„A színház egy bizalmi játék”

BESZÉLGETÉS BÁNYAI KELEMEN BARNA SZÍNMŰVÉSSZEL

Bányai Kelemen Barna Marosvásárhely szülötte, a színművészeti egyetemet is itt végezte, 2006-ban lett a Tompa Miklós Társulat tagja és számos előadásban aratott sikert eddig. Ilyen a Bányavirág, Bányavakság, a Figaro, a Szeget szeggel, a Karamazovok, A nyugalom, mely előadásokból többet most is műsoron tart a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház. A tehetséges fiatal színész az erdélyi, romániai elismerések mellett a 2012-es POSZT-on a Bányavirágban nyújtott alakításáért a legjobb férfialakítás díját nyerte el, és az évben a Kaszás Attila-díjat is megkapta. A művészt nemrég Alföldi Róbert hívta meg Szombathelyre a Weöres Sándor színházba egy főszerepre, az igazgató Jordán Tamás pedig leszerződtette a társulatba. Bányai Kelemen Barnával Marosvásárhelyen beszélgettünk színházról, szerepekről, bizalomról és a csapatmunka fontosságáról.

– Említette, hogy afféle „színházcsináló” embernek tartja magát. Hogyan csinál színházat a színész?

– Kimondva úgy tűnik, mintha én ezt tudnám. Természetesen nem tudom. Egyet sejtek biztosan, hogy színházat csak csapatban lehet csinálni. Én társulati embernek tartom magam. Fontos az, hogy abban a közegben, ahol én dolgozom, bizalommal kezeljék azt, amit adok, mert én bizalommal kezelem, amit kapok. Én itt diplomáztam, rögtön a marosvásárhelyi színházba szerződtem, másutt eddig nem is játszottam. Itt nagyon erős barátság köt emberekhez, akikkel az utóbbi 8-9 év alatt volt szerencsém együtt dolgozni. Egymásra voltunk utalva és lassan-lassan összeforrtak itt a kapcsolatok. Kialakult mindenkinek a belső ízlése s ez olyan felületet kapott ennél a társulatnál, hogy egy közös ízléssé alakulhatott. Nem szeretnék persze általánosítani és azt sem tudom pontosan megjelölni, hogy kik is azok, akik ebbe a közös ízlésbe beletartoznak. De velük együtt úgymond csináltuk a színházat.

– Milyen ez a belső közös ízlés? Meg lehet fogalmazni?

– Mindenképpen emberközeli. Most jöhetnék Sztanyiszlavszkijjal, vagy valami szakmai megjelöléssel, de inkább azt mondom, hogy nincsenek kicicomázott pluszok benne. A másik szemébe nézünk, s annak függvényében reagálunk, ahogyan a partner inspirál minket. Ilyen egyszerű. Nyitottak vagyunk, befogadjuk, amit a másik ad és visszaadjuk a másiknak, amit kaptunk. Annyira szép és inspiráló az, amikor a szemembe néz a partnerem. És látom rajta, hogy rám csodálkozik. A színházban, a színész egy bizalmi játék részese, ami persze veszélyes is lehet. Mert akár összecsúszhat a civil élettel. Nem biztos, hogy ez az üdvözítő, amit megtaláltunk ebben a közösségben, de működik.

– Ez fordítva is igaznak tűnik. Mintha a vásárhelyi színház színpadán néha maga a civil élet folyna át. A Bánya trilógia rusztikus-szépségét például a regionális hitelessége adja.

– A Bányavirág és a Bányavakság azért sikeres, mert Székely Csaba zseniálisat írt. A rendező, Sebestyén Aba pedig kiválóan rendezett. Nem véletlenül hívott például vendégművészeket. A két darab főszereplőjének játéka – Viola Gábor a kolozsvári színházból, Szakács László pedig a sepsiszentgyörgyiből jött át – szakmai izgalmakat jelentett a társulat számára. Kiváló találkozás volt ez, új színeket, új energiákat hoztak. Nagyon kíváncsiak voltunk egymásra. Hatalmas bátorságot kaptam az új partnereimtől, kialakult egy közös bizalmi játék közöttünk, ami aztán újabb minőséget generált. Nem akarom persze megbántani az állandó kollegáimat, például Nagy Dorottyát, akivel imádok dolgozni, és vele is gyönyörű dolgokat kaparászunk ki a Bányában.

