A beteljesített koncepció

Alföldi Róbert Nemzeti Színháza még mindig a közbeszéd része. Mindjárt két könyv is az általa képviselt színházi eszményt járja körül: Csáki Judit a kritikusok, Imre Zoltán a tudomány felől közelítette meg a Nemzeti lényegi jellemzőit… – Fritz Gergely írása

Bár Alföldi már nem a Nemzeti Színház igazgatója, népszerűsége töretlen. Jelenleg a Danton halálát rendezi a Vígszínházban, a próbák már javában folynak. Igazgatásának öt évéről, színházvezetésének legfőbb sarokpontjairól megindult egy komoly kritikai és tudományos diskurzus. Előbbi területről Csáki Judit jelentkezett egy bő négyszáz oldalas könyvvel, benne kritikákkal, visszaemlékezésekkel, interjúkkal és Alföldi kommentárjaival mutatja be a Nemzeti elmúlt öt évét. (A könyv szegedi bemutatóját október 5-én tartották a Régi Zsinagógában.) A Nemzeti korszakos jelentőségét az is bizonyítja, hogy a tudományos kutatás sem hagyta figyelmen kívül az elmúlt öt év sokszínű teljesítményét, nyáron ugyanis megjelent Imre Zoltán A nemzet színpadra állításai. A magyar nemzetiszínház-elképzelés változásának főbb momentumai 1837-től napjainkig című munkája. A szerző tudományos eszközökkel és egy-egy emblematikus előadás, például a Mohácsi-testvérek Egyszer élünk című rendezésén keresztül mutatja be a Nemzeti Színház útkereséseinek legfőbb vonásait. Imre Zoltán a 2011-ben bemutatott darab elemzésével felhívja a figyelmet jelen színházi, történelmi, politikai, társadalmi valamint kulturális problémáinkra. E két meghatározó munkának köszönhetően minden bizonnyal sokáig az érdeklődés középpontjában lesz a Nemzeti Színház elmúlt öt éve, mi több Csáki Judit és Imre Zoltán vállalkozása szakmai vitákat generálva még inkább artikulálhatja a Nemzeti kulturális életben betöltött egyediségét.

Nemzeti Művészszínház

A Nemzeti Színház sikerének kulcsa több tényezőben is megragadható. A darabválasztások finomodása és a direkt „provokációnak” tűnő témafelvetés után a színház és a közönség egymásra talált. A „provokatív” jelző így teljes egészében elutasítható. Elég abból kiindulni, hogy egy művészszínháznak nem feladata, hanem lényege a kísérletezés. A művészszínházból következik az új formák keresése, a művészet, a színház határaira való rákérdezés, a tabutémák tematizálása. A politikának is köszönhetően a Nemzetivel kapcsolatban állandósult az „egysíkú, erkölcstelen rétegszínház” megnevezés, ha viszont áttekintjük akár az utolsó évad repertoárját, kategorikusan el lehet utasítani a vádakat. Játszottak klasszikus, huszadik századi, illetve kortárs szerzőktől, komoly hangsúlyt fektettek arra, hogy az ifjúság érdeklődésére is játszva magyar drámák kerüljenek műsorra. Sokszínű évadokból álló színházzá nőtte ki magát a Nemzeti, ahol mindenki, érdeklődése szerint találhatott előadást.

