A tatárok Miskolcon

Kisfaludy Károly

A híres Himfy-dalok szerzőjének (Kisfaludy Sándor) öccse. Az iskolapadot csatatérre cseréli, Itáliában harcol Napóleon ellen, majd Münchenben is állomásozik (annak a Jelasicsnak az egységében, aki nem a legszimpatikusabb szereplője a magyar történelemnek). Végül hadnagyi rangot kap és ezzel együtt, 1810-ben, le is teszi a kardot (apja bosszúságára) és festészetet tanul Bécsben. Kiváló arcképeket és rézmetszeteket készít, időlegesen meg is él belőle. Verseit is írja eközben, de kevésbé reklámozza.

10 év alatt (1820-ra) 16 színpadi művet ír, számos verset és novellát is, utóbbinak ő az első jelentős képviselője a magyar irodalomtörténetben. Az Auróra c. folyóirat megalapításával, majd az Auróra-kör (Bajza József, Toldy Ferenc, Vörösmarty Mihály) létrejöttével irodalomszervező szerepe meghatározóvá válik, így Széphalomról Pestre helyeződik át a magyar irodalom korabeli székhelye. Kazinczy nézeteit és a nyelvújítás vívmányait tiszteli, tovább viszi, de egy egészen más látásmódba építve. Az MTA munkájában már nem vehetett részt, 1830-ban hagyja ott az élők sorát, később 1836-an az ő tiszteletére alapítják meg a Kisfaludy Társaságot.

A történet

1242-re a mongol hadak meghódították a Magyar Királyságot, egyetlen erősség áll még a tatárok előtt: Szádvár. Berek Zsigmond várkapitány rossz híreket kap: IV. Béla elmenekült az országból, kizárólag magukra számíthatnak. A kapitány lánya, Emelka, szerelmét siratja, aki korábban a tatárok fogságába került. (Himfi Elek valójában Zsigmond nevelt fia.) Az idegen hadak ezalatt közelednek…

Kajuk kán estére tábort ver a vár alatt, megbosszulni érkezett fivérét, aki Szádvár falain lelte halálát, annak korábbi ostroma során. Lánya, Zelmíra, ugyanabba a Himfi Elekbe szerelemes, mint Emelka. A kán hadvezére, Orangzeb, a kán lányának kezére pályázik, így érthető módon nincs ínyére a magyarral való kokettálása. Kobut, a cselszövő kun, csak saját hasznát akarja az ostromból, így látszólag jó szövetségesre lel Orangzebben. Kajuk követeket küld a várba, Himfi Elek kíséretében (Kobut vezetésével). A tárgyalás sikertelen, ezért Kobut a visszaúton elrejti Himfit, Kajukot a magyarok ellen hergeli és hajnalban kezdetét veszi az öldöklés. 

Orangzebnek a kánságot ígérte a kun (ha az ostrom zajában sikerül megölnie a kánt) de előbbi rájön az álnokságra. A hadvezér elfogja őt a rejtegetett Himfi Elekkel együtt, akinek korábban halálhírét keltették, hogy Zelmíra Orangzebé lehessen.

A túlerővel szemben végül alulmaradnak a magyarok. Berek Zsigmondot a megmaradt néhány magyar és a teljes tatár sereg kíséri utolsó útjára. Kajuk szabadon engedi az idő közben egymásra találó Himfit és Emelkát, Kobut pedig elnyeri méltó büntetését.

A tatárok elvonulnak, csend ereszkedik a feldúlt tájra.

Történelmi háttér

Kajuk kán karakteréhez valószínűleg Güjük kán adhatta az ihletet (habár erre csak abból következtetek, hogy a mongolok Közép-Európa ellen indított hadjáratban más hasonló nevű hadvezér nem szerepelt az általam fellelt források között). Batu kánt ismerjük a Magyar Királyság feldúlójaként, ugyanakkor a nagy Dzsingisz kánhoz egyiküket sem fűzik rokoni szálak. 

IV. Béla pedig valóban beengedte a királyság területére a kunokat, Kötöny fejedelem vezetésével. Ők maguk is a mongolok elől érkeztek a keleti határainkhoz 1239-ben.

1241-42 során a Batu kán vezette sereg – a magyarok önfeláldozó küzdelme ellenére – a Dunáig tört előre. A gyors vereségek hírével együtt a kunok átallásáról is felröppentek hírek, a pánikhangulat pedig odáig fajult, hogy Kötönyt és családját lemészárolta a dühös tömeg. Erre válaszul a kunok feldúlták, amit csak értek és kivonultak az országból észak felé.