– A nyugalom című előadásban Andor szerepét alakítja, milyen a viszonya ehhez a figurához?

– Valaki nem rég azt mondta, hogy Andor figurája ebben a darabban nem nagyon fejlődik. Tényleg így van. Hozzám képest az anyám B. Fülöp Erzsébet, bejön, mint dögös díva a darab elején és az előadás végére egy töpörödött öregasszony lesz belőle, bejön Kiss Bora mozgékony kis csajként és a végén az elmegyógyintézetben köt ki. Mindketten változnak, én pedig, ahonnan indítok, ott is maradok, csak a hozzájuk való viszonyom változik. Úgy látom, olyan ez, mint egy flipper, ahol én vagyok a golyó. Bartis Attila jól megírta ezt és Radu Afrim kiválóan megrendezte.

– Nos, most Szombathelyen a Weöres Sándor Színházban Petruchiót játszik Shakespeare Makrancos Katájában. Abban a szerepben sem kell nagyon változni. Macsóként lép föl a színre és úgy is jön le onnan, nem?

– Érdekes, hogy én nem ezt találtam a legfontosabbnak ebben a figurában. Elgondolkodtam, milyen is lehet az a helyzet, amikor az ember úgy indul neki egy leánykérésnek, hogy azt se tudja, hogy néz ki a menyasszonynak való. Csak a hozomány összegét ismeri valójában, nem tudja, kivel is köti össze az életét. Szerintem egy kicsit megijed a legény, akármilyen kemény dolgok is vannak a nadrágjában. Van egy nagy monológ, amiben Petruchio győzködi magát, hogy jó lesz ez a dolog, de látszik, hogy abban a pillanatban nagyon kiszolgáltatottnak érzi magát és rendesen be van tojva.

–  És az előadás rendezője, Alföldi Róbert szerint milyennek kell lennie egy Petruchiónak?

– Amikor megpróbáltam belopni azt a szorongást, amit szerintem minden férfi érez, ha zsákba macskát vesz, nem volt vevő rá. Először azt mondta nem, nem, ez a fiú egy macsó. De aztán, nagy örömömre, megvette a dolgot.

– A macsót egy ilyen jóképű fiúnak egyszerűbb is eljátszani, nem?

– Küzdök érte rendesen, hogy ne kerüljek bele egy skatulyába. Sokan mondják, hogy könnyű neked, mert göndör a hajad, jó alkatú vagy. Nem hiszem, hogy ez elég. Bármilyen a külső, mögötte mégis csak egy ember van. Sokat dolgoztam azon, hogy a szépfiú skatulya veszélyét elhárítsam magamtól.

– Hallottam, hogy Törőcsik Mari is meggratulálta a Petruchióját.

– Igen. Ő Velemben él, nem messze Szombathelytől, és miután szereti Alföldi rendezéseit, eljött megnézni a főpróbát. Egy csomó embert ismer a társulatban, hallottam, hogy többeket a nevén szólított. Én nem szeretem a protokollt és éppen egy átállással voltam elfoglalva, amikor üzenet jött, hogy a művésznő szeretné látni a Petruchiót játszó színészt. Akkor kimentem és bemutattak neki. Játékos kedvességgel megfenyegetett, ami valami olyasmit jelenthetett, hogy talán tetszett neki, amit csináltam. A többiektől tudtam meg, nem akármi, hogy Törőcsik így reagált a szereplésemre.

– Mi volt az oka annak, hogy a marosvásárhelyi színháztól átszerződött Szombathelyre?

