Gál Dezső: Az atomkorszak hajnalán (1960)

Németország, 1938. Európa a második világháború előkészítésé­nek utolsó óráit éli. Az emberek szerte a világon aggódva lesik a híreket a hitleri fegyverkezés ada­tairól. És valahol Németországban egy laboratóriumban Ottó Hahn és munkatársai meglepő felfedezést tesznek: kísérleteik során az urán­atommagok – egy másik, feltéte­lezett reakció helyett – széthasad­jak. Valóban megdöbbentő az eredmény, mert ha igaz – és az ismételt kísérletek igazolják –, az emberiség kezébe új, az eddigieket minőségileg meghaladó energiafor­rás kerül. Az említett kísérletek eredményeire ekkor csak néhány szakember és egy nagy író figyel fel: Brecht, aki emigrációban, tá­vol hazájától reagál a hírre, és megírja Galilei című drámáját, melyben a tudós egyszerre válik hőssé és gyávává.

Azóta alig több mint húsz év telt el, és az emberiség energiafor­rását illetően valóban új korszak kezdődött: az atomenergia felsza­badításának és felhasználásának korszaka. Nem múlik el hét, hogy újabb és újabb alkalmazási terüle­tekről ne értesülne az újságolvasó: atombombát szállító repülőgépek cirkálnak a levegőben, atomhajtá­sú jégtörő-hajó kezdi meg útját, atomreaktorok sora épül a külön­böző országokban. Ma már – azt hiszem, ezt nyugodtan kijelenthet­jük – széles körökben világossá vált az atomenergia felszabadítá­sának gazdasági jelentősége.

Ugyanakkor az „atomkorszak” több olyan társadalmi, ideológiai, pedagógiai problémát vet fel, ame­lyek már korántsem annyira egy­értelműek, mint a gazdasági lehe­tőségek. Ezen problémák közül szeretnék néhányra e cikk kereté­ben kitérni, annak egyidejű hang­súlyozásával, hogy sem teljesség­re nem tarthat igényt a felsorolás, sem arra nem vállalkozik, hogy megnyugtató választ adjon a fel­merülő kérdésekre.

Az egyik ilyen kérdéskomp­lexum az atomkorszak és az állam társadalmi rendszere közötti összefüggés. Ez elsősorban természe­tesen a tőkés országokkal kapcso­latosan felmerülő probléma. A tő­kés termelés alapvető ellentmondá­sa: a társadalmi termelés és az egyéni kisajátítás közötti ellent­mondás – véleményem szerint – különösen kiélezett formában (bár nem közvetlenül) jelentkezik az atomipar fejlődésénél. Az atom­ipar, a dolog természeténél fogva, nem jelenthet szűk, elszigetelt iparágat, hiszen, hogy csak egy egészen közönséges példánál ma­radjunk, az atomreaktorok fejlesz­tése szükségessé teszi különleges, sugár- és hőmérséklet-tűrő szerke­zeti anyagok kidolgozását és gyár­tását. A kollektív termelés meg­valósítása szinte maximálisan sür­gető szükségszerűséggel lép előtér­be, elkerülhetetlenné válik az egyes iparágak egészen precíz együttműködése. Ez viszont a tő­kés termelési viszonyok közepette csak a kapitalizmus szokásos és ha­gyományos üzleti módszereitől el­térő eszközök igénybevételével (erős állami felügyelet, irányított és egybehangolt megrendelések stb.) valósítható meg. Nem tekint­hető véletlennek ezzel összefüggés­ben, hogy az atomenergia felsza­badításával kapcsolatos – és nem­csak a hadi vonatkozású – ipari és tudományos eljárások a tőkés országokban is államilag, közpon­tilag irányított atomenergia-bizott­ságok felügyelete alatt valósulnak meg. Az atomenergia-bizottságok e kiterjedt funkciója természetesen nem jelenti azt, hogy segítségük­kel feloldható a fentebb említett ellentmondás, akárcsak ezen a szűk területen is Véleményem szerint éppen fordítva: az ellentmondás kiélezett jelentkezésének egyik kö­vetkezményeként fogható fel az ál­lam koordináló szerepének jelent­kezése.

Szorosan ide kapcsolódik a tudo­mányoknak az utóbbi tíz-tizenöt évben végbement rohamszerű fej­lődéséből adódó másik jelenség. Az atomipar nemcsak az említett szer­kezeti anyagokat igényli a többi iparágtól, hanem napról napra nö­vekvő mértékben tart igényt kü­lönlegesen képzett specialistákra, szakemberekre is.

