ViszontLátás – Kortárs ön/arcképek című csoportos kiállítás

Abafáy-Deák Csillag: Nézzünk tükörbe

Viszontlátjuk egymást (…), megtaláljuk egymást, mi minden alakban felismerjük egymást
Johann Wolfgang von Goethe

Szentendrét viszontlátni mindig nagy élmény, a város elválaszthatatlan a képzőművészettől, kiállításoktól, múzeumoktól. Június végén, az Újműhely Galériában megnyílt kiállítás címe:  ViszontLátás – Kortárs ön/arcképek. Ha figyelmesen olvassuk, rájövünk arra, hogy többértelmű cím. A viszontlátás szót nem elválasztja egymástól, hanem úgy illeszti össze, hogy a Látás szót nagybetűvel írja. Mi a fontos, a viszont, vagy a látás. Mindkettő, ezért lett egy szó, hiába helyesírás szempontjából nem helyes. Nem mindig az van, nem mindig azt csináljuk, ami helyes, ami előírt, mert úgy kell. Művészekként valami mást kell(ene) megmutatnunk, ha sikerül. 

Ahogy egy folyóba nem léphetünk be kétszer, úgy minden viszontlátás egy új mozaik, egy soha meg nem valósuló összképből. Ha sok ideig, vagy már egyáltalán nem látjuk viszont egymást, a kép a fejünkben, az emlékeinkkel együtt, egymásra rakódik. Az emlékezet fátyla hol erősebb, hol halványabb, eltakar vagy idealizál. Aki fontos nekünk, annak képe örökre rögzül fejünkben, fénykép, festmény nélkül is. Nem állókép, nem mozi, megfoghatatlan. Bennünk él. De hogyan látjuk önmagunkat? Képesek vagyunk a másik fél (vagyis felünk) szemével látni magunkat? A kiállítás címe itt is figyelmeztet, elválasztja az Ön és az arcképek szót. 

Hányszor mondjuk, most már másképpen látom a világot. Ezen a kiállításon mindenképpen. Az első terembe lépve egy hajót látunk, Görög László Álomváros – Portré, akril, olaj, vászon, 2020, kockákból épült. A hajótest arcot formáz. Tenger sehol. Elsüllyedni se tudunk? Két színes piramis homokórát sejtet, lejárt az időnk? Groteszk álom, groteszk portré. Jó ellenpont a szemközti falon Verebics Ágnes Aura, olaj, vászon, 2022, festménye. Látjuk a művészt, pszeudo szelfi? Szemei lennének a mobiltelefon lencséi? A sötét telefonnak takaró funkciója van. Nem látjuk az aurát, talán lemerült a mobil, sok pillanat veszett el? Jagicza Patrícia Luchadora VI., olaj, vászon 2011-2017, alkotásán is csak a szemet látjuk. Csillogó maszkja akár harci sisak is lehet, ékköves, így indulunk mi nők, harcba, sajnos szánk zárva. Az igazgyöngy nyaklánc konformizmusa izgalmasabbá teszi a képet. Szabó Klára Petra Let me hold a mirror in front of your face, akvarell, papír, 2021 és az Audi, vide, tace, 2021 Audi, Vide, Tace, 2020, alkotása is arra utal, láss, hallj, de hallgass.

Benyovszky-Szűcs Domonkos Portré IV., olaj, vászon 2018, arcképe csak kellő távolságból rajzolódik ki, a művész a pointilizmus mögé rejtőzik. Ki lát engem, kérdezhetnénk. Taylor Patrick Domi, olaj, vászon, 2017, egész alakos, látszólag hagyományos stílusú képének hátterében kortárs művész alkotását vélem felfedezni. Kósa Dorothy Tamara, akvarell, hímzés, 2021, képére mintha Benyovszky-Szűcs pontjaiból szállt volna át jónéhány, de nem szállt. Az akvarell festményt hímzés díszíti és takarja, öltésszemeket látunk. Szabó Franciska Diák a művészettörténetből – Frans Hals, 2021 művészettörténeti viszontlátásokat elegyít, míg Kaliczka Patrícia Önarckép különböző korokból származó orvosként, olaj, műanyag panel 2019, időutazóként reinkarnálódik.

