tiszatáj | 2014. december 30.

Rembrandt, a modern

A HOLLAND ARANY ÉVSZÁZAD FESTÉSZETE A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUMBAN
Rembrandt portréin az embereknek különös aurájuk van, pszichoanalitikus módjára kielemezte modelljeit, ráfestette a képre azt is, „kinek hány forint van a zsebében, mióta nem hál az urával és azt is, tart-e még szeretőt” […]

A HOLLAND ARANY ÉVSZÁZAD FESTÉSZETE A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUMBAN

Mindig is untatott a világ dolgainak mechanikus másolása, ám Rembrandt, a holland aranykor kismestereitől eltérően nem utánozta, hanem újrateremtette a világot. Portréin az embereknek különös aurájuk van, pszichoanalitikus módjára kielemezte modelljeit, ráfestette a képre azt is, „kinek hány forint van a zsebében, mióta nem hál az urával és azt is, tart-e még szeretőt”, ahogyan Bródy Sándor írta róla. ”Aki Rembrandtra nézett, és akit ő megnézett: az meg volt teremtve, kívülről, belülről, famíliástul, mesterségestül, minden összefüggésével.”

Én az önarcképeit szeretem a legjobban, különösen a halálközeli, széttört tekintetű  öregkoriakat, amelyeken szembenéz részint a világgal, részint önmagával. Van benne valami keserűség, holott nyilván tudta, hogy rendkívülit hozott létre, mégis kiszolgáltatott, ahogyan  az emberiség mindig is az volt és maradt. A létben való kiszolgáltatottságra gondolok.

201551743154512459c29b9_47981aa3

Nézem utolsó önarcképeinek egyikét, amelyet az 1660-as években festhetett, s amit a firenzei Uffiziből kölcsönzött a Szépművészeti Múzeum nagyszabású tárlatára, a holland arany évszázad címűre. Melankolikus, megtört, ugyanakkor ravaszkás kicsit, némi zavarodottság is van a tekintetében, mintha nem egészen ismerne önmagára, amikor belenéz a tükörbe ő, aki folyamatosan figyelte és festette önmagát. Csaknem száz önarcképe maradt fenn. A festményeknek, rajzoknak és rézkarcoknak ez a sorozata rendkívüli jelenség a művészettörténetben. Senki más nem festette önmagát ilyen kitartóan és következetesen mindvégig, élete minden szakaszában. Rembrandtot a saját énje izgatta a legjobban, opusának kiváló ismerője, Bródy Sándor szerint, aki kis könyvet is írt róla. Ilyen tekintetben, mármint az individuum hangsúlyozott szerepe miatt a modernek őse lehet. A festékkezelését tekintve úgyszintén nagyon szabadon alkotott ahhoz a korhoz képest, amelyben élt. Utolsó önarcképein széles, erőteljes, szabad ecsetvonásokkal dolgozott, meghatóan egyszerű konstrukcióban, már szinte minden más, minden felesleges részlet eltűnik a képről, csak az ember arca marad. Látszik, itt már nem csak ecsettel, de festőkéssel is felvitte a vászonra a színeket, nyilván nem hanyagságból nem dolgozta össze a felületet, hanem mert felfedezte, hogy a színek így önmagukban, saját tüzükkel hatnak. A figurák körvonalai elmosódnak, nem festi meg olyan precízen őket, mint például Van Dyck, hanem hagy körülöttük valami furcsa reszketést, bizonytalanságot.

16768874245451249d4e803_e9145885

Rembrandtot, bár kezdetben, amikor például megfestette a Tulp doktor anatómiáját, sokan csodálták, de talán azért nem halmozták el pénzes megrendelésekkel, mert igazi művész volt, aki nem simította ki a ráncokat, nem tüntette el a borvirágot az arcokról, „ …az embert a társadalom tagjaként festi meg, azon gátlásokkal és lelki torzulásokkal egyetemben, amelyek társadalmi helyzetének tudhatók be…” ahogyan Tolnay Károly fogalmaz. Nem foglalkozott diplomatákkal és politikusokkal, hanem többnyire egyszerű polgárokkal.

