Valami folyamatos

K-ARTS KIÁLLÍTÁS A REÖK-BEN

Nem mondhatja senki, hogy Pestre kell menni egy jó kiállításért! A Reök palotában látható K-ARTS egyesület kiállítása két szempontból is jó választásnak bizonyul. Egyrészt bemutatja a kortárs hazai művészeti mecenatúra létezését, sőt, annak egy reprezentatív és kimagasló példáját, másrészt a kiállított munkák a hazai kortárs képzőművészet aktuális tendenciáit, irányzatait, műfajait is szemléltetik. Mindennek komoly hatása lehet helyi szinten: egyfelől a helyi művészeti mecenatúra számára lehet releváns példa arra, hogy miként, milyen színvonalon működhet mindez országos viszonylatban. Másrészt a helyi művészeknek ad lehetőséget, iránymutatást, generál egyfajta olyan kommunikációt, amely a „körtöltésen kívülről” érkező impulzusokkal tölti meg művészeti életünket.

Árvay István, a K-ARTS képzőművészeti alapítvány gondnoka, alapvetően egy építőipari cég leányvállalataként kapcsolódott be jelentős módon a kulturális életbe. Egy korábbi interjújában említette, hogy már a 90-es években, mint PR-os próbált valamiféle mecenatúrát belevinni a köztudatba. Majd a KÉSZ Ipari park munkatársaként kulturális szponzorációval próbálkozott: létrehozott jazzfesztiválokat, világzenei koncertet, tíz évig együtt működtek a szegedi kortárs balettel. Innen könnyen jött a nyitás a képzőművészet felé egy teljesen hétköznapi beszélgetés kapcsán. Majoros Gyula zenész, szobrász, egy látogatása során rácsodálkozott a 10.000 négyzetméteres acélgerenda raktárukra, arra, hogy itt csak úgy fekszik ez a pár ezer tonna acél, gyönyörű anyag. Innen jött az ötlet: ezen a többezer hektáron, a Kész ipari parkban alkotói tábort kell szervezni. 2004-ben jött létre az első tábor hat művésszel, azóta erre minden évben sor kerül, egyre több résztvevővel. A Kecskeméti Acélművészeti Symposion művészei mindig hátra hagynak egy-egy alkotást, így alapozva meg egy komoly gyűjteményt.

A Symposionnak egyre komolyabb híre lett, mára már sorban állnak a művészek, hogy eljuthassanak hozzájuk, hiszen a cégek részéről ez a fajta hozzáállás a rendszerváltással eltűnt.

Dunaújváros volt az utolsó hasonló fellegvár, de 2003 után ott sem volt több alkotótábor. Kecskeméten, mint korábban Dunaújvárosban, a nagyüzem korszerű technológiai, technikai háttere, művészeteket pártoló magatartása adja a valós lehetőséget az alkotótelep céljának megvalósításához – az acél művészi felhasználásának kísérleteihez. A szobrászok valaha többnyire műhelyekben, más művészekkel, segédekkel, mesterekkel dolgoztak együtt. Ezekben a régi műhelyekben mindenkinek megvolt a maga feladata, szerepe, jelentősége: a művész és követőinek bonyolult személyes kapcsolatai mind alakították a művet. A kecskeméti symposion sikerének egyik kulcsa talán éppen ez lehet: a műhelyszellem iránt érzett nosztalgia. Emellett persze az a másik vonzó tény, hogy egy óriási üzem nagyipari termelésre szolgáló gépsorait, szerszámait, anyagait művészi gondolatok kifejezésére használják fel. Az acélmunkák sokrétűek, mégis, érdekes módon, és némiképp szemben az anyag nehézkességével, általában biomorfak, vagy legalábbis emberszerű képletek, formák, acélszövevények. Az antropomorf mellett megjelenik az organikus is, az íves és szövevényes indákból álló hálók, melyek megfosztják a szobortestet súlyától, áttetszővé és légiessé teszik. A geometrikus formák most teljesen kimaradtak, mintha egyfajta új szobrászi attitűd jelent volna meg, melyre a természetesség és a humanizmus jellemző. Persze, mindezt a lehetőséget az anyag magában hordozza, gondoljunk Cellini szobraira, vagy később a szecesszió kovácsoltvas ornamentikájára.