Szabó Tamás Maculadegeneratio I-III (vászon, vegyestechnika) című triptichonja horrorisztikus jóslat tisztánlátásunk elvesztésének lehetőségéről, korunk egyre gyakoribb betegségére. Ince Mózes Belső monológ, olaj, vászon, 2019 alkotása sem kíméli a nézőt, lássuk meg magunkban az állatot is. Czene Márta Hallasz még engem? (Erdély Miklós: Rejtett paraméterek), akril, farost, 2018, a tőle megszokott rejtélyes összefüggésekre hívja fel figyelmünket. Majoros Áron Percepciók, öntött üveg, bronz, plazmavágott hegesztett, mart acél, 2021 installációja Körösényi Tamás szobrainak parafrázisa is lehetne. Verebélyi Diána Égre nyíló ablakok, olaj, akril, vászon, 2020, szokatlan perspektívából vezeti tekintetünket az ég felé, miközben azt is érezhetjük, víz alatt vagyunk. Papageorgiu Andrea Álmatlanság, olaj, vászon 2015, festménye a várakozást, a viszontlátásra várás álmatlanságát, akár nyitott szemmel való álmodozását idézi fel. Herbert Anikó/Haniko Önarckép kilátással, akvarell, kollázs,2018, munkájához Simon Márton versét is mellékelte.

Verebics Katalin F. alszik, olaj, vászon, 2022 festményén a művész kislánya álmát vigyázza, benne is meglátja önmagát. A képből harmónia sugárzik, csillagos, fényes, halacskás, cukorkás álom. A megnyitón a portrén látható kislányt, Fridát, személyesen, elevenen, jókedvűen is megismerhettük.

Mátyási Péter Önarckép, tükörfólia ovális fakeretben, 2021, alkotása önmagunkkal szembesít, akkor is, ha nincs élessége, simasága a tükörnek, mozaikok sokasága takarja. Telitalálat. A kiállítótér földszintjén is látunk egy igazi tükröt. Mementóként vagy felhívásként, belenézhetünk. Nem visszapillantó tükör! Az ókorban úgy tartották, a tükör a lélek jelképe, segítségével csapdába lehet csalni, és ott őrizni bárki szellemét. Idővel…a kolostorok falairól száműztek minden tükröt, és tiltott dolognak bélyegezték használatát, természetfeletti erejéről azonban még mindig meg voltak győződve. 

A kiállított alkotások zöme az utóbbi évek termése, vagy idei, és ezúttal a női alkotók vannak többségben. A kiállítást Áfra János költő, művészeti író nyitotta meg, érzékeny értő szöveggel.

A viszontlátás üdv, a búcsú seb, / az új viszontlátás még édesebb, / és éveket pótol egy pillanat; / a végső válás mégis megmarad. (Johann Wolfgang von Goethe A szenvedély trilógiája, ford.: Szabó Lőrinc).

Kölüs Lajos: A megálmodott viszontlátás

Egy szakasz, hosszú szakasz az elválás. A viszontlátás: rövid fejezet, töredék csupán.
(Thomas Mann: Lotte Weimarban, Palatinus, Budapest, 2006, ford.: Lányi Viktor)

A viszontlátás ismétlés, vágyunk rá, ha húsz éve is volt az első találkozás. Nyomott hagyott bennünk, él és eleven az emlék, kitörölhetetlen. Ha tükörbe nézünk, önmagunkkal találkozunk, nem mindig akarunk tükörbe nézni, nem akarunk mindent látni. Mátyási Péter kitakarja önarcképét, elrejti, üressé teszi, elidegeníti önmaga képét (Önarckép, 2021). Mert most tükör által homályosan látunk… (Pál első levele a korinthusiakhoz, 13. fejezet). Sokan nem néznek, nem mernek naponta tükörbe nézni, sejtik, hogy mit látnának. Önmagukat, önmaguk hiányát. A viszontlátásban ott a remény, hogy újra együtt lehetünk valakivel, vagy valamivel, egy utcával, egy házzal, egy tájjal.

Kósa Dorottya (Tamara, 2021) is kitakar, eltakarja a figurát. Csak sejtet. A létezés arcnélküliségét jeleníti meg, a jelenlét hiányát hozza létre. Érdekes jelenség, hogy Kósa női portréján feltűnt színes pontok egy másik alkotónál alapmotívumaként jelennek meg (Benyovszky-Szűcs Domonkos Portré IV.). Darázsfészekből rajzolódik ki a portré. Mátyási Péter „tükörképe” feltűnik Szabó Klára Petra Let me hold a mirror in front of your face, 2021 című alkotásában is. Itt csak a tükör hátoldalát látjuk, vagy ha ez elejét, megvakult a tükör. 

A divat nem válogat, ismétel, ha kell, régi trendek, stílusok térnek vissza, születnek újjá. A viszontlátás, a hazatérés újjászületés is, varázslatos pillanat, amely feltölt bennünket. Néha zavarba jövünk, nem találjuk a szavakat, sem az örömtől, sem a fájdalomtól. Mindkét érzés ott lapulhat a viszontlátásban.

Tudjátok is ti, kijött vissza? – kérdezte egykor Pilinszky. Nincs otthon, ha van is, az már nem a régi otthon. Sehol se vagy. Mily üres a világ. / Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy./ Éles kövek közt árnyékom csörömpöl./ Fáradt vagyok. Kimeredek a földből. (Pilinszky Apokrif)

Különböző időben született műveket látunk, mintha az idő nem múlt volna, időtlennek tűnnek, jelenlegi sorsunkhoz igazodnak, vagy mi fedezzük fel korábbi önmagunkat az alkotásokban, talán mindkettőről szó lehet.

