tiszatáj | 2016. november 12.

Örökké létező ősegység

BUDAPEST 1 NAPJA
A Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház a Budapest 1 napja elnevezésű projekt keretében 2016. szeptember 29-ét jelölte ki fotósok számára, hogy Budapest és víz témában fotókat készítsenek. A kiállítás 2016. november 11. és 2017. január 8. között tekinthető meg… – FÜRTH ÉVA BESZÁMOLÓJA

BUDAPEST 1 NAPJA

A Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház a Budapest 1 napja elnevezésű projekt keretében 2016. szeptember 29-ét jelölte ki fotósok számára, hogy Budapest és víz témában fotókat készítsenek. A kiállítás 2016. november 11. és 2017. január 8. között tekinthető meg.

Nem csoda, hogy jelentős számban, 18 fotóművész, jelentkezett, hogy a megszabott időben és témában elkészíti alkotásait. Török Ferenc filmrendező szerint is fotósnak és művésznek való izgalmas feladat az időkeret és a hely szorításában megjeleníteni a víz megunhatatlan témáját. Filmesként tekintve a kiállításra, a fotós szerepet férfiasnak, a víz őselemet pedig nőiesnek állította be Török Ferenc. Ha fotósok névsorát nézem, azért jelentős női művészek is megmutatták, mit gondolnak Budapest és a víz kapcsolatáról. Egyetértve Török Ferenccel, tudniillik, hogy a víz igazodó, alkalmazkodó, alaktalan, valamint formanélküliségét, idomuló készségét tekintve, valóban a nőiség ősi alapszimbóluma. És fogadjuk el a címben említett meghatározását is: „örökké létező ősegység”.

Amit én a fotósok képeinek megnézése során megfigyeltem az persze inkább a víz nagyon vonzó megjeleníthetősége. Hullámzása, csillogása, lágysága, a parthoz idomuló megformálódása.

Gondoljon csak mindenki bele, ha ezt a témát kapná feladatul, vajon mi jutna eszébe?

Az „ős” fotóstémától a Széchenyi fürdőben készített Molnár Zoltán fotóktól kezdve Kovalovszky Dániel Polietilén Tereftalát című összetaposott palackokat ábrázoló képéig, hogy csak a két szélsőséget említsem, nagyon sok ötlet és téma jelenik meg a kiállítás képein.

Molnár Zoltán három idős ember jellegzetes fürdőben elkapott pillanata egy-egy színes képen, majd két fekete-fehér ábrázolásban, a fürdőzök víz alatti lába némileg fénytörésben torzulva. Szilágyi Lenke szinte szocio-fotó jelleggel mutatja be a csepeli szabad kikötőt, egyik képén a szivárványos olajfolttól csillogó sivárság szépsége jelenik meg, másikon a kikötő hajlított halszem optikás képe. Természetesen sokan fotózták a Dunát, a hidakat és rakpartokat. A legtermészetesebben ez a téma adta magát. Fekete András két képe a Sztehlo rakpart címet kapta. Az egyiken egy majdnem kommersz képeslap megjelenítésen a parlament a Dunával, csak nagy figyelemmel veszi észre az ember a vízen hogy két szabad szemmel alig látható ember lavírozik valami deszkafélén. Azonnal megtörik a kommerszség látszata.

Jellegzetes sajátosságaikat, fotós munkásságukra jellemző szemléletüket hozzák a művészek, ami végig fenntartja kíváncsiságunkat és érdeklődésünket.

Hermann Ildi, ahogy megszokhattuk tőle, szinte egyen vigyázz állásba szorítja uszodai portréit. Kisgyerekek állnak úszódresszben, úszószemüvegben, úszósapkában szeretetre méltóan, mulatságosan, egyediségükben már hordozva személyiségük megismételhetetlen jegyeit. Kőhalmi Pétert inkább a színek, a fény játéka varázsolta el, képeslapba illő, A Molnár-barlang című munkáján. Móricz-Sabján Simon a Margit-szigeten fotózta le a zenélő szökőkutat, de olyan egyedi látásmóddal, hogy ha nincs ott a képaláírás, bizony még rájönni is nehezen lehetett volna. Ami különösen megragadott ezen a képen, hogy míg a kép baloldalán valóban látszik a szökőkút egy egyáltalán nem jellegzetes vízsugara, a kép teljes baloldalán egy hófehér felhő feleselő látványa közli velünk: hiszen a felhő is víz.

Végh László horgászokat lesett meg és másik, Kondiban maradni sorozata nem nélkülözi a vízisíelő körül fröcskölő víz gyönyörű látványát, valamint part mentén telefonáló férfit ábrázoló kép szellemességét.

Németh Dávid nyolc különböző budapesti sziget képét örökítette meg jó szemmel, fekete-fehérben, szépen, mívesen, mégis különleges látásmóddal. Humorral átszőtt Molnár Éva Ágnes képsorozata, különböző hídjainkat háttérként használva, és ugyanaz a nőalak áll a hidak előtt kék szódásüvegből vizet fröcskölve magára. A sorozat címe: Forrás. Már szinte abszurdig vitt irónia jellemzi Szombat Éva Trópusi vihar című fotóját. Zöld-kék színekben pompázó fürdőszoba, műanyag pálmával, műanyag széken egy angyal szoborral, a nézőnek háttal zuhanyozó férfialakkal, akinek testén még a víz is viccesen törik meg.

Nem soroltam fel minden képet, hiszen a kiállítás nem leírva, hanem megtekintve teljesedik ki, de még egy képet szeretnék megemlíteni.

Erdei Krisztina több képe közül megrendítően szépnek találtam a Szabadság tér címűt, ahol a tér jellegzetes szökőkútja látványát az Eleven emlékmű egy kifeszített drótja töri meg és hoz be minket napjaink valóságába.

A megnyitón elhangzott, hogy a még meg sem nyitott kiállítás már meghívást kapott a Stuttgarti Magyar Intézetbe jövő tavaszra.

Kiállító művészek: Bácsi Róbert László, Barakonyi Szabolcs, Erdei Krisztina, Fekete András, Hermann Ildi, Kovalovszky Dániel, Kőhalmi Péter, Molnár Ágnes Éva, Molnár Zoltán, Móricz-Sabján Simon, Németh Dániel, Rákossy Péter, Sopronyi Gyula, Stiller Ákos, Szilágyi Lenke, Szombat Éva, Végh László.

Fürth Éva

bacsi_robert_laszlo-korai_evezes barakonyi_szabolcs erdei_krisztina-tropicarium hermann_ildi-usszoda molnar_eva_agnes-forras_4_erzsebet_hid molnar_zoltan-szechenyi_furdo nemeth_daniel-nepsziget szilagyi_lenke-csepel_szabadkikoto szombat_eva-tropusi-vihar vegh_laszlo-kondiban_maradni

Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház

Megtekinthető: 2016. november 11 – 2017. január 8.

A kiállítás kurátorai: Csizek Gabriella és Fekete András