Sipos Marica biomorf szobra például egy hatalmas acélkarikába applikált, véredényeket idéző szövedék, Kopasz Tamás Gömb-je egy organikus, kizárólag lágy vonalakból összeálló képlet, Térgesztusok című munkája pedig, mint egy térbe vetülő ceruzarajz, olyan érzékeny, kecses és grafikus hatású. Szurcsik József Zászló című sorozatán használ ugyan geometrikus formát, szobrai összességében mégis élő, levelekkel bíró természeti képződményre emlékeztetnek. Majoros Áron Zsolt Andromédája mintha valóban ködből lenne, olyan finom, légies, jelenléte mégis olyan erős, hogy a kiállító térben, bár egyedül voltam, folyton olyan érzésem támadt, mintha állna mellettem valaki. Drabik István szobra Giacometti elnyújtott, délibáb szerű alakjait idézi, Bukta Imre humanizmusa az ember használati tárgyainak szembeállításán alapul. Szerencsére a humanitás a szobrokon nem csak formailag jelenik meg: Nedim Hadziahmetovic esetlegességét, esetlenségét, emberi mivoltát pellengérre állítva ironizál, amikor cápa elleni maszkot, vagy éppen – az alkotótáborban bizonyára nélkülözhetetlen – borszívó fegyvert „gyárt”. A kiállított szobrokat szemügyre véve olyan érzésem támadt, hogy az alkotók a városi élet, a modernizáció antihumánus hatásai elől menekülve megpróbálják újraéleszteni azokat a formákat, melyek egyfajta természetes szemléletű, tradicionális, „zöld” létet jelképeznek.

A K-ARTS gyűjtemény másik részét, a képeket, fotókat az ipari park vezetői kezdték gyűjteni, egy hosszabb távú terv céljával.

A gyűjtő/gyűjtők tulajdonában, egy gyűjteményben szereplő tárgyak átlagon felüli mértékben tartoznak az én-hez, ezen túlmenően pedig, a műveltség fokának jelei is. A gyűjtés gyakran rendszerező tevékenység alakját ölti. A gyűjtemény tárgyait beillesztik valamilyen rendbe, mely gyakran csak a gyűjtő számára rendelkezik egységes esztétikai, szellemi arculattal. Ebben a gyűjteményben is, legalábbis a kritikus szemével nézve, számtalan módon lehet rend, rendszer találni. Egyrészt a néző, mint a gyűjtő kortársa számára, aktuális problémákat vetnek fel, például a nagyvárosi élet, a fogyasztói társadalom, az elszürkülés, szellemi tespedés problémáit. Ide tartoznak Kudász Gábor és Gyenis Tibor fotói, László Gergely és Rákosi Péter az emberi lét folyamatos azonosságát, változatlanságát reprezentáló huszárruhába bújtatott kamaszai, Szépfalvi Ágnes és Nemes Csaba egész termet megtöltő, az emberi élet nagy kérdéseit és jelentéktelenségét sommázó „képregénye”. Kopasz Tamás gesztus szerű munkái valamiféle dühöt, tehetetlenséget fejeznek ki . Hangsúlyosan van jelen az örök optimista hozzáállása, az ironikusé, mint Stark Attila gyermekrajzokra, falfirkákra emlékeztető munkái, Sajdik Ferenc varázslatos akvarelljei, Császár tamás mesefigurákat idéző alakjai, Hecker Péter símaszkban fürdőző István bácsija, Tettamanti Béla humoros, de egyben metafizikus festményei. Bikácsi Daniela varázslatosan finom munkájú Úszó fűtömbjei brutális ellentétben állnak a mellette felfüggesztett Tóth Kriszta-féle, nőkérdést feszegető koncept munkáival. Nagy számban szerepelnek a fotorealista alkotások is, melyek többnyire teljesen hétköznapi tárgyakon keresztül hívják fel figyelmünket az abszurd dolgokra.

Összességében ez a kiállítás azt a benyomást kelti, mintha a gyűjtemény koncepciója valami „újbóli” rácsodálkozás volna, valami olyan érzés, hogy az egységes arculatot nem az egységes stílus, hanem valamiféle morális tartalom, humánus meggyőződés adja. S hogy mindennek itt helye, tere van, egy szintén humánus, mert múlttal, emléknyomokkal bíró épületben, annak a tanúsága, hogy van élet Szegeden Moholy után/óta. A Reök „hagyományos” kiállításai, a rendszeres biennálék szorosan illeszkednek a szegedi képzőművészet évszázados hagyományába, miközben az ehhez hasonló nagyívű kiállítások új perspektívát teremtenek.

 Váraljai Anna

[nggallery id=93]

Fotó: Ujhegyi Éva/Panda