DE SADE PENNÁJA
„Kedves Olvasó, figyelmezz rám, ki révészed leszek a lélek sötét vizein. Oly dicstelen kegyetlenségről és erkölcsi tompultságról szól a történet, hogy az elbeszélő épphogy csak suttogni képes.” – vezeti be Sade márki a konfliktust indító meséjét Szabó Máté darabjában. Vaskos falak mögé zárt szabadság és az egyénben megbújó örökérvényű vágy ütközése mozgatja a De Sade pennája című előadás szereplőit. Fikcióban rejlő valóság vagy valóságban rejlő fikció?
Sade márki regényes életét Doug Wright színezte tovább drámájában, így nem csak a szadizmus névadójának utolsó éveit, hanem írásainak irodalmi és filozófiai műként kezelt értelmezését is láthatja a közönség a Bárka színház forgószékein. Donatien Alphonse Francois de Sade a XVIII. század kiemelkedő filozófusa volt, a köztudatban azonban főként brutalitással ötvözött pornográf írásairól ismeretes. Élete nagy részét börtönben vagy elmegyógyintézetben töltötte, kora uralkodói úgy gondolták, hogy veszélyt jelent a társadalomra. A De Sade pennája a charentoni elmegyógyintézetben játszódik, a márki utolsó hónapjait mutatja be, rengeteg fiktív elemmel fűszerezve azt.
De Sade ontja magából a történeteket, az írás, mint mondja, az egyetlen, ami maradt neki. Az intézet igazgató parancsára megfosztják ettől a menedéktől is, elvesznek tőle minden íróeszközt és papírt. A márkit azonban lehetetlen megtörni, írói szabadságának csak a halál szabhat gátat. A dráma központi kérdése ez, korlátok közé szorítható-e az alkotó? Ki szabja a határokat és kit terhel a felelősség, ha egy mű befogadása jellemeket változtat át? „Az író nem felelhet az olvasóért!”- üvölti Sade és a mű végkicsengése is ezt igazolja. Az emberi természetet a benne rejlő hajlamok, vágyak formálják, de Sade így csak katalizátorként működhet a folyamatban. A szereplők átalakulnak, kifordulnak magukból, azonban a felszínre bukó tulajdonságuk mindig is természetük alapját képezték. Dr. Royer- Collard, az igazgató, precíz, szabálykövető emberként jelenik meg, kínos önfegyelemmel irányítja élete minden területét, kedve szerint manipulálja az embereket, azok leggyengébb pontjára hatva. Mikor felesége elhagyja és a márkit sem sikerül lefegyvereznie, elveszíti uralmát a gondosan felépített álarc felett és előtör belőle a gyilkolásra, perverz pusztításra való vágy. A legnagyobb átalakuláson de Coulmier abbé megy keresztül, az intézetben dolgozó, csendes, szelíd pap, vérengző ösztönlénnyé alakul, aki kéjes örömét leli a márki megcsonkításában.
A dráma konfliktusa az abbé és a márki között játszódik le, az igazgató csak közvetetten van jelen az összecsapásban. Értelmezhetnénk a jó és a rossz harcaként is kettejük csatáját, tökéletesen ellentétpárként tűnnek fel egészen a darab utolsó negyedéig. Az abbé a vallás jelképe, az embert önmagáért tiszteli, míg Sade a természetet tartja irányító erőnek, az egyénben lévő elemi lehetőségek vonzzák. A márki a kiteljesedés, a vágyainak szabadon engedelmeskedő ember példája, az abbé az örök hiányé. Kettejük felett magasodik a doktor, aki a korlátokat testesíti meg, még saját maga számára is. A darab végére azonban a határok elmosódnak, árnyaltabbá válnak a jellemek, de Sade nem tisztán rossz és az abbé nem eredendően jó. A szereplők alakítják egymást, végül mind az emberi természet univerzális mintájává válnak.
A színdarab egyik legnagyobb érdeme az a különleges atmoszféra, ami a modern kori jelmezek és a XVIII. századi nyelvezet ellentétéből jön létre. Hosszú körmondatok, bravúros körülírások, többsoros hasonlatok jellemzik a szereplők beszédét, hiába az obszcén tartalom, egy trágár kifejezést sem hallani. Az egymásba kapcsolódó, véget nem érő gondolatfüzéreket nem mindig könnyű követni, de könnyen hozzá lehet szokni, ahogy a Sade márkit játszó Mucsi Zoltán meztelenségéhez is. A színpad körbe fut végig a termen, a közönség közepén ül, a forgatható székekkel mindig az éppen szereplő színész felé fordulva, így a figyelem osztatlanul a beszélő felé irányul. Az egyetlen díszlet de Sade szobájában található, egy fotel, és egy csattanva lehulló redőnyszerű szerkezet, ami a rácsot jelképezi. A minimalista színpadkép a színészi alakításokra tereli a hangsúlyt, egy-két hangeffekttől eltekintve a szereplők lecsupaszítva játszanak. Mucsi különösen erős ebben a szerepben, Sade-ot el se lehetne képzelni máshogy megformálva, a groteszk mozdulatok, a kihívó-kacérkodó hanghordozás, mintha a sajátja lenne. Seress Zoltán az intézet igazgató szerepében szintén remekel és a többi szereplő sem marad el messze mögötte. Egyedül a márki feleségét, Renée Pélagiet játszó Spolarics Andrea nem győzött meg, túl kihívó és harsány volt az elképzelt nőalakhoz képest.
A De Sade pennájában valóság és fikció összekeveredik, a pontos életrajzi adatok tudatában sem lehetünk biztosak abban, hogy a színpadon látottak nem történtek meg. Sade márki ábrázolása egészen újszerű, az ősgonosz mögött felsejlik az ember, érzései vannak, így pedig nehéz ráaggatni az emberiség bűneit. Hiszen: „Nem én tákoltam össze az emberi lelket. ….Ne engem gyűlöljön, amiért kiszabadítom a sötét démonokat.”
Gulyás Ágnes
