Szeredi Pál: A hazaszeretet hajszálerei

KOVÁCS IMRE KAPCSOLATKERESÉSI KÍSÉRLETEI SZÜLŐFÖLDJÉVEL AZ 1960-AS ÉVEK ELEJÉN

A közelmúlt magyar történelmében bőséggel találunk olyan eseményeket, melyek fontos részei a magyar politikatörténetnek, ám keveset, vagy szinte semmit nem tudunk róluk. Különösen nagy a tartozásunk az 1945 utáni magyar emigráció külföldön végzett tevékenysége, Magyarország demokratikus berendezkedésének visszaállítása érdekében elindított kezdeményezéseinek megismertetésében. A megnyíló archívumokból egyre több dokumentum kerül elő, s ma már megteremtődtek a feltételei annak, hogy előítéletektől mentesen, jelentőségüknek megfelelően lehessen ezeket értékelni.

A huszadik századi magyar politikusok egyik leginkább háttérbe szorított szereplője volt Kovács Imre, akinek rátermettsége, következetessége, tiszta gondolatai és lendületes dinamizmusa kivívta a mindenkori hatalmon lévők ellenszenvét. A falukutató, népi íróként induló, majd pártalapító, mind az antifasiszta ellenállás bátor harcosaként, mind az 1945 utáni kibontakozás következetes népi demokratájaként ismertséget és megbecsülést szerző politikus 1947 őszén kényszerült emigrációba. Életének majdnem felét hazájától távol töltötte. Korai halála megakadályozta abban, hogy az egész életében vágyott magyar demokráciát szülőföldjén is köszönthesse, ám munkássága része, sőt fényes fejezete a magyar múltnak. 2013. március 10-én lenne 100 éves. Keveset tudunk életéről, a magyar történetírás tartozik még a jövendőnek munkássága feldolgozásával.

Méltatlan lenne Kovács Imréhez, ha a róla szóló megemlékezés csak pusztán a múlt eseményeit, történeteit elevenítené fel. Ízig-vérig pragmatikus politikus volt, mindig a jelen gondjai, az aktuális problémák megoldása foglalkoztatta. Elemzőkészsége kortársai szerint is kiemelte a szürke tömegből, s a diagnózishoz alkalmazkodó terápiát nálánál jobban senki sem tudta felépíteni. Egyre többen ismerik fel – élete és munkássága fokozatosan tárulkozik fel előttünk –, hogy joggal tekinthető a XX. század egyik legtehetségesebb magyar politikusának. Páratlan képességei alapján szükségszerűen kellett volna a magyar politikai élet meghatározó egyéniségévé válnia, ám sorsa mást rendeltetett számára.

Írásunkban Kovács Imrének egy olyan kezdeményezéséről és annak hátteréről szólunk, mely az 1960-as évek elején kecsegtető lehetőséget kínált egy kompromisszumos demokratikus kibontakozás megteremtéséhez.

Az 1963-as esztendő mind a világban, mind Magyarország sorsában több meghatározó momentumot hozott. A nyár folyamán „forródrót” létesült az Egyesült Államok és a Szovjetunió között, július közepén pedig az USA, a Szovjetunió és az Egyesült Királyság aláírta az atomrobbantások tiltásáról szóló egyezményt. Nyugtalanító fejlemény azonban a Szovjetunió és Kína között egyre jobban elmélyülő feszültség, amely a két ország közötti helyi fegyveres konfliktusok kirobbanásához is vezetett. 1963 júniusának végén mondotta John Fitzgerald Kennedy amerikai elnök németországi látogatása során híres kijelentését: „Én berlini vagyok!”, tiltakozásul a berlini fal felhúzása ellen. Szeptemberben először látogatott Josip Broz Tito jugoszláv elnök az Egyesült Államokba, jelezve ezzel a két ország, s részben a két világrendszer közötti közeledést. Ugyanakkor ebben az évben merénylet áldozatává vált Kennedy elnök, mely jelentős mértékben kihatott a két nagyhatalom közötti kölcsönös megértés folyamatára, s egyben a magyar emigráció szerepére is.

A magyar származású Wigner Jenő fizikai Nobel-díjat kapott, ám számos nagyjelentőségű közéleti szereplő hunyt el, többek között Székely Mihály operaénekes, Prohászka Lajos a magyar kultúra és nevelés meghatározó alakja, Sík Sándor tanár, nemzedékek példaképe, vagy Milotay István a Gömbös-Imrédy féle politika elkötelezett támogatója.

