Törzsasztal Műhely
Kultúra a kapitalizmus gyomrában
FORDULAT 30. – Kultúra és kapitalizmus
BORBÍRÓ BÍBORKA RECENZIÓJA
Ahhoz, hogy egy rendszert szabályozni tudjunk vagy megváltoztassunk, elengedhetetlen ismernünk a működését, azt, hogyan tartja életben magát meglévő elvek és ideológiák által, és hogy miként hoz létre újabb eszméket az önfenntartás érdekében. A Fordulat című társadalomtudományi folyóirat legújabb lapszáma azt járja körül, hogyan ágyazódik be a kultúra a kapitalizmusba, miképp járul hozzá üzemeltetéséhez, és fordítva: milyen módon befolyásolja a kapitalizmus logikája a kulturális termelést. Az oda-visszaható folyamatokat tizenkét tanulmány segítségével ismerteti a Kultúra és kapitalizmus címűlapszám, amely elméleti szövegeket és konkrét esettanulmányokat is tartalmaz…
A folyóirat szerkesztői a kultúra és kapitalizmus viszonyrendszerét két bevezetőtanulmány segítségével mutatják be az olvasónak, amelyek tartalmukban szorosan összefonódnak, alátámasztják és kiegészítik egymást. Buka Virág Ilona, Nagy Kristóf és Szarvas Márton szövege a kultúra helyzetével foglalkozik: az intézményrendszerekkel, a kulturális munkások kizsákmányolásával, az UNESCO tevékenységével és a kultúra színterein zajló osztályharcokkal. Raymond Williams Alap és felépítmény a marxista kultúraelméletben című tanulmánya pedig a kapitalizmus klasszikus baloldali modelljét olvassa rá a kultúra közegére; a marxista alap, felépítmény és totalitás fogalmának, a hegemónia működésének és az uralkodó osztály fennmaradásának áttekintése által. Mivel a két jelenség megmagyarázhatatlan egymás nélkül, ezért az egyik szövegben megjelenő témák a másikban is feltűnnek. Ez a megoldás – a bevezetés kettéosztása – azért fontos, mert így az információk nem zsúfolódnak össze olyan mértékben, hogy a kapitalizmus és kultúra komplex viszonyrendszerének a leírását érthetetlenné vagy befogadhatatlanná tegye.
A lapszám információadagolásának ritmusa a harmadik tanulmánytól kezdve lelassul: a soron következő szövegeket nem a sűrűség és a széttartó figyelem jellemezi, hanem egy könnyedebb, analitikusabb pragmatikusság. Ezek a munkák ugyanis újabb problémafelvetések helyett az eddigieket részletezik és magyarázzák. Katja Praznik például a művész és háziasszony karakterét hasonlítja össze A művészet eltagadott gazdaságának feminista megközelítése című tanulmányában, amely által felismerhetővé válik az, hogy a kulturális munkás miképp marad elfedve a kizsákmányolás fenntartása érdekében. Eszerint a háziasszony és a művész privát szférában zajló munkája láthatatlan, ezért tisztaságra való igényre női attribútumként tekintenek, a művészetre hobbiként. Ősze Eszter Hegemónia, munkáskultúra, paternizmus. A társadalmi kérdés múzeumi reprezentációja Budapesten és Bécsben a 20. század elején című munkája pedig a hegemóniaépítés és -fenntartás egyik eszközét, a munkásosztály testkontrollra nevelését tárgyalja. A tanulmány olyan jelentős kérdéseket vet fel a századfordulós esettanulmányokat vizsgálva, minthogy a kultúra hogyan járul hozzá a közneveléshez, illetve az államnak kell-e gyámkodnia a munkásosztály felett, vagy elég, ha a tudást hozzáférhetővé teszi számukra? A szövegben összehasonlításra kerül az is, hogy két város közösségének mentalitását hogyan határozzák meg eltérő történelmi tapasztalatok.
