James William Fulbright, az amerikai Szenátus Külügyi Bizottságának elnöke által küldött válasz arról tanúskodott, hogy nagyon is aktuális gondolatokat vetett fel a Disputa anyaga. „Egy nagyon komplex és képlékeny politikai szituációval állunk szemben, ám egyelőre nem vagyunk képesek alkalmazkodni ehhez a helyzethez. – írta az amerikai döntéshozók tekintélyes képviselője. – Az új valóság helyett a régi mítoszokba kapaszkodunk… A nyugati politika számára fontos lehetőségek adódnak a kommunista világ »policentrizmusának« létrejöttével… A kérdés úgy merül fel, hogy merünk-e »elképzelhetetlen dolgokra« gondolni, mert amennyiben megtorpanunk az »elképzelhetetlen« előtt, cselekedeteink később értelmetlenné válnak.”
1964. május 23-án kapták meg a szerzők Lyndon B. Johnsonnak, az Egyesült Államok elnökének válaszát. Bíztató és megerősítő volt a szerzők számára, hogy az elnök levelében megosztotta velük az amerikai politika stratégiai elképzeléseit, s különösen azért, mert ezek teljes mértékben egybecsengtek azokkal a gondolatokkal, melyeket maguk is kifejtettek a Disputa memorandumában. „Jelenleg is a Marshall-terv újraépítésén dolgozunk … Azon, hogy az békés kapcsolatok közelítsék egymáshoz az európai nemzeteket, a szomszédos országokat. A folyamatot azonban nem lehet egyetlen lépéssel, vagy drámai bejelentésekkel felgyorsítani. Felismerhető, hogy a kelet-európai nemzetek nemzeti identitása erősödik. Nem tudhatjuk, mikorra válik az összes európai nemzet egy közös civilizáció részévé, ám mi továbbra is szélesítjük a Kelet-Európától elválasztó szakadék felett átívelő hidakat. Tartópillérei e hídnak az összekötő gondolatok, a bővülő látogatások és a humanitárius segélyek növekvő mértéke. Törekvéseinknek négy kiindulópontja van: egyrészt, hogy új kapcsolatokat hozzunk létre azokkal az országokkal, melyek nagyobb függetlenséget keresnek, ám tartanak az elszigeteltségtől. Másrészt, hogy megvilágítsuk az új nemzedékek számára a nyugati civilizáció értékeit és jövőképét, melyből reményt meríthetnek, és melybe ők is csatlakozhatnak. Harmadrészt, hogy biztosítsuk a nemzetek önrendelkezési jogának lehetőségét, elítélünk bármilyen idegen fél beavatkozását más nemzet sorsába. Negyedrészt, hogy bemutassuk, Kelet-Európa nemzetei identitásának megvalósítása, fejlődésük reménye csak az egységes Európában, a nyugattal való szélesebb kapcsolatok kialakításával képzelhető el.”
Foglalkozott a memorandummal a New York Herald Tribune, a New York Times. A US News & World Report cikkének az alábbi címet adta: „Oroszország vesztésre áll Kelet-Európában?”
Két brazíliai lap akkor idézett részletesen a memorandumból, amikor Sao Paulóban egy hivatalos magyar kiállítást nyitottak meg.
A külföldi reagálások után sorra vették a szerzők a magyar emigráns személyiségek leveleit is. Érdekes volt Borsody István és Auer Pál állásfoglalása. Borsody kijlentette: „…őszintén szólva, nem látom, hogyan befolyásolhatnánk mi az amerikai külpolitikát az olyan akció érdekében, amit a Hungarian Symposium javasol. Az amerikai külpolitika kettőssége – elv és gyakorlat – kell, hogy a Hungarian Symposium szerkesztőinek is ismerős legyen. „Commitment”-re tehát hiába hivatkozunk. Ám talán a mostani evolúció során megnyílik a lehetőség, ha nem is kollektív, de individuális hazatérésre, mint az 1849-es emigráció esetében.” Auer Pál szerint nem volt célravezető a memorandum tíz pontjának felsorolása: „ A commitmensek sorában meg volna említendő az Eisenhower és Churchill féle u.n. Potomac deklaráció. Ami a Minimum Standards-ot illeti, … a Ti szövegetekben szereplő tíz ponttal egyetértek ugyan, de őszintén szólva nem hiszem, hogy azok felsorolása célravezető. Az oroszokat az érdekli, hogy mi lesz, ha csapataikat kivonják: semlegesek leszünk-e, vagy csatlakozunk-e a nyugati blokkhoz, milyen lesz a magyar hadsereg, vagy ki fogja megszállni az országot? A jelenleg uralmon levőket pedig az, hogy mi lesz velük?”