Egyszer élünk

A Nemzeti lényege a kettős pedagógiai folyamatokból érthető meg igazán. Egyfelől Alföldi társulatépítésének köszönhetően a rendezők kiemelkedő eredményeket érhettek el, a „nagyokhoz” felzárkózhattak a fiatal színészek, szinte mindenki kapott lehetőséget, megfelelő szerepet tehetsége fejlesztéséhez. Másfelől a Nemzeti emblematikus-kultikus előadásává váló Egyszer élünk töretlen sikere tény, ám fontos megemlíteni, hogy az előadás nem volt egyszerű mű. A közönség ekkor (2011-ben) már közösséggé kezdett formálódni, értette, érezte és élvezte az előadás vibráló összetettségét. Mohácsi előadásaira egyébként is jellemző a sokrétegűség, s az Egyszer élünk esetében ez többszörösen érvényes volt. A befogadótól roppant sokat várt, minden pillanat a figyelem fenntartását kívánta, a nyelvre, a díszletre, a zenére, a színészekre, az utalásokra, metaforákra. És mégis, az előadás hallatlanul népszerű lett és nemcsak a Nemzeti, hanem a teljes budapesti színházi kínálat egyik legsikeresebb alkotásának tekinthető. Hasonlóan fokozott érdeklődés övezte a klasszikusok újraértelmezését célzó előadásokat is. A Ványa bácsi vendégelőadása után Alföldinek komoly akadályokat legyűrve sikerült meghívnia a világhírű rendezőt, Andrei Șerbant a Nemzetibe. Șerban a Három nővért állította színpadra, amely azért is tűnhetett merész vállalkozásnak, mivel Ascher Tamás emlékezetes és a fél világot bejárt rendezése után a közönség minden bizonnyal új eljárások, új kísérletek megjelenését várta. Sikerült. Alföldi kommentárjaiból és interjúiból tudjuk, hogy Șerban először nem akart jönni, nem tartotta jónak a magyar színészeket. Tévedését később egy, a sajtóban megjelent interjúból lehetett megtudni, akkor már úgy fogalmazott, hogy a magyar színészek kiválóak Csehov darabjaihoz. Az előadás nagyszínpadra álmodott bemutatása sajátos térértelmezést hívott életre, aprólékos elemzési készséggel igyekezett bemutatni a perifériára szorult család mindennapi vergődéseit. A vörös függöny a színház állandó jelenlétére döbbentette a nézőt, s az összenyomottság és a kitörni nem tudás érzetét is erősítette. Mása (Schell Judit) hiába próbált minél feljebb mászni a függönyön, s kitörni a nyomasztó mechanizmusból, végül leesett, mint a többi szereplő. A Prozorov-ház elátkozottsága, lelki és szellemi nyomora szintén a térkezelés és a vizualitás kiaknázásával teljesedhetett ki. A hátrafelé nyíló szürke tér a bezártság és a kitörni nem tudás állandósultságára hívta fel a befogadó figyelmét. Șerban rendezése ugyanakkor a komikum eszközeivel ellenpontozta a Három nővér tragikusságát. Főként az irónia és az öngúny lehetőségeivel élve az előadás kiegyensúlyozottan, még komplexebben volt képes ábrázolni a szereplők lelkivilágát és a kisiklott életekből való kitörés lehetetlenségét.

Három nővér

A politizáló Nemzeti (?)

A Nemzeti Színház nem úgy politizált, ahogyan azt egyes sajtóorgánumok megpróbálták beállítani. Kényesnek mondható témákat, a magyarságot érintő tabukat előszeretettel tematizálták a Nemzeti előadásai, ám ezeknek nem a politizálás, hanem a kommunikáció fontosságára való rámutatás volt a legfőbb üzenetük. A Nemzeti nem a függetlenség elvont fogalmát kereste, hanem azt tartalommal megtöltve, a jelen viszonyait, azok okát kutatta erős kritikai attitűddel. Alföldi színházépítése elsősorban a kortárs színházi nyelv alkalmazásában, a nemzeti és egyetemes kultúra összekapcsolásában és a jelen kérdéseinek firtatásában jelölte ki a művészeti küldetés csapásirányát. Első igazgatói évei után drasztikusan változott a helyzet, s a politikum színházra gyakorolt hatása megkérdőjelezhetetlenül, nyomasztó erőként nehezedett a társulatra (azonban az igazgatóval készült interjúkból tudható, ez a munkára doppingszerűen is hatott). Alföldi rendezései így az utolsó évadokban nem pusztán a hatalom elvontságáról szóltak, hanem mennél inkább a színház társadalomban elfoglalt helyéről is megnyilatkoztak. Többszörösen áthatotta így a színházat a közös színházi kultúránkért érzett felelősség: az emberek tüntetőleg minden hónap legelején pillanatok alatt az összes jegyet elkapkodták a nemzetis előadásokra. Egy színház, méghozzá a Nemzeti ügye kiemelten fontos lett a napi közbeszédben. Eközben a néző a Nemzeti előadásain szintén arra döbbent rá, hogy az előadások gerince éppen az itt és most magyar színházáról szól, annak lényegiségét veszi górcső alá, s tudatosítja: egy ország színházi kultúráját könnyű leépíteni, ám újból felállítani roppant feladat. Alföldi a Sirályban éppen ezért hangsúlyozta a tehetség és a gondolatszegény, andalító művészet közötti éles kontúrt, s emelte fel a szavát az alternatívnak kikiáltott, a művészet perifériájának tartott színházak mellett. A Hamlet ötletgazdagsága, fantáziadús megoldásai a hatalom, a színház és a kőkemény valóság kérdésköreire hegyeződött ki. A néző, a színpadon ülve a Nemzeti nézőterével szembesült, ahol a világirodalom egyik legfontosabb alkotását adták elő a színészek. Alföldi rendezése a gépezetbe került porszem minimalizmusából kiindulva egyetemes meglátásokban sűrítve láttatta egy állam összeomlását. A létbiztonság sérülékenységéről, a zsarnok király előretöréséről, s így az államiság gyengüléséről beszélt. A zsarnok után ugyanis még véresebb zsarnok került vezető pozícióba Fortinbras személyében, aki a hazug és gyilkos király után immár sortűzzel kezdi az uralkodást. Alföldi a színészet hatalmáról igyekezett szólni, a Szellem és vándorszínész szerepösszevonása (mindkét szerepet László Zsolt alakította) elmés eljárás: mindkét szereplőt ugyanis az igazság keresése és bemutatása motiválja, céljuk, hogy leleplezzék a Helsingőrt átható összes hazugságot. Az Egyszer élünk önreflektív eljárásai szintén állandósultan a színházról, még közelebbről a Nemzeti Színház kísérletezésre teremtett színpadáról szóltak, illetve a korábbi János vitéz című előadás alapján nyitottak polémiát az intertextualitás és a kísérletezés módozatai elé. (Kevés előadás használta ki oly maradéktalanul a Nemzeti színpadi adottságait, mint Mohácsié.)