A múltbéli események, az évek során megváltozott globális viszonyok hatását a Hová lett a bányatündér? Bányászkultúra és kapitalizmus Verespatakon című tanulmány szemlélteti. Az eddigi szövegek már olyan mértékben körvonalazzák a fennálló rendszer logikáját, hogy ehhez az értekezéshez érve a cím olvasása során komplex elvárások alakultak ki bennem: azt vártam, hogy a falu egy cégen keresztül történő bekebelezésének folyamatát fogom megismerni, amely a bányatündér alakjának eltűnését okozza, hiszen a nagyipari gépek és a munkatempó felgyorsulásával a város helyi jellege és hagyománya is eltűnik. Részben igazam volt, ám Püsök Ilona azt is leírja – és ez az, ami miatt izgalmassá válik a szöveg -, hogy Verespatak szokásainak megőrzésére induló mozgalmak nem feltétlenül sikeresek, mivel az eszközök fejlődésével egyébként is újabb munkaszokások alakulnak ki, ezáltal a kultúra (azaz a kitermelt valóság) is folyamatosan változik. Az örökségvédelem így a közösségben bizonyos értelemben egy folyamatból kiragadott részlet megkövesedéséhez járul hozzá.
A folyóirat következő két tanulmánya szintén közhiedelmekkel megy szembe, viszont ezek a írások már egy Magyarország határain belül zajló jelenségre reflektálnak. A tömegmédiában és politikában kialakított “hazafi jobboldal” és “sorosista libsi baloldal” táborok fekete-fehérszerűségének árnyalására és magyarázásra vállalkozik Hock Beáta Filantrópia vagy plutokrácia? A Soros-realizmustól a Soros-tervig, illetve Patakfalvi-Czirják Ágnes és Barna Emília “Dühöng a fősodor”. Az Orbán-rendszer populista diskurzusai a populáris zenében című munkája. Szövegeikben azt tárgyalják, hogy a kultúrát támogató személy, párt vagy szervezet miképp formálja saját ízlésére a kulturális produktumokat, miközben párhuzamosan ideológiákat, eszméket közvetít rajtuk keresztül. A Soros Alapítvány, illetve a kormány által létrejött intézmények ebből kiindulva nem is annyira különböznek egymástól: míg egyes vélemények szerint Soros György a liberális demokrácia eszméjét hirdeti, addig a Fidesz a magyar nemzet morális fölénye, a kisebbséghez tartozó többség felsőbbrendűsége, illetve a munkaalapú társadalom erkölcsisége mellett kampányol jobboldali konzervatív eszmékbe csomagolva. Hock, Patakfalvi-Czirják és Barna szövegeinek objektivitása és alapossága arra is rámutat, hogy a magyar közmédiában zajló diskurzusok milyen szélsőséges, lesarkított érveket, eszméket sorakoztatnak fel a hegemónia fenntartása érdekében, ezáltal válik ez a két tanulmány a lapszám legizgalmasabb és legbátrabb pontjává.
A következő három tanulmány szintén a magyar kulturális élet mozzanataira fókuszál: a filmiparra, a divatiparra, illetve a táncházmozgalomra. A Fordulat lapszámban a kultúra és kapitalizmus viszonyának logikája ezekhez a szövegekhez érve már nemcsak érthetővé válik, de bizonyos mértékig elsajátíthatóvá. Ebben a kontextusban már nem tudunk új működési elveket megismerni egy adott kulturális terület körbejárásakor, de a gyakorlatába beleláthatunk. Konkol Máté „Remélem, legközelebb sikerül pályáznod” Függetlenség a filmiparban, és ennek kortárs magyar dilemmái című munkája, akárcsak a többi, cáfol: ez alkalommal annak az állításnak mond ellent, miszerint a független film a művészfilmekkel azonosítható. Ez a közvélemény abból indulhat ki, hogy a kormány által létrehozott intézmények kevés projektet finanszíroznak, az alternatív módon támogatott filmek pedig ebből kifolyólag bizonyára ellentmondanak valamilyen formában a rendszernek. Csakhogy a rendező célja továbbra is az, hogy a szórakoztatóipart kiszolgálja, ezáltal legtöbbször ugyanazokkal a stílusjegyekkel és műfajokkal él, mint az állam által finanszírozott filmek. A tanulmány e megállapítás mellett alaposan körbejárja a magyar viszonyokat, és egy konkrét példán keresztül ismerteti az Ernelláék Farkaséknál (Hajdu Szabolcs, 2016) című függetlenfilm bemutatásának módját, amely viszont felbontja a jól bejáratott műfajok narratíváját, és alternatív módon juttatja el magát a közönséghez.
