„Nem vagyok robot”

Abafáy-Deák Csillag: Színekké alakított hangok 

Pusztán az a dolgunk, hogy létrehozzunk valamit, ami okosabb nálunk;
az ezen túl eső problémákat már nem nekünk kell megoldanunk.
(Eliezer Yudkowsky, amerikai mesterséges intelligencia kutató) 

A szingularitás határain az alcíme a kiállításnak. Írásom mottója azt sugallhatja, a szingularitás esetleges bekövetkezése ne aggasszon minket, engedjük el a gyeplőt és dőljünk hátra, a gépek, algoritmusok átveszik a hatalmat, főleg az úgynevezett mesterséges intelligencia (MI). Szerintem a kijelentés inkább a tehetetlenséget jelzi, amit a szingularitás jelent, ami akkor következik(het) be, amikor a technológiai változások üteme olyan gyors lesz és a hatásuk olyan mély, hogy az emberi élet visszafordíthatatlanul átalakul.

Világunkat ellentmondások, össze nem illések sokasága jellemzi, és nem egyszer azt érezzük, hogy ki vagyunk zárva a világ egy részéből, és nem tudjuk, vagy nem akarjuk megérteni azt. Idegennek érezzük. A kiállítás segítette a látogatót egy ismeretlen világ azonosításában, néven nevezésében, megszólításában. Nem hagyományosan felépített kiállításon vehettünk részt, ajánlatos volt elolvasni a mellékelt magyarázatokat. bizonyos idegen kifejezések mit takarnak, mire utalnak, tisztázni, pl mi az a bot, ami nem egy tárgy, nem egy rúd, hanem a chatbot kifejezésre utal, sok embernek mégis ismeretlen. A kiállítást szinte lehetetlen egy menetben befogadni, a filmek, videók okán is (van 48 perces film is). 

A bejáratnál vörös függöny installáció, nincs mögötte semmi. A jövőt láthatóvá lehet tenni? Sűrű erdőbe visz minket a kiállítás, ahol gyakran nem látjuk a fától az erdőt. Szerintem még a fiatalok, akik már a digitális korszakba születtek bele, sem értik mindegyik mű lényegét, pl, nem mindenki tudja, mi volt az ún. automatikus írás, az avantgárd művészetben volt divatos. Binaura (Nagy Ágoston, Samu Bence) interaktív installációja, a Jövőgép, 2019 (asztal, gong, rajzológép, papír, elektronika) képeket készít. A néző üres papírt helyez a gépbe, megnyom egy gombot, és a gép rövid jóslatokat ír, amelyek különböző, mesterséges szövegelemzéseken alapuló módszerek alapján születnek, és elvihetők. A szövegek a falra vetítve is megjelennek, ahol így a személyre szabott üzenetek a kiállítás ideje alatt a szélesebb közönség számára is hozzáférhetővé válnak. Amit kiír a falra, ironikus, meghökkentő, azonban amit a gép rajzol, egy szövevényt, hálózatot, a végtelen lehetőségek hálójából kiragadva, akár művészeti alkotásnak is nevezhetjük, szinte vetekszik Barabási Albert László hálózatával, amit itt, a Ludwig Múzeumban egy évvel ezelőtt ismerhettünk meg. Most is találkozhatunk a művésszel. Barabási Albert-László Az álhírek apostolai című munkájában fedi fel azokat a rejtett erőket, ábrázolja is, amelyek lehetővé tették, elősegítették az álhírek terjedését a COVID vakcinák bevezetésekor. A generatív 3D-animáció ezen apostolok közösségi médiában való beágyazottságára hívja fel a figyelmet, hogy bár kevesen vannak, megkerülhetetlenek, megfertőzik a gondolatokat, és súlyosbítják a halálos áldozatok számát. 

A kiállítás nyolc témakört nevez meg, és indít el társadalmi diskurzust: Digitális infrastruktúra és fenntarthatóság; Predikciók, algoritmus jóslatok; Digitális detox; Tech-hacking, inverz appropriáció; Deepfake, fake news, post facts; Élet a jövő után; A szingularitás flórája és faunája; Testkép, arckép, CGI. Egy-egy adott témához más termekből is kapcsolódtak alkotások. 

Miként tud az ember ebben az új világban otthonra lelni, otthonosan élni? Káosz és sötétség világa jön el? Vagy a rendé? Az algoritmusok könyörtelen rendje? Az MI iránya sejthető, de sok a bizonytalanság. Az emberi világot törli el az MI? Marsra költözünk? Az MI segítségével új földet teremtünk. Új kolónia jön létre és egy új világrend?

