Karton rostjából szívott árnyalatok

A kötet borítóját Gagyi Botond tervezte, akinek festményei szorosan kapcsolódnak Gál kettőségre épülő tematikájához azáltal, hogy a határok az ő munkáin is elmosódnak: hol könnyebben, hol nehezebben vehetők ki a sötét alakok a vásznakon. A kartonfless komor borítójának hátterében szürke és fekete árnyalatok dominálnak, de fehér, pontszerű elmosódások is láthatók, amelyek a homályos utcákból kirajzolódó távoli lámpák fényére emlékeztetnek. Ezen az alaprétegen egy zöldesfekete alak látható, akinek kontúrja a halvány háttérnek köszönhetően válik kivehetővé: mintha a háta mögül fény érkezne, és miatt csak részben olvad a fekete tájba.

Mind a borító, mind a szövegek olyan éjszakai bolyongást idéznek, ahol az út mellékesnek tűnik az egyedüllét és a gondolatokba merülés mellett. Ezt a képzetet erősíti a cím is, hiszen a kartonfless a köszönetnyilvánításnál feltüntetett szöveg szerint nem más, mint „a füves cigi utolsó szívása, az utolsó slukk, amikor már / a csigának megtekert karton ég.” A szerzői meghatározás olyan értelmezési teret hoz létre, amelyben a versek valaminek a végét, illetve egyfajta szétesést tükröznek vissza: a tagmondatok között nehezen fellelhető összefüggések, a merész és szokatlan asszociációk, valamint a témák közötti ugrálások is erre játszanak rá. Bár ezek a gesztusok borongós-filozofikus hangulatot teremtenek, olykor akadállyá válnak az olvasás során, mint például a /gesztus/ című versben.

„nem öregszel, csak meghalsz,
mint a vérszívók. reggel van,
merevség, szuszogó szmog,
a semmittevés apai ágról származó
kaktuszliget-szomjúsága.
és felemás zokniban csövel az ősz,
meg hogy mennyire utállak,
ha meghalnál, felvennélek kabátnak.” (14.)

A kötetben felmutatott szélsőségek azért is találkoznak, mert a világi folyamatok az egyén magánterének szerves részeként jelennek meg, így a versek ugyanazon perspektíván keresztül tematizálnak társadalmi és individuális jelenségeket. Például a klímaváltozás többször is visszatér a bolyongó lírai én szövegeiben, bár teljesen sose veszi át a versek tárgya fölött az uralmat, csupán egy-egy sor erejéig bukkan fel: „március van. / az udvaron rügyeznek a fák, / de hull a hó. / így természetes. / a tavasz egy fél tél, / és minden tél valahová vezet.” (12.) Ehhez a témához tartoznak azok a sorok is, amelyek a természetet rongáló emberi tevékenységekre („az erdők / csak / kivágott fák / s holnapokat / susog / a szén-dioxid / mert valahol / számon / vagyunk / tartva” [39.]), illetve a fogyasztói társadalom során keletkezett műanyag tárgyak felhalmozására reagálnak („katéteres csend van. körülötted / templomok, benned műanyag” [46.]).

Szervesebben válik a halál a versek központi témájává, ami nemcsak bizonyos egységekben jelenik meg, hanem folyamatosan át is hatja a szövegeket. A lírai én az élet tényleges velejárójaként kezeli a halált, úgy tekint rá, mint egy természetes folyamatra, így a tagadása, illetve tabuizálása megszűnik az olvasás során. Mindez az élővilággal, évszakokkal, időjárással való összeírások által mutatkozik meg a szövegekben: „a halál pedig nem kiút, / hanem egy opcionális tantárgy. / mindenki valószínűtlen, / mindenki felszívódik. / – ökörnyál / a korai órák sterilitásában.” (12) Ez a gesztus azoknak a szemléleteknek az ellenpontozása, amelyek a természetben élés és a rész-egész kapcsolat helyett alá-fölérendelt viszonyt feltételeznek.