Bonifert G. Rita A divat-világ-rendszere. A magyar divatipar és politika viszonyának változásai 2010 és 2020 között és Szarvas Márton Kinek a kultúrája? Táncházmozgalom és hegemónia című tanulmányai nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy leírják, milyen viszonyban áll az adott kulturális produktum a hatalmon lévő kormánnyal: mind a ruházat, mind a néptánc szimbolikus jelentéseket hordoznak, amelyeket hol az uralkodó rendszer, hol az ellenkultúra sajátít ki. Bonifert szerint a hatalom a divatot a nemzeti öntudat megerősítésére használja úgy, hogy egyes tájegységek vagy korok népi stílusjegyeit veszi birtokba. A táncházak, amelyekről Szarvas ír, ezeknek az újrafelfedezett jegyeknek a csoportja, amelyet általában a divathoz hasonlóan a hegemóniafenntartás céljából kebeleznek be, ám a tanulmány azt is bemutatja, hogyan válhatott a néptánc ellenkultúrává a szocializmus idején.
A Kultúra és kapitalizmus utolsó tanulmányával visszatér az elméleti kérdéshez: Van-e kiút a kulturális kapitalizmusból? Jean-Louis Fabiani szerint a legnagyobb probléma az, hogy a kapitalizmus kisajátítja magának azokat a jeleket, amelyeket a mindennapok során termelünk. Nemcsak a kulturális produktumok, de a mindennapi tevékenységeink, munkánk, hobbink, pihenésünk is áruvá válik. Ennek megoldása az lehet, ha a kultúra nem valaki tulajdonába kerül, hanem mindenki számára elérhetővé válik. Ennek megvalósítása érdekében felvetődik mind a kultúra demokratizálásának (eljuttatni a művészeti alkotásokat mindenki számára), mind a kultúra demokratizációjának (a kultúra kifejezésének körülményeit egyenlővé tenni) a lehetősége. A szöveg felvetései azonban nem adnak egyértelmű megoldást.
A Fordulat folyóirat lapszáma egy összetett, alapos, koherens munka, amely a kapitalizmus és kultúra kapcsolatát sokszínűen mutatja be az olvasónak, elvégre egyszerre ad átfogó, elméleti képet, miközben a globális és az abba elhelyezett hazai viszonyokat is felmutatja. A tanulmányok által megértett és bizonyos értelemben megtanult logika szerint az elhallgatás az egyik eszköze a hegemónia fenntartásának. Így a kulturális munka láthatatlanná tétele nemcsak a kizsákmányolásra ad lehetőséget, de általa rejtve marad az a folyamat is, ahogyan a jelek bekebeleződnek, és elvek, ideológiák propagandájaként jelennek meg újra. A kapitalista rendszer megváltoztatásának egyik módja az lehet, ha tudjuk és tudatjuk ezeknek a láthatatlan munkáknak a létezését: ezt teszi a Fordulat is, és talán ez lehet a válasz arra a kérdésre, amelyet Jean-Louis Fabiani és a folyóirat szerkesztői itt hagytak nekünk.
Borbíró Bíborka
(A cikk szerzője a szegedi Törzsasztal Műhely tagja.)
Fordulat 30. – Kultúra és kapitalizmus Szövetkezetiséget Támogató Egyesület Budapest, 2022 316 oldal, 1900 Ft