Hamlet

A Nemzeti búcsúelőadása, Klaus Mann regénye alapján színpadra dolgozott Mephisto átfogóan tett pontot a Nemzeti öt sikeres éve végére. Alföldi higgadt, okosan vezetett rendezése és Menczel Róbert az egyszerűség jegyében fogant díszlete ismét a színházról folyó diskurzus fontosságára döbbentette rá a befogadót. Más társadalmi, történelmi és kulturális kontextusban nyilatkozott meg Alföldi Mephistója, mint Szabó István 1981-es filmváltozata. Így nem pusztán a hatalom és a művész összefonódását, hanem a „színháziság” féltéséről beszélő, a kísérletező-reflektáló, a művészi függetlenség mellett kiálló műként lépett elő a Mephisto. Nem volt benne aktuálpolitika, csak a politika egyetemes természete, a politika és a művészet egymásrautaltsága, harca, kibékíthetetlen viszonya alkotta az előadás fő gerincét. Egyetemessége aláhúzta a Nemzeti öt évét, artikulálta a kultúrába vetett hitet, s pálcát tört azok felett, akik a nemzeti kultúrát a saját képükre alakítva egy homogén színházi paletta mellett tesznek esküt. Ez a világ éppen olyan lenne, mint a Mephisto fuldokló atmoszférája, humor és irónia nélkül, fekete és reményvesztett. Mindezt úgy elérve (mintegy fricskaként), hogy a merész, arcpirítóan „provokatív” megoldások teljes elhagyásával, a színház és a valóság párhuzamainak halk összecsengésével hozza működésbe az előadás saját mechanizmusát.

Mephisto

A 2008-tól ez év június 30-ig a Nemzeti Színház főigazgatói posztját betöltő Alföldi pályázatában foglaltak döntő többségét megvalósította. Egy sikeres, 21. századi Nemzeti Színházat épített fel, amely nyitott volt jelen világunk égető problémáira, reprezentálta a nemzeti kultúra jeles darabjait, utat nyitott a független társulatoknak, ápolta a klasszikus színházi formákat, miközben azokra megpróbált új válaszokat keresni. Céljául tűzte ki a kísérletezést, a vádakkal ellentétben nem hajlott el „radikális” irányba. Megpróbált egy olyan Nemzeti Színházat kialakítani, amelyben mindenki, érdeklődésének megfelelően, kedvére szemezgethetett érdekfeszítő produkciót a repertoárból. A hallatlanul sikeres színház, Alföldi személyiségéből fakadóan (is) a sajtó érdeklődését folyamatosan fenntartotta, mi több megindított a színházi szakmán belül is egy kritikai és egy tudományos diskurzust. A budapesti Nemzeti Színház eme öt évével viszonyítási ponttá vált.

Fritz Gergely

Fotók: MTI és Nemzeti Színház

Kapcsolódó írásunk: Váraljai Anna: Az Alföldi-jelenség (Csáki Judit Alföldi színháza című könyvének szegedi bemutatója)