Eckhardt Tibornak régről származó ellentéte volt a népiekkel, s ezt válaszlevelében is szóvá tette, mint írta „nekem az emigráció hivatásáról más a véleményem.”
Kállay Miklós a szerzőknek azt írta, hogy „…a Symposium gondolata helyes és okos lenne, ha a vis-a-vis nem hiányozna. Az emigráció egy óriási hatalom, de nem lehet egységes másképpen, csak ha a teljes, tökéletes szabad országot akarja. Amit célul tűztetek ki, azt nem tudjátok megvalósítani. A tárgyalásig sem tudtok eljutni. Reálpolitikát irreális alapon nem lehet csinálni.”
Fenyő Miksa Kovács Imréhez írott levelében fejtette ki álláspontját: „Szívesen teszem meg erre a becsvággyal és kutató munkával készült, nemes célú írásra észrevételeimet. Helyes az elaboratus javaslata a mezőgazdasági termelés dolgában… Hogy a gyáripari termelés tekintetében már ma kell-e lefixírozni a bányaipar, az acélipar, a bauxitipar, a közművek, a közlekedés államosítását – a Symposium még egy etc-t illeszt hozzá – azt nem tudom belátni… Minimum standarts … ha ezekben a négy nagyhatalom megegyezik és megfelelően garantálja a keresztülvitelüket, akkor szükségszerűen és automatice jutunk el a parlamentáris demokráciához. Sehogy sem tudom megérteni, hogy ettől az acél-logikájú következménytől visszariadtál és javasolsz – deus ex machina – egy se hús, se hal megoldást, melyet second polical center elnevezéssel kentek el, hogy még surogatumnak is koldusszegény”
Pfeiffer Zoltán szerint „A hang Jákob hangja” volt, Frey András „a magyar ügyben való alákínálás”-ról írt.
Dr. Gáspár Ödön New Yorkból fontos figyelmeztetést fogalmazott meg: „A legnagyobb örömmel üdvözlöm kezdeményezésteket és gratulálok mindhármótoknak. Hogy a jól szervezett emigráns politikai akciónak milyen hatóereje van, azt az ukránok példája jól mutatja. Saját erejükre támaszkodva tudják ügyüket napirenden tartani, és kétes nemzetközi különállásukat még a Fehér Házzal és a State Deparmenttel is elfogadtatni, nem is beszélve a Congressról, ahol talán minden kelet-európai nemzetnél erősebbek.”
A szerzők teret adtak a kétkedők véleményének is. Láczay Ervin magyar őstörténet kutató hitetlenkedésének adott hangot: „Mind azok, akik több időt töltöttek a rendszer alatt, és így elméleti és gyakorlati oldaláról is jobban ismerik a kommunizmust, jól tudják, hogy a kommunista rendszerekben már eleve ki van zárva minden ilyen irányú fejlődés, amit a szerzők látnak, és elvileg ki van zárva minden olyan politikai küzdelem olyan értelemben, ahogy a szerzők magyarázzák.”
Jászay László levelében látnoki képességeiről is bizonyságot tett, amikor szinte előre megvédte a szerzőket a méltatlan támadásoktól: „Mindhármótok politikai múltja garancia arra, hogy az otthon élő magyarság érdekeinek szolgálatában álltok… munkátok indokolt, mert az otthoniak vitathatatlanul javuló helyzetén akartok további könnyítéseket elérni.”