A kötet a természetest és a mesterségest csak részben állítja szembe egymással, mivel egyszerre jelenít meg olyan emberi tevékenységeket, amelyek célja a környezet alárendelése, és közben az embert a természethez szervesen tartozó entitásként is kezeli. Mintha a szerző a hierarchikus gondolkodás megbontását indítaná el: nem lehetséges egy olyan közeg leuralása, amelytől mi magunk is függünk. A versek emberábrázolásának módja, tehát az, hogy Gál gyakran csak egy húsdarabként jeleníti meg az egyént, olvasható a normatív testképpel szembeni kritikaként is, amely az ember fizikai tulajdonságainak korlátoltságára és kiszolgáltatottságára hívja fel a figyelmet. A halandóság az ember hatalmának végességét jelenti, azt, hogy a halál természetessége miatt elkerülhetetlen. Ez az eszköz, bár társadalmi nézetekre reagál, mégis egyéni szinteket, emberi viszonyokat ábrázol:

„csak azt hagyd itt magadból, amit
nem sajnálsz másra bízni, a májad,
a szíved, a veséd már úgyis csak
összefüggő csomós gondolat.” (41.)

 A kartonfless szövegeiben az egyén életében megjelenő problémák mellett az is megmutatkozik, miképpen igyekszik kizárni őket a versbeszélő. Így épülnek be a versekbe a dobozos sörök, (füves) cigik, a másikkal szembeni agresszió, a káromkodás igénye, és mindezekkel együtt a Biblia és Isten: “próbálom elvenni a dolgok élét. / lépcsőn ülök, cigizek, bibliát olvasok, és rendszeresen bevallom magamnak, / hogy nem vagyok olyan elbaszott, mint.” (16.) Ezek a menekülési útvonalak a kötet tematikája és hangulata miatt indokolttá válhatnak a kötetben – elvégre már a kartonfless cím is hordozhat magában olyan jelentést, miszerint a kötet és az elkészítésének folyamata ideiglenes kilépési mód a valóságból –, csakhogy valódi tétjük csak egy-egy szöveg esetében látható, ezért ezek az eszközök sokkal inkább egyfajta szenvelgő költői attitűdöt teremtenek a kötetben.

A kartonfless szerkezetére zaklatottság és töredezettség jellemző, hiszen a versek olvasását nemcsak a már említett statisztikai adatok szakítják meg, de a verscímek alá rendezett szövegtest is gyakran további egységekre tagolódik, amelyek versszakoknak ugyan nem nevezhetők, hiszen szemantikailag nem függnek szorosan össze, ugyanakkor, ha a kontextusból kiemeljük őket, olyan érzetet keltenek, mintha hiányzó darabjai lennének egy meglévő egésznek. Egyfajta hierarchiát bontó gesztusnak tekinthető az is, hogy, bár alapvetően a versek központozva vannak, nagybetűket csak tulajdonnevek megjelenésekor láthatunk.

A kartonfless sűrűsége, témai szerteágazása által az olvasó az értelmezés során újabb és újabb jelentésrétegeket ismer fel. Az ellentétek összemosása –, mint a számszerűsítés és a szubjektum, a természet és a technika, a vallásossággal járó hit és a kiábrándultág, az együttlét és a magány vagy másképpen, a leredukált perspektíva – helyett egy kidolgozott emberi gondolatvilágot modellez. Ennek,  valamint a társadalmi és személyes síkon megjelenő problémák közös tárgyalásának köszönhetően az alanyi líra újszerűen bonatkozik ki: a belső világ megjelenítése már nem maradhat el a társadalmi eseményekhez való odafordulás nélkül.

Borbíró Bíborka

(A cikk szerzője a szegedi Törzsasztal Műhely tagja.)

Magvető Kiadó
Budapest, 2020
82 oldal, 2699 Ft