Hindiül Magyarországon

– Hogy kezdődött? Hogy kezdtél hindit tanítani az egyetemen?

– Közvetlenül a diploma után ógörögöt tanítottam óraadóként az egyetemen, főállásban pedig az Akadémiai Kiadónál dolgoztam öt évig szerkesztőként. Ennek során Ritoók Zsigmond ókori görög zenetörténeti szövegkiadásán dolgoztam talán a legtöbbet, ez bilingvis, kétnyelvű kötet volt. Az ógörög nyelvóráimnak jó híre lehetett, mert Töttössy tanár úr, akitől latinul, görögül és főleg szanszkritul tanultam, javasolta, hogy tartsak hindí órákat. Biztatott és bízott bennem, hogy próbáljam csak meg, tanítsak, mondván, „Majd beletanul.”

Ekkor 1981-ben öt év szerkesztői munka után nyílt lehetőségem arra, hogy a hindivel foglalkozzam. Addig Debreczeni Árpád tanította a hindit a tanszéken. Akkoriban a hindinek az oktatásban még kisebb szerepe volt. Ehhez képest nagy előrelépés, hogy a hindí mára igen fontos szerepet játszik az indológiai egyetemi képzés struktúrájában. Az évek során az egyetemen és a kulturális intézetben is nagy számban tanultak nálam diákok és ismerkedtek meg a hindí nyelv alapjaival. 

1983-ban három hónapos országismereti útra, „dés paricsaj”-ra jöttem Indiába. Delhi– Allahábád–Benáresz–Khadzsuráhó–Agra–Bombay–Aurangábád–Bangalore–Mysore–Udaipur–Dzsaipur útvonalon tettem köröket. Akkor és a későbbiekben is a University Grants Commission (az egyetemi alapítvány- és ösztöndíjbizottság) nagyon sokat tett értem. 

Emberileg is nagyon sokat jelentett nekem ez az első út. Az egyik jótevőm Perin Sharma (Perin Sarmá) volt, az akkori Béke Világtanács elnökének a felesége. Perin asszony találkozókat szervezett, ahol százas nagyságrendű tömegekhez kellett beszélnem. Az utazás előtt egy kis „tanulógép” voltam, hihetetlen önbizalomhiánnyal, és bedobtak a mélyvízbe: gyűléseken, találkozókon tökéletesen ismeretlen emberekkel kellett beszélnem, előadásokat tartanom.

– Menjünk vissza korábbi időkre, hogy kerültél az indológia tanszékre, miért itt kezdtél el tanulni? 

– Eredetileg nem is filológusnak készültem. A középiskolába még fizika–kémia szakra jelentkeztem, de orosz–latin szakra vettek fel, és végül az érdeklődésem a nyelvek felé fordult. Az egyetemet is orosz–latin szakon kezdtem el. Az egyetemi felvételi tájékoztatóban láttam, hogy harmadik szakra is lehet jelentkezni, s ekkor az indológiát választottam. A latin mondattanon kívül Töttössy Csaba tanár úr tanította a szanszkrit nyelvet is. Az első órán a fonetikával kezdte. Nem értettem semmit és ezért rögtön az óra után elrohantam egy könyvesboltba, vettem egy nagy halom fonetika könyvet és komolyan megtanultam, amire szükség volt a következő órákhoz. Több, mint tízen indultunk Töttössy óráján, de a tavaszi félévre egyedül maradtam az évfolyamon. Két év után elbúcsúztam az orosztól és helyette felvettem az ógörög szakot. A szüleim persze kétségbe estek, hogy mire megyek majd holt nyelvek tanulásával. Érdekes fordulat, hogy végül mégiscsak egy modern nyelv határozta meg az életem.

– Ma már egykori hallgatóid tanítanak szerte a világban, Oxfordtól Párizson át a Harvardig, nem beszélve a budapesti Buddhista Főiskoláról, és természetesen az ELTE-ről.

– Bangha Imrével érdemes megnyitni a sort, aki Oxfordban tanít hindit. Szántó Péter Dániel szintén Oxfordban tanult és dolgozott, jelenleg az ELTE Buddhológia és Tibetisztika Tanszék vezetője. Kovács Hajnalka, aki az urdú nyelv szakértője, néhány éve a Harvardon tanít. Sági Péter a helyemre lépve tanít hindit az ELTE-n a nyugdíjazásom óta. Azután ott vannak Alexis Sanderson professzor egykori doktorandusz tanítványai Oxfordból, akiknek tanszékünkön hindit tanítottam: Törzsök Judit, aki Párizsban, Dezső Csaba, aki az ELTE-n tanít szanszkritot az Indológia Tanszéken. Az ERC, a European Research Council égisze alatt több magyar indológus folytat kutatómunkát, pl. Kiss Csaba Nápolyban, Balogh Dániel Berlinben. Hidas Gergely pálit, Körtvélyesi Tibor szanszkritot tanít a Tan Kapuja Buddhista Főiskolán. Jeney Rita régész-indológus a Bhaktivédánta Hittudományi Főiskolán oktat szanszkritot. 