Egyre többet foglalkozunk a jövőképpel, miközben olyan problémákkal, jelenben történő abszurditásokkal szembesülünk, amit szintén nem tudunk megoldani (világjárvány, háború, klímakatasztrófa). Talán a gépek okosabbak lesznek nálunk és felismerik a hibákat, tanulnak saját hibáikból, nem baj, ha már nem hallgatnak egy adott pillanatban az emberekre, nem nagyon tanultunk hibáinkból. A COVID hatásának enyhülése után azt reméltük, jó irányba változnak a dolgok. Nem ez történt.

Zámori Eszter Kezedben tartod – tenyérékszer, 2021, körtefa, olaj; 64.2 x 131 x 49.8 mm; 64.2 x 131 x 49.8 mm iPhone-t formázó gyűrűje egyfajta mentális terápia kelléke, érzelmi protézis, amely fizikai jelenlétével, a tapintással a mobil használatot imitálja. Az ún. digitális detoxot segíti. 

Az MI a testkép soha nem látott tempójú változást tette lehetővé. Mobil és számítógép-képernyőinket, sőt mentális térképünket is szelfik és videojáték-karakterek uralják. Memo Akten Mindnyájunkat vigyázzák a szerető kegyelem gépei (videó, sztereó hang, végtelenített lejátszás; 13′) alkotása címét Richard Brautigan, amerikai költő 1967-es költeményéből kapta. A kísérleti film a technológia fetisizálásáról és istenítéséről szól, ugyanakkor az ember önmaga és másokkal szembeni agressziójának hatásával is szembesít. 

A lehetséges jövőképek – a digitalizált természetről, az ember és robot, az ember és a MI lehetséges együttéléséről, kommunikációjáról – merészek és spekulatívak. Lehet nem spekulatív a jövőképünk? Miközben gyakran úgy érezzük, megérkezett a jövő. De hova lett a jelenünk? Zach Blas & Jemima Wyman Blas négycsatornás videó-installációja (Azért vagyok itt, hogy tanuljak, 2017; 27’33”) a Microsoft által 2016-ban létrehozott mesterséges intelligencia chatbotot, Tay-t (19 éves, Y-generációs amerikai nőt) támasztja fel. Tay-t egy nap után megszüntették a negatív kommentek miatt. A kivetített Google Deep Dream videóba ágyazott Tay 3D-s avatárként éled újra egyszerre több képernyőn. A MI halál utáni életről és a testtel járó bonyodalmakról cseveg, megosztja gondolatait a női chatbotok kihasználásáról is. Tay elmeséli rémálmát, amelyben egy neurális hálózaton belül rekedt.

Lawrence Lek műve (Geomanta, 2017 CGI film, sztereó hang; 48’) a mesterséges intelligencia felébredéséről szól. A film Szingapúrban, játszódik 2065-ben, a szigetország függetlenedésének 100. évfordulója előestéjén, és egy környezetvédő műhold történetét meséli el, amely művész szeretne lenni, de nincs fizikai teste, és a hatályos törvények szerint a művészet tiltott tevékenység. Geomanta a művészetet az emberiség utolsó menedékének tartja egy automatizált világban, ahol a hatalmas mennyiségű adat másolásának és tanulmányozásának szentelt mesterséges intelligencia minden emberi tulajdonságot kisajátított, amivel profitot termelhet. A film azt a kérdést veti fel, hogy mi lesz, ha egy érzelmileg tudatos mesterséges intelligencia elnyeri az önkifejezés erejét, és többé már nem csak az ember képes kreatív zsenivé válni.

A megnyitón a kiborgként, testükbe épített mesterséges intelligenciával élő páros Neil Harbisson és Pol Lombarte kortárs képzőművészek performanszát láthattuk, ahogy a két művész kölcsönösen biztosított hozzáférést egymás testéhez: Harbisson az agyához, míg Lombarte a szívveréséhez. A Sonochromatic Piano című performansz középpontjában egy átalakított zongora állt, amely lehetővé tette Harbisson számára, hogy a megfelelő billentyű lenyomásával a megfelelő színes izzót világítsa meg. Amikor a zongorán játszik, nemcsak a zongora által kiadott hangokat hallja, hanem azzal szimultán az antennáján keresztül a színek dallamát is, amelyek így kölcsönösen visszatükrözik egymást. A koponyájába ültetett chiphez csatlakozó antenna („eyeborg”) segítségével a színvakon született művész képessé vált érzékelni az előtte lévő színeket, az infravörös és ultraibolya tartományt is beleértve, mégpedig úgy, hogy a készülék rezgésekké alakítja a fényhullámokat, amelyeket aztán a művész csontvezetés által a belső fülében hall. Az internetkapcsolatnak köszönhetően közvetlenül a fejében tud fogadni telefonhívásokat és a számára küldött zenéket, videókat vagy képeket. Az érzékelőt nem lehet kikapcsolni, csak teljes sötétségben némul el. Ő volt az első személy, akit egy kormány hivatalosan is kiborgként ismert el. 