1962. december 20-án az ENSZ levette napirendjéről az úgynevezett magyar kérdést, s így helyreállt Magyarország nemzetközi státusza. 1963. április 4-én széleskörű amnesztiát hirdetett a Kádár-rendszer, melyben kegyelmet kaptak mindazok, akik a személyi kultusz éveiben hatalmukkal visszaéltek, akiket az 1956-os népfelkelésben való részvételükért elítéltek, valamint azok, akik 1957–63 között követtek el államellenes bűncselekményt. Összesen 3558 elítélt és 2860 javító-nevelő munkára ítélt személy került szabadlábra. Kiszabadult a börtönből többek között Göncz Árpád, Bibó István, Rácz Sándor a Munkástanács volt elnöke, Kopácsi Sándor Budapest 1956-os rendőrfőkapitánya, Püski Sándor, a népi írók könyvkiadója.

Júliusban U Thant ENSZ-főtitkár hivatalos látogatást tett Magyarországon. Az enyhülés jegyében több nyugat-európai országgal létesített hivatalos nagyköveti kapcsolatot a magyar Külügyminisztérium.

A magyar emigráció életében is fordulópont volt az 1963-as év. Elindult valami, ami pár évvel később az emigrációban is érdemi változásokhoz vezetett.

Több mint fél évtized telt el a népfelkelés óta, a világ érdeklődése kihunyt a magyar elnyomó rendszer intézkedései iránt. Sőt! A diplomáciai kapcsolatok nagyköveti szintre emelése szolid, de el nem hanyagolható figyelmeztetés volt arra, hogy a Kádár-rendszer és a nyugati politika között elindult a közeledés. Mind az 1947-es, mind az 1956-os emigráció azt a célt tűzte maga elé, hogy a befogadó országok különböző politikai csoportjai és kormányai segítségével elszigetelje a kommunista irányítású magyar rendszert, megszervezze a nyomásgyakorlás különböző formáit annak érdekében, hogy a demokrácia visszaállításának megteremtődjenek a feltételei. Az ésszerű és eredményes emigrációs tevékenységnek éppen az a kulcsa, hogy érzékeli és leképezi politikájában azokat a változásokat, melyek a szülőföldön, avagy a nagyvilágban végbemennek. Amennyiben romlanak az otthoni feltételek, akkor élesedik hangja, amennyiben javulnak, akkor enyhül a fellépése. Az emigráció nem teheti magáévá a hazai hatalom elveit és törekvéseit, a gyakorlati politikában viszont aszerint kell viselkednie, hogy ez a hatalom mit tervez, és mit tesz. A józan emigráns körök ennek felismerése jegyében kezdtek foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy miképpen reagáljon a politikai emigráció a megváltozott magyarországi helyzetre. A struccpolitika, a „nem változott semmi” szemlélete sokakat vonzott, számunkra a meglévő status quo fenntartása jelenthette a jövőt.

Az új helyzethez való alkalmazkodás és az abból következő változtatások megfogalmazásában élenjáró szerepet vállalt Kovács Imre. Az Új Látóhatár, 1963 őszi számában megjelent írásában Kovács azt kérdezte, új korszak küszöbén állunk-e, és bár ellenzett bármilyen szóértést Kádárral és a magyar kommunistákkal, a jövőt illetően megállapította, hogy: „…Már felnyomulóban van egy új nemzedék, azok a magyarok, akik értik Európát és az európai nyelvet, akik tusakodva keresik a szavak értelmét, és vissza akarják állítani a magyar nyelvet, mindnyájunk nagy kincsét, eredeti méltóságában és hitelében. Velük majd szót lehet váltani, és szót is kell érteni: egykori küzdőtársainkkal és újabb barátainkkal a dialógust a magyar sorsról és a magyar jövőről hamarosan elkezdhetjük.”