– Egyértelmű, hogy a sor nem fejeződött be, még sok fordító, író, művészettörténész volt a tanítványod. 

–Borbély Judit ma már jól ismert műfordító, Renner Zsuzsanna pedig elismert művészettörténész. Aklan Anna Katalin nemrég kezdett dolgozni a Hopp Múzeumban, Harag Anita pedig a fiatal írógeneráció tagjaként szerzett nevet. 

– Hogyan alakult a kapcsolatod az indiaiakkal az első út után? 

– Hosszabb ideig 1985–86-ban voltam Delhiben, amikor tíz hónapig tanultam hindiül a Központi Hindí Intézetben Dél-Delhiben. Öt-hat órát tanultunk naponta kitűnő tanároktól, de sok időnk maradt ismerkedni és barátkozni az Intézeten belül és kívül is. A tanáraim közül néhánnyal életre szóló kapcsolatom alakult. Csaturvédí professzor, azaz Csaubedzsí indiai fogadott apám volt. A raksábandhan szertartással testvérévé fogadott Hukum Szingh, akit még Pesten ismertem meg, amikor matematikusként itt szerezte meg kandidátusi fokozatát, később pedig az NCRT (Nemzeti Oktatástudományi Intézet) professzora és vezetője lett. Amikor a Gulmóhar Parkban laktam, a lánykollégiumban, összebarátkoztam a szakácsunkkal, aki akkor érkezett Delhibe a falujából. Megtanítottam írni-olvasni, így indiai tanítványom is lett. 

– Indiában sokszor az emberi viszonyokat nem baráti, hanem családi kapcsolatban mérik fel. 

– Ebben az időben készítettem interjút Bhisham Sahni (Bhísam Száhní) íróval (1915–2003), akinek nagyregényét tanítványom fordította magyarra. Az indiaiak és a magyarok teljesen eltérően viselkedtek velem, az indiaiak barátian, nagyon sok szeretettel. Ez – mondhatom – végig jellemző volt, hogy segítséget magam és a tanszék is első sorban az indiaiaktól kaptunk. 1983-ban magyar követség nemigen segített nekem.

– A követség mindig ilyen volt?

– 1990-ben, amikor már harmadszor mentem hosszabb időre, más volt a helyzet. Balogh András volt a nagykövet, aki a modern Indiával foglalkozott és Nyusztay László volt a Magyar Intézet igazgatója, aki különösen sokat segített nekem. 

– Az évek során sok jelentős indiai értelmiségivel találkoztál nagyon fiatalon. Kiknek a nevét szeretnéd megemlíteni? 

– Első utazásom során Ram Vilas Sharma (Rám Vilász Sarmá) (1912–2000), a híres irodalomtörténész és Hardev Bahri (Hardév Báhrí) (1907–2000) nyelvész és szótáríró fogadott. Találkozhattam Amrit Rai-jal (Amrit Ráj) (1921–1996) a neves íróval Allahábádban. Jártam Nagarjun (Nágárdzsun), a híres költő otthonában. A Néhru Egyetemen véletlenül egy tanszéki értekezletre csöppentem be és egyszerre láttam a hindí irodalom és kritika nagyjait, Kedarnath Singh (Kédárnáth Szingh) (1934–2018) költőt, Namwar Singh (Námvar Szingh) (1926–2019) irodalomtörténész-kritikust, Nasir Ahmed Khan urdú szótárírót..

– Hogyan alakultak az irodalmi és egyetemi kapcsolataid? 

– 1990-ben találkoztam Rajendra Yadavval (Rádzséndra Jádav) (1929–2013), a legnevesebb hindí irodalmi lap, a Hansz főszerkesztőjével. Mannu Bhandari (Mannu Bhandárí) (1931–2021) írónővel, Pankaj Bisht (Pankadzs Bist) (1946–) költővel és Asghar Wajahat (Aszgar Vadzsáhat) (1946–) dráma- és prózaíróval, aki 1992-től vendégprofesszorként tanított a tanszékünkön nemcsak hindit, hanem elsőként urdú nyelvet is.

Aszgarral eljutottam az alma materébe, az Alígarh Muszlim Egyetemre. Itt Kunwar Pal Singh (Kunvar Pál Szingh), a hindí tanszék vezetője megkérdezte, hogy milyen kívánságom van. Azt feleltem, hogy egy igazi indiai faluba szeretnék eljutni. A falu az aszfaltozott úttól jó másfél óra járásra volt, földutakon dzsippel mentünk oda. A faluban egyetlen pakká (téglaépítésű) ház volt, a földesúré. Láttam, hogy a faluban a bráhmanák, noha külön fertályon laktak, azért bizony még szegény emberek voltak. A zamíndár, a falu földesura látott vendégül, az ebédlőasztalnál csak ketten ültünk, még a felesége sem társult hozzánk, aki megfőzte a finom ebédet. Sok újat tanultam, ilyen volt például a tehénlepény, az uplá használata, aminek a tárolása külön tudomány, és láthattam a különféle tűzhelyeket, a leginkább használatos csúlhát meg a lassú, hosszan tartó főzéshez rendszeresített, földbe mélyített verziót. Az egész faluban rend és tisztaság volt. Megmutatták azt is, hogy működik a falusi „fürdőszoba”. 