A röpiratot ismertette a Nemzetőr, a Hungária, a Kanadai Magyarság és az Amerikai Magyar Élet is.
A memorandum megfogalmazóit a legérzékenyebben a Magyar Bizottság nevében 1964 februárjában kiadott „Határozat” érintette. Ez kereken elutasította a szerzők elemzését és javaslatát, azzal – az érdekeltek által denunciálásnak felfogott – váddal, hogy dialógust akarnak kezdeni Kádárral. A Magyar Bizottság határozata Varga Béla és több bizottsági tag távollétében született, Pfeiffer Zoltán és Barankovics István később elismerte, hogy ők szerkesztették meg a többi bizottsági tag véleményét nem ismerve. A Magyar Bizottság határozata azonban nem érte el célját, többségében üres fecsegésnek minősítették az emigráció meghatározó szereplői. „A határozat úgy látszik bumeráng lett. Magyar körökben, ahová szánták, nem keltett olyan hatást, mint amit vártak tőle. Lassanként azok a komolyabb emberek is torkig vannak az ürességekkel, akik ennek előtte még szívesen minősítették egyedül becsületesnek a maximalista álláspontot. Nem vették azonban maguknak azt a fáradságot, hogy a maximalista álláspont bármilyen szempontból való helyességét és perspektíváját kifejtsék. Egyedül egy sloganig jutottak el: az emigrációnak Kossuthnak kell lennie, nem Deák Ferencnek. Kossuth emigrációbeli tevékenységét alig ismerik, így el lehet hitetni, hogy ő csupán ellenzett mindent.” – írta Kiss Sándor Borbándi Gyulának küldött levelében.
A válaszok és a támadások alapján a reakciókat két csoportba sorolták, s egyben választ is adtak néhány felmerült kérdésre:
„1. Felajánlkoztunk Kádárnak és közvetlen tárgyalásokra tettünk javaslatot. Csak rosszhiszeműen és tájékozatlanul lehet ilyesmit állítani, hiszen mi kimondottan a nyugati nagyhatalmakat kértük, hogy a mai helyzetben, amikor a rendkívül kiéleződött szovjet-kínai viszály a legjobb lehetőséget nyújtja, bizonyos minimális követelések (standard) teljesítése nélkül ne normalizálják viszonyukat a Szovjetunióval és a mi esetünkben a kommunista budapesti rezsimmel.
2. Alákínálunk, mert a második politikai központ felállításával elodáznánk a szabad választásokat. Itt megint csak Position Paper on Hungary 13. oldalára kell utalnunk, ami egyértelműen kifejezésre juttatja, hogy mi egy eredeti politikai szervezetre gondoltunk, amelyben a kommunizmus legvadabb szakaszait túlélő kisgazda, szociáldemokrata, keresztény és paraszti és liberális pártiak vennének részt, akik majd megfelelő nevet adnának neki. A választásoknál szabadon állíthatnának jelölteket, akik szabadon agitálhatnának, s bármely tisztségre állíthatók lennének.”
A hatvanas évek közepére az emigrációs frontok is eltolódtak némileg. Varga László, aki az ötvenes években Eckhardt Tiborral és Közi-Horváth Józseffel volt egy véleményen, felismerte a realitásokat, s csatlakozott Kovács Imréék kompromisszumot kereső politikájához. Mások, például Barankovics István, viszont a változások iránt érzéketlenek maradtak, és mereven a tagadás magatartásának szószólójává váltak. A szociáldemokraták sem figyeltek fel az 1963–64-ben kezdődött magyarországi fordulat változásaira, Kéthly Anna és Szélig Imre továbbra is elvakult gyűlölettel szemlélte a Kádár-rendszer lépéseit. A Disputa-vitában így nem volt érdemi mondanivalójuk, jó pár év múlva ocsúdtak fel, s keresték a kapcsolódás útjait.