1963 végén New Yorkban a Magyar Bizottság három tagja Kiss Sándor, Kovács Imre és Varga László létrehozott egy szervezetet, melynek a Magyar Bölcseleti Vita Társaság elnevezést adták. Ekkoriban Kiss Sándor a Szabad Európa Bizottság által kiadott East Europe című folyóirat magyar munkatársa volt, Kovács Imre pedig ugyanezen szervezet magyar kőnyomatos kiadványát szerkesztette. Nem állunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy minden bizonnyal ismerték a magyarországi változások részleteit, s az is vélelmezhető, hogy a nyugati világ árnyalt, de jól letapogatható hangnem változásait is ismerték. Varga László ekkor már nem dolgozott a Bizottságnál, de kiterjedt ismeretségi köre révén jól értesültnek, s az emigráns közéletben megbecsült személyiségnek ismerték.

A három politikus 1963 végén egy angol nyelvű memorandumot fogalmazott meg (Position paper on Hungary), amelyben kifejtették véleményüket a magyarországi fejleményekről és azokkal kapcsolatos (a nyugati politikusoknak ajánlott) szempontokról. Az 1964 februárjában angol nyelven megjelent röpirat címe – „Magyarország helyzete – A magyar kérdés megközelítésének, megoldásának új lehetősége ” – alapján a társaságot Magyar Disputa (Hungarian Symposium) névvel tartotta számon az emigráció. A memorandumot megküldték az ENSZ-nek, különböző nyugati kormányoknak, diplomatáknak, politikusoknak és közíróknak, magyar részről pedig az emigráció ismertebb közszereplőinek. A magyar szöveget teljes egészében közölte a Kanadában megjelenő Kanadai Magyar Hírlap.

A tanulmányhoz mellékelt kísérőlevélben kifejtették, hogy kezdeményezésük nem irányul egyetlen emigráns szervezet ellen sem, mögöttük nem áll senki, csupán lelkiismeretük szavára hallgattak, amikor elhatározták, hogy felvázolják a magyar kérdés megoldásának módozatait. A levélben kérték a címzetteket, hogy véleményük, javaslataik megküldésével járuljanak hozzá a tanulmány kiteljesedéséhez. A röpirat végeredményben egy vita, egy diskurzus elindítását szolgálta, melybe a szerzők be kívánták vonni a magyar emigráció minden politikai árnyalatát, illetve álláspont kifejtésére késztetni az egyes nyugati gondolkodókat, politikusokat.

A tanulmány három fejezetre tagolódott. Az „Előfeltételek” címet viselő első szakaszban megállapították, hogy a kommunizmus mindenütt válságba került, uralmi módszerei csődöt mondottak. A kommunisták által irányított országokban – különösen Magyarországon – a liberalizálódás határozott jelei és ennek eredményeképpen bizonyos nyugati orientációs törekvések tapasztalhatók. Véleményük szerint „A jelenlegi megosztott és harcoló kommunista párt már nem függ teljesen Moszkvától … A jelenlegi kommunista vezetés Magyarországon sokkal fogékonyabb a közvéleményre és rugalmasabban reagálnak a nép követeléseire.”

Álláspontjuk szerint a kiéleződött szovjet–kínai viszony lehetőséget biztosít a nyugati hatalmaknak arra, hogy bizonyos minimális követelések teljesítése esetén normalizálják viszonyukat a Szovjetunióval és a magyarországi kommunista rendszerrel. A tanulmány szerzői arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a nemzetközi viszonylatban mindinkább érvényesülő „békés együttélés” elvének megfelelően, eljött annak az ideje, hogy a magyar emigráció politikai vezetői is kompromisszumos megoldást keressenek. Felvetették, hogy még a jelenlegi magyar rendszerrel is tárgyalni kell, amennyiben az „az elnyomott magyar nép helyzetének megnyugtató rendezésére” valamilyen lehetőséggel szolgál. Éleslátó politikai elemzésre utal az a megállapítás, mely szerint „sohasem voltak jobb lehetőségei a Kelet-Európa fokozatos, erőszak nélküli felszabadítására irányuló politikai hadviselésnek, mint a jelen időszakban, amikor Moszkva – és a csatlós országok – kétfrontos politikai és ideológiai harcot folytatnak életben maradásukért.”

A tanulmány második része – Kötelezettségek címet viseli – lényegében történelmi visszapillantást és elemzést nyújt Jaltától egészen a röpirat megjelenéséig. Felemlíti azokat a nemzetközi szerződéseket, megállapodásokat, amelyeket a második világháborúban szövetséges hatalmak kötöttek a kelet-európai államok státuszának rendezéséről.