Szádvár ostroma pedig valószínűleg teljes egészében fikció. 1268-ban említik csak először egy oklevélben, mint erődítményt. Továbbá ezek a helyszínek az ország északkeleti végében találhatóak, miközben a mongol seregek a Magyar Királyság nyugati felét is elfoglalták, tehát nehezen lehetett volna éppen ez az utolsó, magyar kézen maradt erődítmény.

„A tatárok” születése

A szerző második színműve, korabeli meghatározással szomorújátéka ez. 1811-12-ben fejezi be a művet, szeretett nővérénél, „Trézsinél”, aki ekkor már Farkas Gábor kapitány felesége. A vendégeskedés oka az volt, hogy dacolva apjával kilépett a hadseregből, hogy a festészetnek és az írásnak szentelje az idejét, illetve megélhetését is ezen tevékenységekből biztosítsa. Döntése hatására apja, Kisfaludy Mihály szolgabíró, megvont tőle minden anyagi támogatást, ezért testvére segítségére szorult. (Egyes kutatók szerint a magyar irodalomtörténet legszigorúbb apjával áldotta meg a sors Kisfaludyékat. Károly azért is szenvedhette apja különös ellenszenvét, mert születése édesanyja halálába került, amelyet nem bocsátottak meg neki. Nem mintha erről ő tehetett volna…)

Végül Éder György mutatja be először a művet 1819. áprilisának 18. napján, Székesfehérváron. A Fehér vármegyei nemesség költségén fenntartott vándortársulat sokak szerint korának egyik legjobbja volt. (13 színésze, 6 színésznője és 16 főből álló zenekara volt akkoriban a társulatnak.)

Az előadás hallatott magáról Pesten is, így Brunszvik Ferenc gróf, a Pesti Városi Színház haszonbérlője meghívta a produkciót mai fővárosunkba. Május 3-án tapsvihar és ujjongás kísérte az előadást, Kisfaludy meghódította a korabeli magyar közönséget. A színdarab hangvétele a hazafiság, erkölcs és jellem mentén épült fel, a középkori Magyar Királyság viszonyainak naivan letisztult ábrázolásával. A lovagdrámákat idéző párbeszédek magasztosak, mindkét fél messzemenőkig tiszteli a másikat, sőt, a tatárok a felettünk aratott győzelem után még nagyobb tisztelettel kísérik temetésén Berek Zsigmondot, Szádvár védőjét.

A közönség igényeit eltalálta a szerző, a már ekkor is lappangó nemzeti öntudat és változás iránti vágy a 6 évvel későbbi, első reformkori országgyűlésen, 1825-ben bontakozott ki.

A miskolci tatárok

Béres Attila színházigazgató fontosnak tartotta, hogy ebben a bicentenáriumi előadásban a teljes színház szerepeljen. Tehát az MNSZ társulata, a Miskolci Balett, az MNSZ énekkara és kijelölt zenekara.

A grandiózus produkcióban ezáltal rengeteg szereplő, látványelem, tánc és zenei motívum jelenik meg, magával ragadva a nézőt, mindamellett, hogy ez nem a legsikerültebb darabja a szerzőnek. 

Az előadás rendkívüli erővel bír, amely megmutatja a miskolci társulat művészeti sokrétűségét, elkötelezettségét és profizmusát.

Cser Ádám karmester (az MNSZ zeneigazgatója) komponálta a darab zenéjét, amelyhez számos különleges, távol-keleti, kifejezetten a mongol kultúrára jellemző hangszer érkezett Miskolcra. Ilyen a morin khuur (vagy „lófejű hegedű”) nevű hangszer, amely a mongol nemzeti identitás egyik szimbóluma. Az előadáshoz használt hangszer kifejezetten erre az alkalomra készült. Mongólia magyarországi nagykövete, Baatarjav Sainnyambuu, tavasszal adta át a miskolci teátrumnak a hangszert. A mindössze kéthúros instrumentumban „az egész világ benne van” – a nagykövet szavai szerint.

A további autentikus hangszerek pedig Varga-Andrási Gábor gyűjteményéből valók. Látványos ezek közül a tsuur elnevezésű, amely egy fúvóka nélküli furulya nagy hosszúsággal és átmérővel, jellegzetes torokénekre, állati eredetű zajokra emlékeztető hangzása egyedülálló.

