A megváltás nem időszerű

BOLYGÓ HOLLANDI – MÜPA

Amikor kijöttem a Müpa Bolygó hollandi előadásáról, azon gondolkodtam, hogy Kovalik Balázs rendezőre haragudjak, Wagnerre, vagy inkább a korra. Merthogy a megváltás, a katarzis ezúttal elmaradt. Vajon ki a felelős érte?

Kovalik éles elmével elemezte végig a mű ellentmondásait. Vaslogikával vezette végig, hogy a Hollandi igazából nem is vágyik egy asszony szerelmére, nehéz is volna őt elképzelni, amint téli estéken a kandalló előtt olvasgat, Sentát meg amint vacsorát készít neki. Kovalik igazságát nehéz vitatni, amikor az ismertlegenda fölé másik történetet talál ki: a Hollandi híres, öregedő énekes, aki arról beszél, hogy szeretne már megnyugodni egy asszony mellett. Senta meg egyszerűen a rajongója, folyton a lemezeit hallgatja. Daland nem annyira hajót, mint inkább valami részvénytársaságot vezet, s az ember elképed, mennyire megfelelnek ennek a változatnak is Wagner mondatai az első felvonásban. A norvég asszonyok nem rokkát tekernek, hanem automata mosógépeket, férjeiknek nem új fonalakkal, hanem frissen mosott ruhákkal vallanak szerelmet. A finom eltérítéseken túl Kovalik néhány vadat is elhelyez. A Kormányos Daland alvezére, aki a stábnak tizenéves lányokat szolgál föl. Áriájában – miközben arról dalol, hogy mennyire hiányzik az asszonykája és mi mindent visz neki ajándékba – az egyik gyereklányt magáévá is teszi. Uwe Stickert vékony, kissé nyálas tenorja pompásan illik ehhez a verzióhoz, finom színészi eszközökkel idézi meg a gyalázatot. A sötétöltönyös, képmutató üzleti világban Senta kényszeresen akar különbözni piros ruháiban, gyermekded viselkedésével. Benedek Mari semmi nőies, semmi előnyös viseletet nem engedélyez neki. Az alacsony termetű Elisabet Stridben, a nagy északi Wagner-szopránok mai utódjában semmi fenséges vagy titokzatos nincs. Hangja viszont a második felvonásra igazán kiacélosodik, gömbölyűen szól, fémes csillogással, lenyűgöző erővel. Megérdemelten aratja a legzajosabb sikert. Pedig már épp azon morfondíroztam, hogy a valódi Wagner-énekesek nem is tudják igazán jól énekelni a Bolygó szerepeit. Ahhoz kell egy kis bel canto beütés. Nem tudom, James Rutherford milyen volna hagyományos hollandiként, pocakos, öregedő énekesnek hitelesen puhány. Bár talán még hitesebb volna, ha nem tartalékos üzemmódban énekelné nagy monológját, ha a magas hangokon igazi fortéban süvítenének, ha azt mutatná meg, hogy akit játszik, valóban nagy énekes volt, nem felfújt paprikajancsi, s hogy egy művészpálya lezárása miféle mélységes számkivetettséget okozhat. Nem tudom, Kovalik választotta-e, de tökéletesen illik az elképzelésébe. Peter Rose egész jó basszus, egész jó színész, de ha ez ma a világ Wagner-élvonala, akkor az nem túl vágós. Gyanakodtam, hogy kicsit kevés a hangjuk, de a hatalmas zenekarra meg a térre próbáltam fogni. Ám bejött „collsocknak” Nyári Zoltán, akit már sokszor hallottam sok teremben, és bizonyossá vált, hogy a két külhoni sztár valóban nem nagybirtokos. Erik ebben a változatban inkább stréber könyvelő, csak szavaiban vadász. Nyári (aki erre az alkalomra lenyírt frizurájával pontosan fölidézi a karaktert) erőteljesen énekli végig. Először örül a hallgató. Konstatálja, milyen előnyös neki, hogy a szólam nem túl magas. A tulajdonképpeni III. felvonásbeli áriában aztán a harsogó tenor nagyot reccsen, jelezve, hogy eddig tartott az erőnlét. Persze, ami a kondíciót illeti, Kovalik erős edzést vezényel, Sentával és Erikkel többször is megmászatja Horgas Péter fehér vaslétrákból konstruált hajóját.

Bolond ez a Hollandi, hogy ezt megcsalásnak nézi! Jól mondja Kovalik: nem gondolta ő komolyan a házasságot és a megváltást! (Megint egy telitalálatos lelemény: korábban volt viszonya vagy társtalálási kísérlete Maryvel is. Wiedemann Bernadett ízlésesen hagyja homályban mennyi volt ebben a siker és mennyi a kudarc.) Elviharzik, tovább éli művészéletét szállodáról szállodára. Sentának persze eszében sincs föláldozni magát, fülére teszi a fejhallgatót, és zavartalanul imádja tovább a sztárját messziről, ahogy illik. Ekkor kaján vigyorral tekintek körbe a nézőtéren, az ismerős elvakult operarajongók arcát fürkészem. De aztán visszatér a tekintetem – saját magamra… S egy cseppet Kovalik iróniáján tűnődöm. Meg azon, hogy el lehet-e vezényelni Kovalik erős képzetét a darabról? Fischer Ádám a maga dolgát tette a Rádiózenekar élén, a muzsikálás inkább lírai és ábrándozó, mint zaklatott. A terem hangzása persze andalító. Mélázásunkból néhány fals kürtös kiállás zökkent ki.

Rendezőnk a sok elementáris ráismerés mellett most is bőven adott nekünk gondolkodnivalót is. Következetes, mint mindig: nem a halálos, önfeláldozó szerelmek korát éljük. Csak hát mégis ott van az nagy, fájdalmasan összeolvadó kettős, amellyel ez a briliáns értelmezés nem tud mit kezdeni. De nem azért, mert a rendező lusta vagy oktalan, hanem éppen azért, mert a darabról és a világról alkotott képébe nem férhet bele. Teljesen igazat adunk Kovaliknak: a megváltás ma különösen nem időszerű. Csak azt is megmondhatná, hogy miért vágyakozunk rá mégis olyan iszonyúan?

Márok Tamás