Kiss Sándor, Kovács Imre és Varga László a magyar emigráció felfogását és törekvéseit megpróbálta csoportokba rendezni, s meghatározni azoknak a változásokhoz történő igazodását.
„1. A többség a világkommunizmus helyzetét lényegében változatlannak tekinti. Szerintük egyáltalán nincs enyhülés, a kínai–szovjet viszály éppen úgy, mint a kelet-európai népek viszonylag lazább függése a Szovjetuniótól, vagy a Nyugaton liberalizálódásnak, a kommunista államokban humanizálódásnak nevezett folyamat csak megjátszott új taktika, amely a szabad világ megtévesztésére irányul, hogy az éberséget, az ellenállást, a kommunizmussal szembeni harcot elalkudják. Ennek a felfogásnak a hívei azt hiszik, hogy változatlanul ugyanazt a taktikát kellene gyakorolni a kommunizmussal szemben, mint a sztálini időkben.
2. Mások szerint a világkommunizmusban és ezen belül a Kelet-Európában jelentkező változás nagy jelentőségű, sajátságosan eredeti folyamat melyet a maga belső törvényei visznek előre. Ha fokozódnak, akkor viszonylag gyorsabban, általában azonban csak lassan vezetnek el a diktatúra egy elviselhető, enyhébb válfajához, avagy a viszonylagos demokratizálódáshoz. A szabad világ egyetlen feladata, hogy ezt a folyamatot regisztrálja, mindenféle kísérlet a beavatkozásra csak visszaható lehet, mert félelmet és ellenállást kelt.
3. A harmadik szemlélet szerint a világkommunizmus változásait belső erők hajtják, amelyek – akár egy későbbi erőszakos visszahatás veszélye miatt is – le nem fojthatók. A kommunizmus átnevelési terve csődöt mondott. Az ember veleszületett szabadságvágya hatalmasabb, és az új, már kommunizmus által nevelt nemzedéknél is áttöri a diktatúra fojtogató kényszerét. Erre az erőre nemcsak lehet, de kell is építeni, és a szabad világnak az atomháború veszélye nélkül minden lehetséges diplomáciai, gazdasági és kulturális eszközt igénybe kell vennie a kommunizmus alatt élő népek szabadságtörekvéseinek támogatására.”
Szemernyi kétséget nem hagynak saját álláspontjukat illetően. Pontosan körvonalazzák céljaikat, szövetségesi körűket, lépéseik sorozatát.
„A mi feladatunk elsősorban azoknak az eszközöknek a keresése, amelyekkel a magyar nép meg nem szűnő szabadságtörekvéseit támogatja. Tudjuk, hogy nem lehet receptet írni, kézikönyvben lefektetni a módszereket, amelyek időről-időre változhatnak. De azt hisszük, hogy Nyugatnak – elsősorban az Egyesült Államoknak és Nyugat-Európának – határozott és céltudatos kelet-európai politikára van szüksége. A „mindent vagy semmit” álláspont sehová sem vezet. Mindnyájan azt szeretnénk, ha már holnap szabad választásokat tartanának, nemzetközi ellenőrzés mellett, és a magyar nép visszanyerné önrendelkezési jogát. De mivel ez az adott nemzetközi helyzetben lehetetlen, nem elégedhetünk meg csupán e végcél leszögezésével és a semmittevéssel, hanem állandóan keresnünk kell azt az vitát, amelyen a magyar nemzet e cél felé haladhat előre, és azokat a módszereket kell sugalmazni, amelyekkel a szabad világ ezt a menetet könnyebbé és gyorsabbá teheti.”
A Magyar Disputa szerzői egy konferencia összehívását tervezték 1964 júliusára, ám az már nem valósult meg. Élesen ütköztek össze az emigrációban feltorlódott ellentétek, s nem látszottak a minimumban történő megegyezés jelei. Ugyanakkor a Disputa szervezői tisztában voltak azzal, hogy amennyiben megosztott emigrációként kopogtatnak a nagyhatalmak ajtaján, akkor biztos elutasításban részesülnek. Különösen a szociáldemokraták passzív magatartása volt káros, mert ezáltal elveszítették az Egyesült Királyság oly fontos támogatását.