– Vásárhely szülötte vagyok, innen soha sehova nem mozdultam, Itt végeztem az iskoláimat, ide szerződtem. A színészt, ami lettem azt ez a társulat termelte ki. Az itteni kommunikáció ütköztetése formált meg engem. B.Fülöp Erzsébettel, Berekméri Katalinnal és a többiekkel egymás erejéből építkeztünk itt évekig. Az által, hogy ezekkel az emberekkel dolgozhattam lettem az, aki vagyok. Tőlük tanultam mindent, amit ma tudok. Csak amennyire szép és hasznos történet ez, ugyanannyira veszélyes is. Egyszer csak azt kezdtem érezni, hogy szakmailag már nem tudok előbbre lépni. A környezetem mintha azt visszajelzést adta volna:„megszoktunk, kivívtad a szeretetünket, tiszteletünket, elfogadtunk, már majdnem teljesen mindegy, hogy mit csinálsz, mert a mienk vagy.” És úgy éreztem, már nem olyan erős bennem se a késztetés, mint korábban, hogy bebizonyítsam, mire is vagyok képes. Úgy érzem, miután lehetőségem nyílt rá, ki kell próbálnom magam. Természetesen nem megyek el örökre egyeztetés kérdése csupán, hogyan tudok Vásárhelyen továbbra is feladatot vállalni. Ez rajtam nem fog múlni, az biztos.

– Társulati színház, vagy befogadó színház? Ön szerint melyik az üdvözítőbb?

– A társulatnak igazából csapatnak is kell lennie. Egy befogadó színházban egy adott produkcióra összeverbuvált színészek társasága is lehet „társulat”, de csapat mindenképpen. Ha a rendező igényes és olyan egyívású embereket összeszedni, akik együtt tudnak gondolkodni és dolgozni,akkor a dolog működik. Alföldi Róbert például ilyen.

– Miért jó Magyarországon lenni?

– Ez most ideális állapot számomra. Azt érzem, hogy nem vagyok az a lefáradt színész, ami kezdtem lenni. Simán tudok jönni-menni. Itt van két Nyugalom aztán egy nap szünet és van még egy Bányavirág ez így éppen jó. Visszamegyek Budapestre, ott játszom a Makbettben, aztán megyek tovább Szombathelyre, ott játszom négy Makrancost. Kezdenek megkeresni más feladatokkal is, májusban lesz még egy munkám, beindult valami, de nem szeretném magam szétszórni.

– Van-e ilyen fogalom, hogy határon túli magyar színész?

– Annyit próbálkoztam azzal, hogy megfejtsem, hogy megpróbáljam kanonizálni ezt a dolgot. Igazából arra vágyom, hogy hagyjon már mindenki békén ezzel a határon túlisággal. Elcsépelt dolog ez. Pénzért siránkozni, szegénynek, szerencsétlennek mutatni magunkat, aztán ahogy hatalomhoz jutunk, borítjuk a bilit. Láttunk már ilyet is. Hogy milyen terheket cipelek magammal, ha faluról jövök, vagy egy fővárosból, esetleg kisebbségből, vagy a határon túlról, az nem fontos. Engem a szakma érdekel, és hogy emberek maradjunk. Találkozzunk, beszélgessünk és legyünk nyitottak egymásra és arra, amit csinálunk.

– Végül egy ünneprontó kérdés: milyen veszélyei lehetnek ezeknek a hirtelen jött változásoknak, sikereknek?

– Félek az újtól. A szombathelyi Weöres színházban egy erős társulat működik. Nem ismertem eddig szinte senkit a tagok közül. Vásárhelyen korábban már játszottam egy Sorin Militaru által rendezett Makrancosban, igen furcsa volt egy másik előadásba átlépni. Egyúttal egy másik országba, egy másik társulatba is becsöppenni. Vásárhelyen már voltak tapasztalataim, dolgoztam rendezőkkel, nagyjából már ismertem, a kollegáim reakcióit, játékmódszereit, talán még a közönséget is. A megszokott, bejáratott dolgaim most borultak. De úgy érzem, jó felé.

Pacsika Emília