A 17. századi Flandriában és a Németalföldön már élénk műkereskedelem folyt, szinte a maihoz hasonló. A művészek többsége a piacra dolgozott és nem közvetlen megrendelésre, kivéve a portrékat persze. Nem csak a jómód jele volt festményt vásárolni, hanem kiváló befektetési formának is bizonyult. Tengerészek, földművesek, mesteremberek is vettek, még a konyhák falán is festmények lógtak. A puritán, dísztelen protestáns templomok helyett a magánházakban, a köztereken találta magát a művészet, ennek folytán megváltoztak a témák, az egyszerű emberek kerültek középpontba, a hétköznapi örömök, a rusztikus vagy polgári életképek, a köznapi szellemi élet, zenélés, szépen terített asztal, csendélet, gazdag szobabelsők stb. Hirdetve, hogy az élet szép a maga ellentmondásaival és bonyolultságával együtt. A festők itt mesteremberek voltak, mint az asztalosok, nem pedig a nemesség, a hercegek és királyok bizalmasai. Specializálódtak, mindenki azt festett, amihez legjobban értett: portrét, tájképet, zsánert. Elsősorban olasz és spanyol festők hagyományát tanulmányozva fejlődtek, átmentve stílusukat, illetve a spiritualitást. Nyomon követhető ez a csaknem száz festő több mint 170 alkotását magában foglaló, február közepéig látható budapesti kiállításon a Szépművészeti Múzeumban, amelynek a Rembrandt és a holland „arany évszázad” festészete címet adták. Sok kiváló mester látható, Rembrandthoz és Vermeerhez képest nekem mégis üresnek tűnnek. Türelmetlenül menekülök előlük. Túl sok technika, a többség csak kiglancolt tárgyilagosság, anatómia és festőiség – de bezzeg az említett két zseni más. Szinte sugároznak, erősen néznek ránk a falakról. Megállítják a nézelődőt, mintegy beemelik a saját világukba. A többiek egyszerűen üresek hozzájuk képest.

20964028425451245a1aaab_4c8cfc30

Vermeernél valami csodálatos fényben, (napfényben?) úszik minden, a kompozíciói pedig egyszerűen tökéletesek, olyan lenyűgözően magabiztos vonalvezetéssel dolgozott, hogy az ember azt hinné, először felrajzolta a témát, de a röntgenfelvételek sem mutattak ki ilyesféle előrajzolást. Fehérrel festette fel az alakokat a világos szürke háttérre, amit még az infravörös sugarak sem mutatnak ki. Három jelentős festményét hozták el Budapestre: A geográfust (1669), A katolikus hit allegóriáját (1670 körül) és az Asztronómust (1668). Fogarassy Miklós írja Vermeer: A festőművészet című könyvében a  Festő a műteremben című olajkép kapcsán, ami mindegyik alkotására érvényes: „A kép legfontosabb, legrejtelmesebb aktora mégiscsak maga a fény, melynek világító, színeket, tárgyakat felébresztő hatása a festmény minden négyzetcentiméterén jelen van. Lehetne persze ezt az időtlen fényt egyfajta misztikus ragyogásként is értelmezni, lehetne a Mária-képek transzcendens fényét látni benne, (…) a beszűrődő napsütés gyengéd és nagyszerűségre ragadó áhítata van itt jelen. És csend van, nagy-nagy csendesség, a munka, a figyelem, a koncentrálás néma szellemtartományát látjuk itt.”  Ebben a kora tavaszi napfényben látszik legszebben a dolgok lírai magánya. Jut eszembe: „fénybe állítani, annyi, mint elrejteni” – mondta volt Heidegger.

Rembrandtot és Vermeert látni eredetiben mindig nagy esemény, mert kinyitnak valami titkos, rejtett, hogy ne mondjam, okkult ajtót, ami a természetfeletti erőkkel és a szellemvilággal kapcsolatos. Nem tudunk tőlük szabadulni, napokig foglalkoztatnak az általuk ábrázolt tekintetek, a mozdulatok, a fény. Ahogyan nemes egyszerűséggel mítoszt teremtettek a legköznapibb dolgokból.

(A Rembrandt és a holland „arany évszázad” festészete című kiállítás február 15-ig látható a budapesti Szépművészeti Múzeumban.)

Bartuc Gabriella

MTI Fotó: Máthé Zoltán