Részletesen elemezték a szerzők a magyarországi politikai helyzet alakulását. Hibáztatták a nyugati nagyhatalmak – elsősorban az Egyesült Államok – passzív és engedékeny külpolitikáját a kelet-európai országok „szabadságtörekvéseit” illetően. Hivatkoztak az ENSZ számos végre nem hajtott határozatára a szovjet beavatkozás megszüntetéséről, az ország önrendelkezési jogának helyreállításáról, amelyeket „sem a Szovjetunió, sem bábjai, azaz a jelenlegi kormány nem tartottak be.”

A magyar emigráns politikusok felidézték az Egyesült Államok elnökének a Rab Nemzetek Hete alkalmából évenként visszatérő kijelentését, amely szerint „…amíg Kelet Európa elnyomott népei nem nyerik el szabadságukat, függetlenségüket, ez a nemzet szilárd kötelezettséget vállal a nemzeti önrendelkezési jogért és a személyi szabadságért.”

A magyar helyzet megoldására szánt javaslatokat az Evolúciós felszabadítás címmel megjelölt harmadik rész tartalmazta.

A nemzeti függetlenség visszaszerzéséhez és a demokratikus szabadságjogok helyreállításához kidolgoztak egy tíz pontból álló követelésrendszert. Nem szabad elfelejtkezni arról, hogy bár a memorandumot a magyar kormánynak nem küldték el – sem a magyar politikai emigráció, sem a szerzők nem tekintették legitimnek a magyarországi Kádár-kormányt –, ám joggal reménykedtek benne, hogy a nyugati kormányok adott esetben közvetítőként léphetnek fel, s bíztak abban is, hogy a memorandum eljut a hazai rezsim képviselőihez is. A követeléseket tehát a nemzetközi jogi normák keretein belül, ugyanakkor kompromisszumokat megfogalmazva állították össze.

A röpirat az alábbi változások elérését és végrehajtását látta szükségesnek:

1. Az ENSZ alapokmányában rögzített emberi jogok biztosítása.
2. Az egyházzal szemben alkalmazott korlátozó rendszabályok megszüntetése.
3. Egyenlő esélyek biztosítása a magasabb iskolázottság és a boldogulás útján.
4. Teljes szólás- és sajtószabadság, beleértve a kommunista ideológia bírálatát.
5. Törvény előtti egyenlőség: a magyar igazságszolgáltatási rendszer felülvizsgálata, a hagyományos mentelmi jog visszaállítása.
6. Pártellenőrzés nélküli „szabad” szakszervezetek létrehozása, a sztrájkjog érvényesülésének biztosítása.
7. Kereszténydemokrata, szocialista, liberális és agrárparaszt koalíció, mint független második politikai központ létrehozása.
8. A bánya, a nehézipar és más kulcsfontosságú iparág további állami ellenőrzésének fenntartása mellett a könnyűipar felszabadítása a bürokratikus, elavult állami irányítás alól, a szabad verseny teljes körű biztosítása.
9. A mezőgazdaság kollektivizálásának teljes revíziója. Ennek keretében engedélyezni kell a termelőszövetkezetek feloszlását, és az egyéni gazdák anyagi támogatását az állami gazdaságokkal azonos feltételek mellett kell megoldani.
10. Meghatározott idő eltelte után népszavazás határozna a magyar bel- és külpolitika, valamint a gazdasági fejlődés további irányairól.

Zárófejezetükben a szerzők különböző zsaroló intézkedések bevezetését javasolták a nyugati nagyhatalmaknak, amelyek segítségével mind a Szovjetunió, mind a Magyar Népköztársaság kormányát a háború kockázata nélkül lehetne rákényszeríteni a követelések teljesítésére. Felvetették bizonyos csúcsértekezletek elodázásának, sőt a gazdasági embargónak a lehetőségét is.

Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában fellelhető ügynöki jelentésekből megismerhető, hogy a röpirat meglepetést keltett a hazai politikai körökben, mivel határozott elmozdulást jelzett az előző időszak emigráns politikájához képest. Úgy értékelték, hogy az emigráció visszavonult, engedményeket tett a magyar politika felé, s a felszabadítás taktikájáról a fellazítás útjára lépett.  1964 májusában minden külföldi képviselettől információt kértek be a memorandum fogadtatásáról. Megnyugodva tapasztalták, hogy az európai emigráció képviselőit is megdöbbentette a röpirat tartalma, azt inkább az amerikai magyar emigránsok közötti személyi torzsalkodások lenyomatának tekintették, nem foglaltak állást benne, s nem is terjesztették a nyugat-európai emigráció körében.