A viszontlátás nincs tekintet nélkül. Szem kell hozzá. Van, amikor csak egy szemvillanásnyi időnk van, hogy láthassunk valakit. És van az a pillanat, amikor már nem emlékszünk, mert memóriánk végleg elhagyott, senkit sem ismerünk fel, saját gyermekünket sem. Nincs viszontlátás, ha tényszerűen van is. A viszontlátás az emlékezés, az idő útvesztője is. Sem az idő, sem az emlékezés nem folyamatos, hanem szaggatott, hiányos, vakfoltokkal teli. Egymásra rétegződő vagy egymásba csúszó események villannak fel, élesednek vagy homályosulnak el a viszontlátás előtt, alatt.

A látott festmények, szobrok, fotók betekintést engednek az alkotók világába és szellemi kalandjaikba. A viszontlátás pillanatában feltárul valami az időből, a múlt, az ismert és ismeretlen múlt, amely lehet közös és egymástól távolálló. A viszontlátásban ott van, hogy lehet, két idegen ember találkozik újra, idegenné váltak egymás számára, bármilyen szoros kötelék tartotta össze őket egykor.

A kiállítás mentális utazás is, utazás az időben, a múltba, a jelenbe és a jövőbe. A földszinten és az emeleten elhelyezett képek időtlenséget sugároznak, nem történt semmi. Csak álmodtuk, hogy történt vagy történik falami. Fekszünk elnyúlva, és minden eszünkbe jut. Van valami közös a különböző fragmentumokban, amelyek időhorizontja sorsszerűen közeli, vagyis a kulturális emlékezet mintáit fedezhetjük fel, nincs objektív fókusz, csak szubjektív, miként a viszontlátás is az. Egyéntől függő, a tapasztalattól, az örökségtől.

A viszontlátás traumáit is láthatjuk. Trauma az is, ha nem merünk a tükörbe nézni. Nem is azért, mert nem rendelkezünk narcisztikus vonásokkal, vagy tőlünk idegen vonás lenne, hanem mert nem kerülhetjük meg a kérdést, mit, hogyan és meddig lehet megőrizni az emlékezetünkben. A múlt nem tűnik el akkor sem, ha nem találkozunk valakivel újra. Gondolatban viszontlátjuk, nem tudjuk elkerülni.

A viszontlátás rekonstrukció is, felépít, újra épít, újra gondol valamit a jelenben, legyen az a múlt, vagy a lehetséges jövő, amelyet másokkal, velünk nézőkkel megosztanak a művészek. A viszontlátás kilépés az árnyékból, a feledés homályából, a láthatatlanságból.

Szabó Tamás Maculadegeneráció I-III. c. műveiben a látás torzulása jelenik meg, visszafogottan, a kitekintés óvatosságával, szem a lélek tükre közmondás igazságával.A látás kínját látjuk, ami szilárdnak tűnt, gyorsan elillan, a múlt is, jelen is, a vakszerencse dolga, hogy miként. 

Verebics Ágnes vádló és kérdező, thriller film plakátját, könyv borítóját idéző tekintete, szelfije (Aura, 2022) korunk fétisére is utal, a mobiltelefonra, amely a kapcsolattartás eszköze, most szétfolyó árnyéka, egyben a tudás, az emlék fekete doboza is. Csak sejtjük, de nem tudjuk, mit rejt magában. Szellemében hasonlatos művet hozott létre Jagicza Patrícia is (Luchadora VI., 2011-2017). Egy harcost, egy profi női birkózót, aki készen áll a küzdelemre, és szembe száll a nemi normákkal. 

Taylor Patrick férfi figurája (Domi, 2017) lazaságot, magabiztosságot és érzékenységet sugall. Korunk hőse, bátran szemünkbe tekint. Verebélyi Diána is kitekint, felfele, az égbe, szabadulna, levegőhöz jutna (Égre nyíló ablakok, 2020). A mindennapi mozdulat szakrális gesztust jelenít meg, az égre nyíló lélek motívumát hordozza, miközben nem templombelsőben vagyunk, hanem a tetőtérben, eget nyitogató helytállással.

Czene Márta Hallasz még engem? (Erdély Miklós: Rejtett paraméterek, 2018) című alkotása önarckép is, a képzeletbeli találkozást és annak hatását foglalja keretbe. Túl a halálon, szellemidézés, de nem jóslás. A teríték, egy tányér leves, ígéret és várakozás, a beteljesülés pillanatát hordozza. A művész így vall munkájáról: …A címe Erdély hangjátékának női szereplőjét idézi. „Hallasz még engem?” Különösen érdekesnek tartottam a női szerepet, valamint a férfi és a női hangok hol összefonódó, hol egymást elveszítő dialógusát. 