A zenekar és a kórus kapcsolódása már-már borzongatóan pontosan képezi le a színpad történéseit. A tatárok vonulása és harcra készülődése akár egy hollywoodi, történelmi blockbuster antréja is lehetne. (De annál sokkal jobb…)

A keletről érkező hadak vezére Kajuk kán, akti Fandl Ferenc jelenít meg a színpadon. Határozott és tiszteletet parancsoló megjelenésére, hanghordozására maga Batu kán is csettintene.

Jelmeze és sminkje önmagában is figyelmet érdemel, ahogy a tatár (fő)szereplők mindegyikének megjelenése. Kiemelendő még Orangzeb hadvezér (Tóth Dominik), aki a kánhoz lojális katona. A harc és a dicsőség vezérli, na meg a kán lányának, Zelmirának (Czvikker Lilla) a keze. 

Kobut (Harsányi Attila, Jászai-díjas) pedig az ellenszenves áspiskígyó, egy „kun Jágó”, aki mindenáron a saját hasznára szeretné fordítani a szituációt.

A magyar tábor (Szádvár védői) ugyancsak egytől egyig autentikus karakterekből áll: Berek Zsigmond (Gáspár Tibor, Jászai-díjas), Bálint (Salat Lehel) és Zádor (Kincses Károly).

Berek lánya, Emelka (Prohászka Fanni) őrülten szerelmes a fogságban sínylődő Himfi Elekbe (Simon Zoltán), akit halottnak hisz, de Kajuk magával hozza az ostromra.

Szőcs Artur rendező a szövegkönyv modernizálásának nehézségeiről így nyilatkozott: „A dráma a nyelvújítás előtti archaikus nyelven íródott, amely a mai fül számára vagy komikus, vagy érthetetlen, a mű újjáélesztéséhez tehát elkerülhetetlen, hogy a darab minden erényét megőrizve, a XXI. századi nézők számára is élvezhetően szólaljon meg a színpadon.” (Forrás: színház.online.hu)

Habár valójában a nyelvújítás korában íródott a darab, annak vívmányai valószínűleg kevésbé jelentek meg benne (sajnos nem volt még szerencsém az eredeti szöveghez), amelyet nagyon jó érzékkel konvertált a rendező, a 2023-as színházi elvárásoknak megfelelően. A magasztosság nem nyomta el a kifejező erőt, nem bénította meg a cselekményt, egyszerűen hiteles megszólalások, dialógok tudtak lenni.

A díszlet elkészítésnek is különös figyelmet szenteltek: „A kétszáz évvel ezelőtti színházat a díszletek tekintetében igyekszünk majd megidézni, ami Kovács Dániel Ambrus munkáját dicséri. Az akkori látványtechnikai elemek nálunk is visszaköszönnek és egy rendkívül különleges színpadképet láthatnak majd a nézők.” (Forrás: színház.online.hu)

A látványvilág valóban magával ragadó volt. A háttér paravánok és árnyjáték kombinációjaként született (legalábbis én így véltem látni), a napszakok megjelenítésért pedig a színek voltak felelősek. A kórus pedig sokszor ráerősített a hangjával egy adott napszakra, szituációra, atmoszférára maximálisra emelve ezáltal a színpadi hatást. 

A tánc koreográfiák amellett, hogy látványosak, beszédesek is. A fizikai terhelés viszonylag nagy az egy felvonás alatt, ugyanakkor a szereplők az utolsó csepp izzadtságukig „küzdenek”. Tókos Attila (Harangozó-díjas) koreográfus olyan csatajelenteket komponált, hogy ránk fröccsen a vér a színpadról. Dinamikus, összehangolt és esztétikus mozdulatsorok sokasága váltakozik. Mindeközben azt is megoldották, hogy a sebesülések megjelenjenek, így egyre véresebb lett a küzdelem.

A cigányok időközönként való megjelenése a darab során valamiféle jóslás, előrejelzés volt számomra, mint amikor varjak köröznek a csatához felállt seregek fölött. Szövegeik is egyfajta világlátást tükröztek, ugyanakkor mégsem válaszokat kaptunk, hanem kérdéseket. Gyerekek, fiatalok, középkorúak és idősek is voltak közöttük. A fiatalok és középkorúak végül elestek az ostromban, de valaki mindig marad, valakik mindig maradnak. Az a kérdés ki miért él és ki miért hal meg, ki hogyan él és ki hogyan hal meg…

Juga Péter

Az előadás adatlapja: https://mnsz.hu/eloadasok/single/987

Fotók: minap.hu