Ugyanakkor a tudományban felhalmozódó tényanyag növekedé­se felveti azt az általános pedagó­giai kérdést, hogy mennyire legyen specializált a felsőfokú szakember­képzés, ha a kiképzés időtartamát nem kívánjuk túlzottan növelni. Egy biztos: nincs messze az idő, amikor feltétlenül szükségessé vá­lik a közölt ismeretanyag döntő átalakítása. Okvetlenül mellőzni kell majd a csak tudománytörté­neti szempontból jelentős és a tu­domány régebbi, adott fejlődési fo­kán általános érvényű, de ma már csak néhány, speciális esetben ér­vényesülő tételek kötelező ismerte­tését. A szakember-fogalom maga is fokozatosan átalakul. Nemzetközi méretekben már most tapasztalha­tó, hogy egyre veszítenek jelentő­ségükből az általában kémiai vagy általában fizikai kongresszusok, he­lyükbe az említett tudományok va­lamelyik szűkebb ágának tárgy­köréből tartott konferenciák meg­rendezése kerül előtérbe. A gya­korlati kivitelezésben résztvevő szakemberek iránt támasztott kö­vetelmények mellett a tudományos kutatás jellege is változást szenved. Mivel az atomenergia kérdéseivel foglalkozó kutatás rendkívüli be­ruházásokat igényel (különleges műszerezettség, sugárvédelem), de­centralizált, szétszórt kutatóállo­másokkal az alapvető kérdések megoldása reménytelenné válik. Kialakulnak a tudományos, kuta­tási centrumok, esetleg nemzetközi szinten. (Kitűnő példa erre a szov­jetunióbeli Dubnában létesült Egyesített Atomkutató Központ). A tudományos központok kialakítása maga után vonja olyan tudományos iskolák kifejlődését, amelyekben az egyes szakterületek specialistái együttműködve végzik a vizsgála­tokat. Ez viszont megkívánja a ve­zető szakemberektől, hogy ne csak egyéni meglátásokkal, széleskörű áttekintéssel, de kitűnő szervező­képességgel is rendelkezzenek.

Csak néhány megállapítást ra­gadtunk ki a szakember-kérdéssel kapcsolatban. Már ezekből is lát­ható azonban, hogy az atomipar és általában a technika hirtelen, ug­rásszerű fejlődése „láncreakciók” sorozatát indította el az élet leg­különbözőbb területein.

Gyakran szoktunk hivatkozni Engels egyik megállapítására, hogy a materializmus formája is változik a nagy természettudo­mányos felfedezésekkel egyidőben, azok hatására, a belőlük levonha­tó következtetések eredményekép­pen. Gyakran szoktak hivatkozni erre a megállapításra, de viszony­lag kevés történik annak érdeké­ben, hogy ismét éljünk ezzel a lehetőséggel. Az atomenergia nem­csak energiát szolgáltat, hanem el­méleti kérdések egész sorát is fel­veti az anyag szerkezetére, a su­gárzás és anyag kölcsönhatására, a sugárzás következtében létrejövő kémiai, fizikai és mechanikai el­változásokra vonatkozóan, – nem is szólva a biológiai hatásokról. Az effajta kérdések filozófiai értelme­zésével meglehetősen elmaradtunk. Ennek oka talán elsősorban abban keresendő, hogy a tudomány fej­lettségének jelenlegi szakaszában a filozófus egymaga nem képes át­tekinteni a szakmai problémákat. Szükségszerűvé válik a természet­tudósok előtérbe lépése nemcsak a kérdések felvetésével, de gyakor­lati hozzájárulása azok megoldásá­hoz is. A múlt században még le­hetséges volt, hogy Engels a filo­zófus szemével áttekintse a leg­újabb tudományos eredményeket, felmérje azok jelentőségét szinte a természettudományok valamennyi ágára vonatkozóan, és beillessze őket a dialektikus materializmus rendszerébe. Ma már az is szinte lehetetlen, hogy a filozófus egyet­len egy tudományágat „bonckés” alá vegyen. A megoldás csak úgy képzelhető el, hogy a természettu­dósnak egyre inkább el kell sajátí­tania a filozófiát, és saját tudomá­nyos szakterületéről kiindulva kell elemeznie annak eredményeit. (Csak ál-ellenvetés ezzel szemben, hogy lehetséges nagy természettu­dományos eredmények létrehozása filozófiai ismeretek hiányában vagy azok ellenére.)