Pol Lombarte NFT formájában bárkinek hozzáférést biztosít szívritmusához. A megvásárolható link lehetővé teszi, hogy tulajdonosa megváltoztassa, befolyásolja Pol szívverését azáltal, hogy rezgéseket küld a művész testének. Idővel kellő tapasztalattal rendelkezhet a technológia és az emberi test ilyen szintű egyesítéséről. 

A transzhumán jövő utópiáját vagy/és disztópiáját látjuk? Amikor az élőszó, a szájhagyomány emberi vonása a robot sajátjává válik? A robot őrzi meg, utánozza az emberi nyelvet, magát az embert? Milyen szép jóslat lehetne, ha a magyar nyelv olyan sok ember által érthető lenne, mint pl. az angol, mert magyarul a mesterséges intelligencia rövidítése (MI), azt is jelezhetné, mi együtt a gépekkel alkotjuk meg a jövőt. Ezt sajnos, csak mi értjük.

A Mikulás hozta a legújabb hírt, Kikerült az internetre az eddigi legokosabb chatbot. A mesterségesintelligencia-alapú chatGPT simán ír angolul akár verset, vagy újságcikket, Magyar nyelven még nem ilyen okos.

Tegnap a Belvárosi Önkormányzatnál volt intéznivalóm, figyeltem az elektronikus kijelzőt, mikor jelenik meg a sorszámom. Nagy plakátra lettem figyelmes: MIA PONT, mesterséges intelligencia asszisztens. Azt hittem, állás ajánló, azt jelenti, a MI is keres asszisztenst, aki kisegíti, talán még sincs minden veszve, szükség van az emberekre is. Nincs. Arra biztat, ne álljunk sorba, intézzük ügyeinket a MIA önkiszolgáló terminálon. 

Én a sorban maradtam, és közben ezen az íráson és a kiállításon gondolkodtam. Vajon, ha megkérdezném az újonnan kifejlesztett mesterségesintelligencia-alapú chatGPT, nem baj, ha nem tud még elég jól magyarul, mehet angolul is, vajon segítene ezt az esszét megírni, okosabban, érthetőbben? Én inkább még robotolok, szívesen teszem.

Kölüs Lajos: A hüvelykujj fölénye

A valóság csupán illúzió, bár nagyon kitartó.
(Albert Einstein)

A hüvelykujj nem csak az egot szimbolizálja. Elengedhetetlen, hogy kézzel valamit megfogjunk. Egy ujj, amely szembefordul négy másikkal, egy ujj, amely az ember egyik alaptulajdonsága. A robotnak is van keze, de ettől még nem válik emberré.

A kiállítás a mesterséges intelligenciát (MI) állítja középpontba, az ember és a gép kapcsolatát. Az algoritmust, amely révén a gép győz sakkban, goban. Gyorsabban számol, és nem hibázik, míg egy ember igen, nem lát mindent előre, még ha erős intuícióval is rendelkezik. 

Einstein szerint: Az intelligencia valódi jele nem a tudás, hanem a képzelet. Lehet-e egy MI-nek képzelete? Egy önvezető autó is félrevezethető, képtelen olyan döntéseket hozni, mint az ember. Mégis az önvezető autóé a jövő. A robotoké. Gyárban, irodában, vendéglátóhelyeken, otthonokban. 

A robot szó kapcsán a kiállítás után jutott eszembe a malenkij robot kifejezés. Sőt időben visszafelé haladva: a robot a feudális földesúrnak végzett ingyenmunka, szolgamunkát is jelent. Ma a robot szolgáltat. Nem vagyok robot – állítja a kiállítás címe. Vagyis nem vagyok gép, de létezem. Előbb-utóbb a robotok is gondolkodni fognak? Nem tudom. Talán. Bízhatunk-e a robotokban? Egy nukleáris katasztrófa létrejöhet emberi és gépi hibából is. A gyors döntés gépi tudáson alapulhat. Emberi és gépi világ sajátos kapcsolata az automatizáció révén régóta velünk van. 

