„Ha kíváncsi voltál rám, akkor erre is kíváncsi vagy!”

BESZÉLGETÉS BÉRES MÁRTÁVAL A ONE-GIRL SHOW KAPCSÁN

Amikor másodjára láttalak a One-Girl Showban, végig az volt az érzésem, számodra ez az előadás nemcsak szakmai, hanem magánéleti vízválasztó is. Valójában nem az intimitás okára vagyok kíváncsi, inkább arra, mi jöhet egy ilyen mértékű feltárulkozás után?

Ezt az előadást úgy vettem, mint egy nagy leszámolást, vagy nagyon nagy leltárt. Persze ez nem azt jelenti, hogy elértem a maximumot, hanem azt, hogy mindennel leszámoltam: magammal, Veletek, a közönséggel, s innen már csak a tisztaság és az egyszerűség jön. Nincs bennem elégedetlenség, hogy valamit még nem játszottam el. Ebben most minden benne van, amit valaha eljátszottam volna, így mostantól akármilyen szerepet adnak, azt minden belső feszültség, görcs és akarás nélkül tudom elfogadni. Szóval igazából nagyon várom az új évadot.

Persze csak a következő szerepnél derül ki, hogy eredményes volt-e a leszámolás…

Igen, de az is nagy önámítás lenne, ha azt mondanám, innentől kezdve semmiféle frusztrációm nincs. Ilyen irányú elvárások helyett inkább azt tudom, hogy nincs bennem a „jaj, most miért nem adnak ilyen vagy olyan szerepet” érzése. Ezzel az előadással olyan sokat kaptam Andrástól (Urbán András, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház rendezője, igazgatója), hogy a következő szerepet – bármi is legyen az – nagyon nagy köszönettel fogom venni.

Érdekes játékot folytatsz a darabban, hiszen a színpadon mesélő lányról nagy bátorság lenne azt állítani, hogy teljesen azonos Béres Mártával. A transzparencia kérdése szorosan kapcsolódik a kukkolás szituációjához is, főként azon nézők számára, akik a „mi Mártikánkat” látják benned. Emiatt semmiképp sem nevezhető monodrámának a One-Girl Show. Milyen visszajelzéseket kaptál a darab személyességét illetően? Hogyan formálódott a show?

Mi sem használjuk azt rá, hogy monodráma.

Tizenkét éves korom óta foglalkozom színházzal és mindig azt gondoltam, hogy ha az ember szólót csinál, az igazán a közönség és a színész találkozásáról, szembenézéséről szól.  Mikor az egyik előadásból kimaradtam (Magyar kezdőknek), mondtam Andrásnak, hogy szeretnék szólót csinálni. Az elején szóba került Weöres Sándor Pszichéje, Wass Albert A funtineli boszorkánya, de mindről éreztük, kicsit bele kellene kényszeríteni azt, amit el szeretnék mondani. Felvetődött, hogy miért ne formálnánk meg egy fiktív, vajdasági személyt, akinek kitaláljuk a teljes élettörténetét? Sokáig Borbély Mariann címen próbáltuk, játszottunk a nevem kezdőbetűivel. Később András azt mondta, ez nem a legbátrabb változat. Kérdeztem, mire gondol? Arra, hogy a saját nevemben kellene beszélnem? Így jöttünk rá, hogy annál bátrabb nincs, ha a saját nevedben adod ki a fantáziádat, az érzelmeidet és a hazugságaidat. Először András csak leült a nézőtérre, azt mondta, meséljek, és én meséltem négy órán keresztül. Másnap találkozunk, meséltem tovább, de közben már mutatnom is kellett azt, amiről épp beszéltem. Nem volt se díszlet, se kosztüm, se szöveg, semmi kiindulópont. Andrásnak nagy tehetsége van ahhoz, hogy összekomponálja a kollázs apró részleteit, pontosan látta, minek hol a helye, mi mi után következik. A kérdés mindvégig az volt, hogy mi születik abból, ha két embernek nincs egyebe, csak bizalma egymás felé.

Van, aki azt mondja, „ez a Márti hülyesége”, „milyen pofátlanság a saját életedet kitenni a színpadra”. De én azt mondom, ez egy feladat. Ugyanolyan szerep, mint eljátszani Antigonét, Lady Macbeth-et. Én se úgy gondolom, hogy emlékművet állítok magamnak, hanem szerepként játszom el Béres Mártát.