Szabó Franciska (Diák a művészettörténetből – Frans Hals, 2021) is művészettörténeti utalás. A művészettörténeti idézetek egymásra rakódnak (mintegy előcsalogatják a disszonanciákat és iróniát). Frans Hals holland barokk festő, Rembrandt és Johannes Vermeer mellett az aranykor egyik legfontosabb alakja, aki azért fest, hogy éljen. Modelljei arcán gyakran jelenik meg a vidámság.

Papageorgiu Andrea fekvő alakja nyugalmat áraszt, a nyitott szem árulja el, mindez csak látszat (Álmatlanság, 2015), nem tudni, hogy a viszontlátás előtti vagy utáni pillanat feszültsége nem hagyja békén. Kontra Ágnes büsztjei (Kék fej), Ottó és Sára arcának szelídségét, belső békéjüket hordozzák. A kék szobrok az Avatar filmet, a humanoid lényeket, egyben Picasso kék korszakát is felidézi bennem. Verebics Katalin önfeledten, nyitott ajkakkal mélyen alvó gyermekéről készített portrét. A párnahuzat hímzett motívumai (csillagszóró, szaloncukor, hal) a mély álom rejtettségére utal.

Határ Attila groteszk portréi célkeresztbe került fejek, az elzárkózást rögzítik, és a metamorfózist, magunk sem tudjuk, kik vagyunk valójában, álcázzuk magunkat a létezés minden pillanatában. Herbert Anikó/Haniko műve pszicho drámát, bűntudatot sejtet, menekülő lélek, a létezésre, az önvizsgálatra kérdez rá, a figura teste foltokra esik szét (fogantatás, sejtosztódás?), még összetartoznak, de ki tudja, meddig (Önarckép kilátással, 2018).

A Hitchcock-i lélekhasadást járja körbe Lengl Orsolya műve (Önarckép I-II., 2020, fotó, pausz), …szebbnek ítéltetett a tört szem, mint a ragyogó… írta egykorFüst Milán Hábi-Szádi küzdelmeinek könyvében (Ez mind én voltam egykor).

Incze Mózes (Belső monológ, 2019, olaj, vászon) a kafkai létből indul ki, azzal a csavarral, hogy itt már megtörtént az átváltozás, lélekben állat és ember figurája egy. Ez a jövő vár ránk? Tóth Krisztina legújabb disztópikus regényben (A majom szeme, Magvető, 2022) így fogalmaz: … öregnek és összetörtnek tűnő arcában egyszer csak meglátta a majom szemét.

Görög László Noé bárkáját építi fel (Álomváros – Portré, 2020), amely sosem hagyja el a kikötőt, sem ember, sem állat nem lakja. A lélektelen, üres bárka a geometrikusként elgondolt világ ironikus megszólítása. Bizonytalan az emlékezés, miként a jelen és a jövő. A viszontlátás csapda is. Reményt kelt. 

A portrékról árulkodik, hogy az alkotóik szeretik figurájukat. A nem létező arcot, a töredéket is. Saját koruk jellemzője. Saját korukban ott az önzés, kicsinyesség, a gyengeség, a szelektív emlékezet, a szelektív viszontlátás. Sem előre, sem hátra nem lehet tisztán látni. A művekben hol keserűség, hol szomorúság vegyül egy másik érzésbe, a józanságba, a kíméletlenségbe. Ilyen vagyok, ilyennek látszom, ilyen vagy, ilyennek látlak.

Az önarcképekben a létteljesség változatosságát látjuk, a személyes lét-mozzanatokban a lét-egységet, a föltárulkozást, a rejtettséget. A viszontlátásban a valamivé-válást és a valamivé-nemválást, az intimitást és az elszigeteltséget pillanthatjuk meg, az elfolyt és eltűnt időt, az áthidalt teret és a tér-idő áthidalhatatlanságát, zárványát, a jövőt. Nem tudni, a mese előtt vagy a mese után vagyunk. 

Biztos formai megoldásokat látunk mind a mű felületi felépítésének a létrehozásában, mind az anyaghasználatban, elvétve akad kísérletező, bizarr, meghökkentő megközelítési mód (Benyovszky-Szűcs Domonkos Portré IV.), még akkor is, ha Jackson Pollock hatása elvitathatatlan. Benyovszky-Szűcs alkotásában van rejtett történeti utalás is (Oscar ​Wilde regényére: Dorian Gray arcképe), nyitva hagyva a kérdést, időtlen-e az arckép, vagy idővel öregedni kezd. Velünk vagy nélkülünk, ez már egy új kiállítás kérdésköre lehet, egy megálmodott új viszontlátásé, fenntartva a korlátlan párbeszéd lehetőségét.