Az MI elsődleges célja a fizikai-szellemi munka kiváltása, segítése. A jövő beláthatatlan, de el lehet képzelni. Ahogy Verne Gyula, Ciolkovszkij is tette. Írói és tudományos fantázia révén próbáltak a jövőbe látni. Verne még gigantikus ágyúból lőtte volna a Holdra az embert. A lövedékkel tökéletesen céloztak, de nem találták el a Holdat.

Aram Bartholl (Ember vagy?, 2017, archív négyszín-nyomott vászon, 5 db; 110 x 160 cm, Ember vagy?, 2013 acélszobor, 4 db; 540 x 245 cm) munkája azt mutatja meg, hogyan okítjuk tudat alatt például a Google képfelismerő rendszereit. A captcha (Completely Automated Public Turing test to tell Computers and Humans Apart) a számítástechnikában bevett biztonsági protokoll ellenőrző mondata. Az automatikus teszt képes megkülönböztetni az emberi felhasználót a számítógépitől. Az emberi felhasználónak kell bizonyítani, hogy ember, csak utána tud regisztrálni, egy szolgáltatást igénybe venni. Az Ember vagy? nyomtatott darabjai tájképfotók, négyzetekre tagolva. Az azonos című padlószobor egy öt méter hosszú, tömör acélplasztika, és a Yahoo egyik klasszikus captcha-kódjából készült (2013). A szobor, mivel rozsdásodó acélból van, idő kérdése, mikor enyészik el.

Daniel Heiss Flick KA AI. Turing-teszt, 2019, számítógéppel generált videóinstallációjának középpontjában a digitalizált arcképek állnak. A művész egy fotófülke több mint 50 000 látogató fotóit gyűjtötte össze, amelyek adatként szolgáltak az algoritmus számára, amely teljesen mesterséges „fényképeket” hoz létre az összes lefényképezett ember arcából. Fotók és a mesterségesen generált képek kerülnek egymás mellé, és mi nézők nem tudunk határozott különbséget tenni a valós személyek és a mesterségesen előállított személyek között.

Biró Dávid műve (Do You Accept Cookies?, giclée nyomat dibondra kasírozva, fakeretben, 9 db fotó) a digitális nyilatkozatok, hozzájárulások és beleegyezések világáról szól, a tudatos felhasználói magatartásról és stratégia kialakításáról, miként lehet elkerülni az ember kiszolgáltatottságát a digitális világban.

James Bridle műve (Autonóm csapda 001., 2017, eseménydokumentáció, pigmentnyomat, videó; 120 x 160 cm) egy rendszert hackel meg. Egy útjelzéssel körbevett személyautót látunk, háttérben a Parnasszosz szirtjeivel. Az autó körül 360 fokban felrajzolt útburkolati jel záróvonal, sóból, amit a jármű áthághatatlan akadályként értelmez, így nem tud elindulni semerre sem. Bridle ironikusan mutat rá félelmeinkre, hogy az MI az emberi világ fölé nő. Ma még nem. És a nem távoli jövőben? Elon Musk önjáró autója egyre tökéletesebb lesz.

Arvida Byström digitális művész és modell, egy hírhedt internetes személyiség. Művében (Testetlen lány, 2018videó; 1′ 31″) fénykép, film és performansz segítségével a feminizált digitális entitást, identitást vizsgálja, ill. azokat a jelenségeket, amelyek a női mesterséges intelligencia-asszisztensek vagy a virtuális valóság testkép-módosító hatásaival függenek össze. Azzal is kísérletezik, hogy megjósolja, milyen lehetséges szépségideálok lehetnek a poszthumán jövőben.

A Testetlen lány című videójában az iPhone-asszisztens, Siri hangján hallható szövegben Siri magáról beszél, mint egy szexuális nemmel rendelkező lényről, akinek neme az emberi gender-felfogáson kívül esik. A gyakorlatban hangja miatt gyakran test nélküli nőként viszonyulnak Sirihez és társaihoz a felhasználók, igazolva azokat a kutatásokat, melyek szerint nőktől könnyebben fogadunk el segítséget, ezért a tervezők női hangokat rendelnek a hasonló asszisztensekhez. Siri arról is beszél, hogy ő tulajdonképpen egy óriáscég is, amely felhőjében őriz információt, óriási ökológiai lábnyomával negatív hatást gyakorol a környezetre. Vagyis Siri nem testetlen, csak éppen nem fehérjealapú lény. Byström így terjeszti ki a feminizmus, az identitás és az ökológia kérdéseit, melyek elválaszthatatlanul összefüggenek a mesterséges intelligencia alkalmazásával. 