De amikor Béres Márta Béres Mártát alakítja, óhatatlanul beszüremkedik a pszichoterápiás jelleg, ezzel kapcsolatban meg azt gondolom, hogy nem feltétlenül  a színházban szeretném kezeltetni magam.

Pedig az sem egy utolsó dolog…

Persze, lehet produktív, de meddig? Mikor fogod azt érezni, hogy ez már nincs rendben, már nem hiteles?

Épp azon gondolkodtam, hogy milyen jó lenne ezt hetven évesen is játszani, nem?

Eleinte nem hittem el, hogy van értelme, van hozzá jogom. Érdekes, a szemembe nagyon kevesen merték mondani, hogy mégis mi ez, hogy képzelem én ezt. De visszahallottam másoktól, mert sokan mondták: „hát ez a Márti hülyesége, teljesen öncélú”. Ez nagyon szíven ütött; később belegondoltam, hogy talán tényleg csak magamnak csinálom az előadást? De a reakciók nem erre mutatnak. Valamiféle gondolatlavinát mégis elindít a nézőkben, mert volt,  aki szerint a One-Girl Show olyan, mint mikor elmész a nudista strandra: ha nem vetkőzöl le, akkor te érzed magad kellemetlenül. Volt egy fiú, aki úgy élte meg az előadást, mintha csak mi ketten lennénk, és csak vele beszélgetnék. Ezek után úgy érzem, hogy lehet valakinek az a véleménye, hogy öncélú vagyok, de miért baj ez? Az öncélú is jobb, mint a céltalan!

Nem tudom, mi lesz az előadás sorsa. Lehet, hogy fél év múlva levesszük a repertoárról, mert nincs rá néző, de az is lehet, hogy hetven évesen azt fogom mondani: „csináljuk már meg ezt a One-Girl Showt”! Öregen, lógó arccal, ráncokkal is el lehet játszani azt, hogy milyen nehéz éjszakám volt – hihetetlen dolog lenne!

Az előadásban olyan témákhoz nyúlsz, amikről nem szívesen – vagy egyáltalán nem – szoktál beszélni. Például a kritikához való viszonyodról, édesapád haláláról, a zarándokutadról stb. Most a „nagy leszámolás”  végén hogy tekintesz a kritikára?

Sokat gondolkodtam a kritikán, de erről nem szerettem beszélni. Huszonöt éves korom óta nagyon sokat vagyok díjazva, és ezzel nem tudok mit kezdeni. Többen azt mondták, „hallottuk, hogy nem szeretsz díjat kapni”, de ez hülyeség, mert nincs ember, aki nem szeret díjat kapni. Díjat kapni, vagy jót játszani: ez a kettő összehasonlíthatatlan. Miközben mondod a szöveget, látod az emberek szemében, hogy nincs semmi más, csak az, hogy hallgatnak téged. Nagyon sokszor nehéz akár egyetlen embert is találni, aki meghallgat. Ha egy ember eljön az előadásra, az azt jelenti, hogy ő meg akarja hallgatni, miről beszélek. És ez nagyon szép!

Olyan nincs, aki közömbös a kritikára. Én még mindig nem tudok mit kezdeni vele. Mert ha rosszat mondanak, pedig te mindent odaadtál, amit csak tudtál abban a pillanatban, akkor az rosszul esik. Ha jót mondanak, akkor egy pillanatra azt érzed, körülötted van a világ figyelme. De ezt nem lehet összehasonlítani egy jó baráti beszélgetéssel, vagy avval, ha a néző a szemedbe néz. Szóval a kritika nagyon furcsa dolog, egyfajta lelki felemelkedettség, de nem olyan, mint mikor tényleg megnyílik a szíved. A kritika egy közvetítő valami, köztem és aközött áll, aki adja a díjat, rajta keresztül kapcsolódunk a díjhoz. Ez nagyon szép dolog, tudni kell elfogadni és megköszönni. Csak hát hol van ez ahhoz képest, hogy valaki szemébe nézel?

A beszélgetés elején tisztulási folyamatot emlegettünk, ehhez szeretnék egy picit visszakanyarodni. Az előadás egyik részletében Béres Márti gyászmunkájának lehetünk szemtanúi, hiszen az apukád csontvázával játszol a színpadon. Bármilyen megható is a jelenet, sokaknál kiveri a biztosítékot. Szerinted az előadás sikeréhez mennyiben járul hozzá a provokáció, a „pukk-pukk” gesztusa?