1998-ben szereztem meg a doktori fokozatomat az Agrai Egyetemen, disszertációm Prémcsand és Móricz Zsigmond irodalmi munkásságát vetette össze.

– Hogy befolyásolta a bolognai program az indológia esetében az egyetemi tanulmányokat? 

– A bolognai program 3+2 évre osztotta fel a tanulmányokat. Az alapképzés három éve (BA) alatt megtanulható hindí vagy három év szanszkrit azonban édeskevés, a felsőfokú nyelvtudáshoz még nem elég. A mesterfokú (MA) képzés juttathat el a felsőfokú hindí nyelvismerethez. A tenencia az, hogy az oktatás mindinkább eltolódik a modern India, ill. a kultúrtörténeti ismeretek irányába.

Az MA szintjén a hallgatók választhatnak, hogy a mai vagy a történelmi India iránt érdeklődnek, és világossá válik, ki szeretne majd PhD fokozatot szerezni, kutatómunkát végezni.

– A tanítás mellett még milyen programok segítik a hindí és az indológiai tanulmányok elmélyülését? 

– Elindítottuk az Indiai Könyvtár sorozatot 2011-ben az indiai követség segítségével és több könyvet is kiadtunk. Az első Harisankar Parszáí Négy fal között című szatírikus elbeszéléseit juttatta el a magyar olvasókhoz. Ebben a sorozatban adtuk ki Bhísam Száhní Sötétség című, már klasszikusnak számító regényét, és a szanszkrit Manuszmriti törvénykönyv fordítását. Borbély Judit nemcsak hindiből, hanem szanszkritból is kiemelkedő szinten fordította le ezeket magyarra. Ebben a sorozatban jelent meg Bangha Imre összefoglaló munkája a bengáli és magyar irodalmi kapcsolatokról, valamint Hegedűs Miklós magiszteri dolgozata az indiai algebráról és matematikáról. 

– A budapesti indiai nagykövetségen is a mai napig tanítasz hindit.

– 1993 januárjában a követség egyik szobájában született meg az ötlet, hogy tartsunk hindí nyelvórákat olyan érdeklődőknek, akik nem tanulhatnak az egyetemen, és adódott a gondolat, hogy a nyelvtanfolyam mellett legyenek ismeretterjesztő előadások is. Ez a program immár 30 éve folyik, heti rendszerességgel hívok meg előadókat, hogy akik az indiai kultúra legkülönbözőbb területeiről beszélnek, minden alkalommal új témát mutatva be. A résztvevőkkel együtt tartjuk meg az olyan indiai ünnepeket, mint a Díválí és a Hólí. Minden évben közösen ünnepeljük meg a Hindí Divaszt, a hindí nyelv napját, ilyenkor verseket olvasunk fel, rövid színdarabokat mutatunk be. 

– Sokat hallottam a fordítói műhelyetekről is indiaiaktól és külföldi indológus kollegáktól is. 

– A kiváló műfordítóval, Greskovits Endrével közösen rendszeresen tartunk műfordítói gyakorlatot az Indológia Tanszék legkiválóbb hallgatóinak, ebből a körből indult Borbély Judit is. 

Részt veszünk a Modern Hindi Workshop nyári fordítótáboraiban is. Ez egy olyan önköltséges program, amely minden két-három évben más-más országban ad lehetőséget arra, hogy számos, főleg európai országból összejöjjenek azok az egyetemi oktatók, doktoranduszok, akik műfordítással is foglalkoznak. Mindig meghívunk körünkbe egy-egy indiai írót vagy költőt is: Aszgar Vadzsáhat, Anil Jádav, Szusam Bédi, Gagan Gil, Mamtá Káliá és Anámiká volt már a vendégünk. Az első tábort Bangha Imre szervezte meg 2013-ban Csíkszeredában, pár éve a Pécs melletti Mánfán találkoztunk. 

– A Magyar–Indiai Baráti Társaság elnöke is vagy. 

– A Társaság 1988-ban alakult meg, célja a két ország társadalmi, kulturális, gazdasági, tudományos és sport terén kialakult kapcsolatainak ápolása, elmélyítése, a baráti kapcsolatok továbbfejlesztése. Havonta vannak programjaink, elsősorban előadások, de szervezünk közös kirándulásokat, múzeumlátogatást is. Ez év januárjában India függetlenségének 75. éves évfordulója alkalmából konferenciát szerveztünk a Hopp Ferenc Múzeummal együttműködve. Legnagyobb elismerés, amit kaptam: a 65. születésnapomra tanulmánykötettel leptek meg a tanítványaim.