Az atomenergia nemcsak egysze­rűen több energiát jelent, nem csu­pán olyan következményekkel jár, mint amikor új szénlelőhelyet vagy olajforrást fedeznek fel Minőségi­leg többről van szó, lehetőséget nyújt egy olyan energiaforrás fel­tárására, amely egyszerűen felesle­gessé teheti – persze, csak a távo­labbi jövőben – az összes többi, hagyományos energiaforrások fel­használását. Alapjában megváltoz­tathatja tehát az ipar struktúráját és az egész gazdasági életet. Mivel ez csak az egész társadalom együt­tes közreműködésével oldható meg, önként következik, hogy szocialis­ta termelési viszonyok között e le­hetőség megvalósítása sokkal gyor­sabb és sikeresebb folyamat ered­ménye lehet. A tervgazdálkodás ezen előbb említett gyökeres átala­kulás egyik előfeltételének látszik. Bár ez az átalakulás csak a jövő kérdése, mindenesetre már ma is észrevehetők a termelési viszonyok és az atomenergia felhasználása között fellépő kölcsönhatás kezde­tei. A szocialista termelési viszo­nyok lehetőséget biztosítanak a tu­dományok és az ipar gyors fejlő­désére, és fordítva: az atomenergia hasznosítása rendkívül nagy mér­tékben meggyorsíthatja a szocializ­mus és kommunizmus építését.

Az atomkorszak és velejá­rói (az új technika, a korszerű ipar) okvetlenül befolyásolják a többi tudományt, – a társadalmi tudo­mányokat is. Ennek elemzése azon­ban túlnőne cikkünk keretein. Né­hány szóval említést kell viszont tenni a művészetekre és az iro­dalomra tett hatásról. Először is két irányzatról kell szólnunk, ame­lyekkel nem érthetünk egyet. Bizo­nyos művek kizárólag az atomkor­szak negatív vonásait tükrözik, apokaliptikus víziókat ábrázolnak, és a világvége-hangulat jelentke­zik, a teljes pusztulás képe rajzo­lódik ki bennük. Ennek az irány­zatnak másik, hasonló megnyilvá­nulása a művész „kétségbeesése”: a tudomány – számára érthetet­len – megállapításainak láttán az emberi kultúra technicizálódásától, sőt, végleges hanyatlásától fél. A másik – nem kevésbé elvetendő – tendencia szerint az atomenergia minden problémát egy csapásra megold, s az emberiség számára nem marad más feladat, csak a nyert eredmények élvezése.

Hol van a helyes középút? Ha igaz, hogy korunk egyik igen fon­tos jellemző vonása az atomener­gia felszabadításának ténye, akkor a művészetnek, ezt a tényt tük­röznie kell, és tükrözni is fogja. Ez a tükrözés nem mechanikusan értendő, nem az lesz a költő fel­adata, hogy az atommodellt vagy az atommag szerkezetét versben énekelje meg. Hogyan tükröződjék hát e korszak az irodalmi alkotá­sokban? Társadalmi következmé­nyeiben. Hadd térjek vissza a be­vezetőben már említett műhöz, amelyet ezzel kapcsolatban a leg­jobb példák egyikének tartok: Brecht Galilei c. drámájához, ahol a téma természeténél fogva szó sincs magáról az atomkorszakról, de a kor, melyben írta, a körül­mények és a tény, ami kiváltotta, párhuzamot szuggerált a művész­nek a két korszak között, aki így egyszerre mutatott rá a két, egy­mástól több évszázaddal elválasz­tott korszak közös emberi problé­máira, az alkotó ember és kora közti ellentmondások gyökerére.

Bármilyen jelentőségre tett is szert az atomenergia felszabadítá­sa már eddig is, és bármily mér­tékben fokozódik majd ez a sze­rep, korunk jelenlegi alapvető jel­lemzője a szocializmus és imperia­lizmus együttes létezése, békés ver­senye. Végső soron ez határozza meg az atomenergia felhasználásá­nak lehetőségeit, a lehetőségek gyakorlati megvalósulásának módo­zatait a legközelebbi jövőben.

(Megjelent a Tiszatáj 1960/3. számában)