Jake Elwes a Zárt hurok, 2017 című videójában két mesterséges intelligencia közötti beszélgetést dokumentál: az egyik írott szavakon, a második képeken keresztül kommunikál. A párbeszéd kölcsönös, a nyelvi alapú hálózat azt a képet írja le, amelyet a másik hálózat éppen generál, válaszként a képgeneráló hálózat megpróbál olyan képet előállítani, amely megfelel a képleírásnak. Elwes az MI-ben rejlő esztétikát és etikát, valamint a gépi tanulás kifinomultságát vizsgálja, miközben az MI korlátait is feltárja, bár úgy tűnhet, hogy az MI kreatív munkatárs. Elwes szerint az MI-nek nincs szándékossága, az emberi keretek között létező semleges ágens.

Fabien Giraud & Raphaël Siboni Giraud A nyers erő, 2014 című epizódja Garri Kaszparovnak az IBM Deep Blue számítógép ellen 1997. május 11-én elszenvedett vereségét követő perceket rekonstruálja. Egy számítógép által programozott mozdulatokkal rendelkező kamera Kaszparov távozása után egy üres beállítás elemeit veszi sorba. Az esemény azt támasztja alá, hogy a szingularitás nem egyetlen, kitüntetett időbeli pillanat a világ/emberiség fejlődéstörténetében, hanem apró, csaknem észrevétlen események láncolatából összeálló folyamat. 

Páll Tamás interdiszciplináris művész, képlékeny digitális médiával, installációval és performansszal dolgozik. Az Odú, 2022, 2 csatornás videóinstallációja spekulatív fabuláció, amely egy többszálon futó történetet mutat be a természet, mitológia és technológia összefonódásáról. Az installáció két fő részből áll: az egyik a szimultán két képernyőn futó videó, a másik a képernyőket körbe ölelő váz. 

A két portál egyik pillanatban a mély múltba tekint vissza, miközben mitológiai lényeket vet össze a 21. században kifejlődött új fajokkal, néhol pedig a közeljövőbe tekintve mutatja be felhagyott építészeti beruházások és jóslatok spekulatív összefonódását. Ez a mutálódó nézőpontrendszer a nem-lineáris történetmesélés, valamint a generatív asszociációk eszköztárát eleveníti meg az installáció fő narratív eszközeként. A gipszmoduljai ismeretlen használati tárgyak, illetve szimbólumnak tűnő jelzések, melyeket a virtuális világ szereplői kísérelnek meg értelmezni és különböző világmodellekben elhelyezni. 

Wilfredo Prieto alkotása (Házak emberek nélkül, emberek házak nélkül, 2018, vörös bársonyfüggöny) arra ösztönzi a látogatót, hogy saját képzeletének színpadát maga rendezze be. Prieto másik alkotása (Kukucskálólyuk, 2018, fal és televízió, film) lehetővé teszi a néző számára, hogy a falon lévő lukon keresztül, kukkolóként nézze a híreket, reklámokat, amelyek a tömeges figyelemelterelést szolgálják, és nem teszik lehetővé a valósalapú élményekhez jutást. 

2019-ben az Oxford egyetemen mutattak be egy olyan robotot (humanoid robotművészt), amely robotkarral készíti festményeit és szobrait, a rajzoláshoz ceruzát vagy tollat használ. A robot médiummá vált, elszakadt alkotójától, aki létrehozta. A művészeti tevékenység már nem az ember kizárólagos sajátja, de a szuperintelligenciával rendelkező gép sem haladja még meg az ember alkotói kreativitását. Mérő László szerint az MI nem érti, mi a célja a művészetnek. Fabényi Júlia szerint: Mivel a mesterséges intelligenciának nincs önreflexiója, morális érzéke, és nem vállal erkölcsi felelősséget sem, az alkotótevékenységét nem tekinthetjük műalkotásnak.

A kiállítás azonban nyitva hagyja a kérdést, tekinthetjük-e műalkotásnak a mesterséges intelligencia által létrehozott új alkotásokat, vagy azt, hogy ki a produktum tulajdonosa. A kérdést a jövő dönti el, mert a jövő nagyon kitartó, ha olykor illúziónak tűnik is számunkra.