Értetlenül állok ezelőtt, hiszen sok dolog kiverheti a biztosítékot. Például már a cím is: Béres Márta One-Girl Show – egy kis gondolkodással, akár rosszindulattal az ember úgy is értelmezheti, hogy „milyen egotrip ez”? „Miért gondolod, hogy van jogod kiírni a saját neved?” Viszont én nem csináltam semmit tisztán a provokáció végett. Nem gondolom, hogy lett volna bármi, amit csak a hatás kedvéért csináltam. Az apám elvesztése olyan dolog, amiről keveset beszéltem, és amiről azt gondolom, végül jó helyre került bennem. Erről vitatkoznak és erről kérdeznek a legtöbbet. Ebben a darabban a legnagyobb sértés az lenne, ha bármit, ami az apámmal kapcsolatos, csak azért tettem vagy mondtam volna, hogy azzal hatást váltsak ki. Minden mondat, mozdulat éppen a felé való szeretetből és tiszteletből fakad, nem azért, hogy kiváltsak valami reakciót. Volt olyan élményem, hogy játszottam az előadást, és tényleg azt éreztem, apám jelen volt a színpadon. Ez hihetetlenül sokat jelent, mert nagyon érzékeny viszonyban álltam az apámmal. Ő lelkész volt, de igazából soha nem beszélgettünk sokat, mégis, valahogy nagyon éreztük egymást. Nem tudom, András tudatosan csinálja-e, vagy egyszerűen csak ez jön belőle, de megadta nekem a lehetőséget, hogy találkozzam azzal az emberrel, aki az egyik legfontosabb személy volt az életemben. Azon túl, hogy ezt a közönség látja, felháborodik, sír, nevet stb., nekem megtörténik a találkozásom apámmal.

Végül a kulturális kontextusokról kérdeznélek. Az utolsó jelenetek témája a vajdasági létmód megéléséhez kapcsolható. Számomra ez nagyon problematikus, mert egyrészt a Kosztolányi Dezső Színházban már számtalanszor boncoltátok ezt a léthelyzetet, tehát egyfajta tematikus aláfekvésnek tűnhet ennek ismételt felvetése. Ilyen értelemben hazabeszél a show? Másrészt talán ez az egyetlen olyan szegmens, ami könnyen kisajátítható, tőled függetleníthető.

Érdekes, mert épp Budapesten mondták erre a részletre, hogy nem értették. Temesváron és Szabadkán fel se merült a kérdés. Ez se úgy van, hogy megfogalmazom egy tömeg véleményét, aztán elmondom a színpadon. Erről sem szoktam beszélni, mert ha megszólalnék, úgy érzem, túlfogalmaznám a mondandóm. De ezek a gondolatok kavarodnak a fejemben, és nem a harag, nem a keserűség beszél belőlem. Andrással sokat gondolkodtunk azon, hogyan lehetne nagyon pontosan megfogalmazni. Talán a pontos fogalmazás a legjellemzőbb erre az előadásra. Így tettünk a magyarsággal, a határon túli magyarsággal kapcsolatban is. Aki ebben a léthelyzetben él, az megérti, aki pedig nem, az talán átérzi egy kicsit. Ha úgy gondolsz rá, mint provokáció, akkor leválasztható. Viszont ha a saját valóságodként éled meg, akkor rengeteget mond. Ha azt mondod, „én nem ezt kérdeztem, nem erre voltam kíváncsi”, én azt válaszolom, hogy „ha kíváncsi voltál rám, akkor erre is kíváncsi vagy”!

Szememre vetették, hogy ha olyan közegben játszom, ahol senki sem ismer, ahol senki sem tudja, ki az a Béres Márta, akkor ki a francot fog érdekelni az előadás? Szerintem butaság ezt mondani, mert én például nagyon kíváncsi lennék egy huszonhét éves norvég lány életére. Hogyan él Európában, vagy a világ bármely pontján egy korombeli lány az adott körülmények között? Kíváncsi vagyok, miként élnék meg ezt az előadást ott, ahol semmit sem tudnak rólam.

Indiában tapasztaltam meg azt, hogy a munkám jelent valamit, van értelme annak, amit csinálok. Mert könnyű egy kis falu sztárjának lenni, de amikor elmész egy teljesen ismeretlen környezetbe, ahol senki sem tud rólad semmit, szerintem az a mérce. Ott kiderül, hogy jelent-e másnak is valamit az, amit csinálsz? Az indiai előadás utáni visszajelzéseket valódi sikerként éltem meg, mert azok azt jelentették, hogy a munkám nem csak bennfentes körökben érvényes, hanem annál talán univerzálisabb.

 Tülkös Terézia

Fotók: http://7ora7.hu