hajnóczy-elbeszélés keretei lehetetlenné teszik a hagyományos, lineárisan interpretált narratíva lehetőségét – köszönhetően annak, hogy párhuzamosan működtetett szövegsíkok és az elbeszélő tébolyult tudata teremtette ingázás térben és időben, az őrület kreálta vízió és valóság közöttiség feszül egymásnak.

A főszereplő delíriumos állapotban kapaszkodókat keres a valóság felé, ennek kvázi segítségéül hívja elő emlékeiből ifjúkorának egynyári szerelmi kalandját. A múlt eseményei felidézésének folyamatából azonban kizökkentik az őrület teremtette rémképek, melyek hallucinációként futnak végig a szövegen. Tulajdonképpen három világosan elkülöníthető szövegsík között mozgunk: (1) az alkohol uralta jelen idejű pokol, (2) a múlt jelentéktelen eseményei és (3) az örökkévalóságba, a léten túliba helyezett víziók mentén keretezett rétegek között egyensúlyozunk.

A színpadi adaptáció mindezt remekül érzékelteti egy furcsa, audiovizuális háló segítségével. A nézőtér elé és mögé helyezett vászon síkja és a színpadon zajló játék között állandó mozgásban tartja a befogadó tekintetét, mintegy a vizuális impulzusoknak középpontjába helyezve a szemlélőt.

A szemközti vászon ábrázolta eseménysor első benyomásra azt az érzetet kelti a nézőben, hogy megkettőzi a színpadon zajló játékot, azonban a vetített film egy sokkal szubjektívebb perspektívából ábrázol, a néző már-már kínos közelségbe kerül az eseményekkel. Tulajdonképpen itt szembesülhetünk először befogadói helyzetünkkel: az elbeszélő tébolyának nem puszta külső megfigyelői vagyunk, hanem elméjének szerves részévé válva éljük át az eseménysort. Itt érzékeljük igazán főhősünk perspektíváját, a remegő kezet a söröspoháron, a félig szívott cigarettát, az ellenszenvessé torzult vonásokat Krisztina arcán. Mindezt a színpadi játék szerves részét képező stáb rögzíti (pontosabban: játssza el annak rögzítését). Kamerákkal, mikrofonokkal mozogva azt az érzetet keltik, hogy a rajtuk keresztül dokumentált látószög jelen időben mutatkozik a filmvásznon, így a jelen által keretezett valóság megkérdőjeleződik. Erre az érzetre erősít rá az a rendezői fogás is, mikor magának a színpadi térnek a perspektívája fordul el 180 fokban. Krisztina és a fiú vacsorajelenetében a színészek függőlegesen játszanak, miközben a mozgókép vízszintesen ábrázolja őket. A valóság mint viszonyítási pont tehát ebben a környezetben nem létezik. A tébolyult elmében és annak emlékezetében tapogatózunk csupán.

A filmes stábbal felszínre hozott metanyelvi aktus által a darab egy furcsa, öndefiniáló játékba kezd. Színész és játéka párhuzamosan kerül értelmezésre a színház performatív jelenében és a rögzített, komponált mozgóképen. Ez párhuzamba állítható a kisregény szöveget a szövegbe helyező technikájával, egészen pontosan az író delíriumos valóságával, melyben a rettenetes fehér papírra rögzíti a múlt darabkáját, a nyári szerelmi kalandot. Mindkét narratíva azt az érzetet kelti, hogy tanúi vagyunk az alkotás megszületésének, mely színdarab és szöveg esetében is a végleges mű egészének szerves részeként nyílik ki előttünk. Az alkotási folyamat tehát éppúgy a struktúra részét képezi, mint az ott születő mű.

Az elbeszélés jellegzetes delíriumos víziói, a rémképek meglepő szövegszerűséggel kerültek megformálásra a színpadon. A mozgókép és színészi játék alkotta egység megteremtődését ezek esetében érzékelhetjük a legélesebben. A színész által megkomponált hallucinációk egy-egy testen keresztül megelevenítve kerülnek ábrázolásra, míg a mozgóképen az így megjelenő figurák alakja élő organizmust alkotva egymásba folyik, majd egyesül.

Mindezt a több síkba tördelt, mindent átható vizualitást tovább fokozza a néző mögé helyezett vászon, melyre csupán periférikusan figyelhet. Ez a szemközti síkban megjelenő mozgóképet kettőzi meg, csak a színek által újraértelmezve, kifordítva, azok komplementerében.

A darab nyújtotta audiovizuális élményt a zenei hatások teszik teljessé, egyrészt Sőrés Zsolt szuggesztív hegedűjátéka, másrészt a korabeli banális táncdalslágerek mindenki által ismert, mégis torzított, szinte hátborzongató hangeffektként felcsendülő zenei hatása révén. Ezek teremtik meg azt a delíriumos örvényt és szubjektív emlékáradatot, mely magába olvasztja a nézői tudatot.

Szenteczki Zita és Juhász András produkciója tökéletesen jelenítette meg Hajnóczy prózájának erős képi megformáltságát, filmszerűségét, és rátalált a tökéletes eszközökre annak színpadi interpretálásához.

Varga Réka

Fotó: Nagy György

Kapcsolódó írásunk:

Csenki Nikolett beszámolója >>>