Kovács Imréék írása valóban vegyes visszhangot váltott ki a magyar emigráció politikai köreiben. A nyugati intézetek, szervezetek, kormányok, címzettek válasza általában pozitív volt, hivatalos részről azzal a kiegészítéssel, hogy a nyugati tennivalókat a különböző kommunista kormányok tényleges magatartásához kell igazítani és ezeknek alkalmazkodniuk kell a szóban forgó államokban bekövetkezett változásokhoz. A magyarok közül is többen helyesléssel fogadták a helyzetelemzést. Mások viszont – főleg, akik a három nevezett politikussal ellentétes oldalon álltak – kritikai észrevételekkel illették.

A visszaérkezett válaszok, illetve a sajtóban napvilágra került vélemények alapján Kovácsék összeállítottak egy újabb körlevelet, melyet 1964. június 1-jei dátummal küldtek szét New York-ból.

A levélben kifejtették, hogy a fogalmazványt első változatnak tekintették, s azt egy a nyár folyamán megrendezésre kerülő konferencia alkalmából szerették volna véglegesíteni, de „…a Magyar Bizottság februári havi nyilatkozata oly módon foglalkozott vele, ami az emigráns sajtó érdeklődését felkeltette, és bizonyos körökben denunciálásra adott alkalmat, ezért becsületünk védelmében és igazunk tudatában ismertetjük az eddig beérkezett válaszokat és megjelent véleményeket.” A Magyar Bizottság ugyanis közzétett egy ellenmemorandumot, melyben leszögezte, hogy felesleges mindenfajta kompromisszum keresés, mert a „…magyar kérdésnek csak egy megoldása van: a magyar nemzet önrendelkezési jogának gyakorlása titkos, szabad és befolyásmentes választások által.”

Körlevelükben Kovácsék kitértek – egyes esetekben szó szerint idézve a megküldött válaszokat – a külföldiek által küldött levelekre. Válasz érkezett az ausztrál, a kanadai, az algériai, és a brit nagykövetségekről. Ezekben protokollárisan jelezték, hogy a memorandumot továbbították országaik kormányának. Elismerő szavakkal köszönte meg a küldeményt az ENSZ főtitkárának irodája, az Egyesült Államok Külügyminisztériuma, valamint a Fehér Ház titkársága.

Zbigniew Brzezinski, a későbbi nemzetvédelmi tanácsadó, aki akkoriban a Columbia Egyetem kommunista országokat kutató intézetében dolgozott, válaszában kifejtette, hogy az evolúciós felszabadítás elmélete figyelmet érdemlő felvetés.

John C. Campbell az amerikai külügyminisztérium kelet-európai szaktanácsadója a memorandumról a következőt írta: „Jelen helyzetben az elemzést egyszerre találom figyelemre méltónak és élethűnek. A politika irányváltása mind a határokon kívül, mind belül tény és nem pusztán spekuláció. Most, amikor a Közép-Kelet-Európa-i kép tisztulni látszik, nem engedhetünk teret félreértéseknek, hiszen azok egész Európában csak hátráltatják a szabadság lehetőségeit.”

John Vliet Lindsay az amerikai képviselőház szenátora részleteiben is kitért a javaslatokra: „Magam is érzékelem azokat a problémákat, melyekkel Önöknek, illetve hazájuknak szembe kell néznie, szimpatizálok megfogalmazott törekvéseikkel:

1. Meg kell akadályozni a kommunistákat hatalmuk további kiterjesztésében, bizonyítanunk kell, hogy ilyen irányú törekvéseik súlyos veszélyeket hordoznak számukra, roppant költségeket jelentenek, s eredménytelennek fognak bizonyulni, 

2. Megállapodásokat kell létrehozni annak érdekében, hogy egy esetleges, pusztító háború veszélyét minimálisra csökkenthessük, 

3. Támogatni kell az evolúciós fejlődést a kommunista világban, a nemzeti önállóság, a békés kooperáció, és a nyitott társadalmak létrejötte érdekében.

Úgy véljük, legjobban oly módon tudjuk támogatni ezeket a célokat, hogy saját politikánkat az egyes kommunista államok eltérő viselkedéséhez, avagy egyes államok változó magatartásához igazítjuk.”

Következő rész >>>