Kovács Imre a Magyar Disputa visszhangját elemezve az Új Látóhatár egyik számában megállapította, hogy „az ahogy lehet és az ahogy nem lehet tábora áll szemben egymással az emigrációban. Mi vázoltuk az ahogy lehet politikáját, örülnénk, ha a maximalisták és a politikai monopolisták is közreadnák végre elképzeléseiket, mert tizenhét éves emigrációm során tőlük mást, mint frázisokat nem hallottam. Nem akarom elhinni, hogy a „mindent vissza ” álláspontjára helyezkedtek volna, ami merev nézeteikben valószínűleg azt jelenti, hogy Sztálint vissza, Rákosit vissza, a kommunizmus rettenetes terrorját vissza, hogy a népek a Vasfüggöny mögött embertelen szenvedések közepette lázadjanak fel, és akkor a Nyugat mégiscsak beavatkozna. Ez olyan tébolyra vallana, hogy még a legádázabb politikai ellenfelemről sem tudom feltételezni. Vagy kitudja? ”
Kovács elszörnyedve figyelt fel rá, hogy a hangadó nyugati magyarok egy része a magyarországi viszonyok romlását kívánja, remélve ezáltal a nyugati hatalmak kényszerű beavatkozását. Kovács Imre a frázisok helyett konkrét elemzést és javaslatokat sürgetett. Javaslatai – sajnos nem először – elbuktak azon a szemléleten, mely szerint az elutasításban és tagadásban kimerülnek az emigráció lehetőségei.
Szerencsére néhány mértékadó emigráns folyóirat – mint például az Új Látóhatár, illetve az Irodalmi Újság – lassan felelevenítette a félbehagyott diskurzust, s néhány politikus is felhagyott a struccpolitikával. Nagy Ferenc 1964 őszén önállóbb és függetlenebb külpolitikát ajánlott a Kádár-rendszernek, abból indulva ki, hogy: „…a jelenlegi magyar kommunista vezetők előtt nem lehet kétséges, hogy a fokozottabb függetlenségre épített nyugati kapcsolat, főleg az Amerikával való megegyezés felbecsülhetetlen előnyökkel kecsegtet. … A magyar nép biológiailag gyengül, erkölcse hanyatlik, gazdasági élete válsággal fenyeget, iparcikkei versenyképtelenek, az ország fejlődése akadozik. Ha a mai vezetők nem akarják, hogy Magyarország még elmaradottabb országgá váljék, és fejlődésében végleg megrekedjen, akkor nem szabad visszariadniuk a külső függetlenség és a belső reformok útjától.”
Kétségtelen továbbá, hogy Kádár-rendszer is tett engedményeket az emigráció megítélésében és kezelésében. A felkelést követő években minden bajnak és szerencsétlenségnek a nyugati magyarok voltak okozói. Az enyhülés az emigránsok kezelésében is némi differenciálódást eredményezett. Szabadabbá vált a levelezés, a csomagok küldése.
Lehet, hogy Kovács Imréék megelőzték korukat, bár a békés egymás mellett élés politikájának a nyugati világban történt elterjedése inkább őket igazolta. Magyarország nyitása a nyugat felé a hetvenes években bekövetkezett, de a hatvanas évek közepén emigráns részről történt figyelmeztetés mindenképpen azt bizonyította, hogy a Kovács Imre módjára gondolkodó menekültek nem a magyar viszonyok romlását, hanem ellenkezőleg, azok javulását kívánták. Az ő lépéseik táplálták a külföldön élők és az otthoniak közötti kapcsolatok hajszálereit.
Források:
Kovács Imre gyűjtemény (levelek, kéziratok) Columbia University Libraries, New York
“Xavier” dosszié Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára K-1869.
Új Látóhatár (München) 1963-1ö64-es évfolyamok írásai.
Borbándi Gyula: A magyar emigráció életrajza 1945-1985. Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 1985.
