tiszatáj | 2014. június 4.

Nem frázisok: parafrázisok!

KIÁLLÍTÁS A SZTE JGYPK RAJZ-MŰVÉSZETTÖRTÉNET TANSZÉK KIÁLLÍTÓTERMÉBEN
Nem éppen hálás dolog olyan fiatal alkotók munkáiról írni, akik még keresik saját hangjukat, stílusukat. Hála viszont a kurátori koncepcióért! Nagyon jó „labdát” dobott fel ugyanis a kiállítás rendezője a szegedi „képzősöknek”, amikor a parafrázist vetette fel egy alkotói pályázat témájául […]

KIÁLLÍTÁS A SZTE JGYPK RAJZ-MŰVÉSZETTÖRTÉNET TANSZÉK KIÁLLÍTÓTERMÉBEN

Nem éppen hálás dolog olyan fiatal alkotók munkáiról írni, akik még keresik saját hangjukat, stílusukat. Hála viszont a kurátori koncepcióért! Nagyon jó „labdát” dobott fel ugyanis a kiállítás rendezője a szegedi „képzősöknek”, amikor a parafrázist vetette fel egy alkotói pályázat témájául. A parafrázis valamiféle átdolgozása, átfogalmazása egy már meglévő műalkotásnak, melynek célja elsősorban az értelmezés. Nem csak a végeredményre, a kész műre irányítja figyelmünket, hanem az alkotás folyamatára, arra, hogy egy már létező műalkotást miképpen tudunk felhasználni saját céljainkra. Mivel a parafrázis által az alkotó intellektusáról sok esetben többet tudhatunk meg, mint művészi képességeiről, alkalmas arra, hogy a fiatal művészhallgatók szellemi eredményeire, ne pedig az esetleges technikai hiányosságokra terelje figyelmünket. Mindamellett, hogy jótékonyan „elpalástol”, mint alkotói módszer is izgalmas, inspiráló, hiszen a művészettörténet nagy „tabuját” dönti le: a parafrázis arra hívja fel figyelmünket, hogy a műalkotás többé nem szent és sérthetetlen, hanem másolható, kiegészíthető, átírható valami.

A parafrázis módszere nagy hagyománnyal rendelkezik a huszadik századi művészetben: többek közt Picasso, Mondrian, Bacon, Greenaway, Thomas Struth, Derek Jarman és Vera Molnár alkalmazta a szemantikai azonosságnak ezt az eszközét, Duchamp pedig az összes műalkotást szimplán parafrazeálható, pótolható tárgynak titulálta. Utóbbira a kiállított művek között egy szellemes ready made: a Duchamp kézjegyével ellátott, sárga kacsás bili utal. Amikor felvetődött a pályázat ötlete, volt tehát hová nyúlniuk mintáért a fiataloknak. Kérdések azonban így is fölmerülhetnek bőven: mettől meddig parafrázis egy parafrázis, és mikortól egyszerű plágium? Hol húzhatók meg a határai? Vajon elegendő és elfogadható-e új, eredeti alkotásként, ha csak minimális, szinte érzékelhetetlen változtatásokat hajtanak végre a parafrazeált műveken? A nagy példákat elnézve ezekre a kérdésekre nem adható egyértelmű válasz, helyzete válogatja. Egy, az eredeti műre esetleg csak címében reflektáló parafrázis nem feltétlenül kvalitásosabb vagy értékesebb, mint a nüansznyi változtatásokkal operáló. A parafrazeált mű lényegének megragadása, tehát egy kvázi helytálló műértelmezés, az alkotó ember érzékeny öndefiniálása az eredeti művön keresztül, és hogy a kettő szubsztanciája, az eredetié és a parafrázisé mennyire cseng össze, adja egy ilyen mű értékét, vagy silányítja egyszerű plágiummá. Számomra akkor elfogadható egy parafrázis, ha az alkotó meg tudja indokolni választása okát.

A kiállítás helyszíne, a Juhász Gyula Pedagógusképző Kar Rajz és Művészettörténet Tanszékének kiállítótere sajnos viszonylag ismeretlen a szegediek számára. Kívül esik a belvároson, és programjait nem hirdetik meg feltűnő helyeken. Alapvetően az is nehezünkre eshet, hogy egy iskola falain belülre merészkedjünk, ahová be kell kéredzkedni a portástól, s ahol – még ha nincsenek is parizeres zsemlét és dobozos tejet osztogató napközis tanár nénik – mégiscsak oktatás folyik az ajtók mögött. Érdemes pedig erőt venni az iskolaundoron, mert, amint a tanszék honlapjáról megtudhatjuk, egy 2002 óta működő galériáról van szó, és már jó néhány izgalmas kiállítást installáltak már ide. Kurátori programjuk szorosan kapcsolódik a tanszékükön folyó kutatási programhoz: azt vizsgálják, hogy kiállításaik milyen hatással vannak hallgatóik alkotói tevékenységére. Úgy gondolom, ez a tárlat biztosan kreatív és inspiráló módon hatott, a kiállított művek legalábbis arról tanúskodnak, hogy hosszabb ideje tartó ötletelés, tervezgetés, koncepció-gyártás előzte meg a gyakorlati munkát.

A legtöbb művet ironikus, humoros, játékos hangvétel jellemzi, és megfigyelhető a művek nyitva hagyása, a néző aktív bevonása az interpretációs folyamatba.

Úgy tűnik, a produkcióra vonatkozó vizsgálat során a fiatalokat elsősorban a művészet/művészfogalom változásai, valamint a kanonizáció kérdésköre foglalkoztatta.

Sok esetben a populáris művészet alkotásait dolgozták fel a kulturális identitás, függetlenség és az esztétikum szempontjából. Még kialakulóban lévő vizuális nyelvüket az újonnan felfedezett művészeti és társadalmi szerepek, a nemi identitások megfogalmazására használták. A parafrázisok technikája igen változó: a hagyományos táblaképek (festmények, rézkarcok) mellett jelen van a fotó, az installáció és a ready made, valamint a digitális kép. Műfajtól, technikától, munkamódszertől függetlenül, a kiállított munkákat nézve folyton Moholy Nagy László elképzelése jutott eszembe: „egy műalkotás sohasem válik tolmácsolása révén személyes élményünkké, a leírások és elemzések legjobb esetben is csak cerebrális útmutatók; bátorságot adhatnak ahhoz a kísérlethez, hogy önállóan hódítsuk meg ezeket a műalkotásokat a maguk időbeli és biológiai valóságában.”[1]

A kiállított művek témái általában a kortárs magyar művészet aktuális témáinak felelnek meg. A művészi identitás, önreprezentáció körébe tartoznak a legszínvonalasabb alkotások. A No comment című munka alkotója Picasso kubista önarcképe mellé helyezi a saját magáról készített fotót. Azzal, hogy a fiatal művész saját testét használja médiumul, és Picasso vonásait bőrére festi, eggyé válik vele, s nem csupán közelít és értelmez, hanem azonosul.

Bodócs Evelin Frida Kahlo ismert önarcképébe építette bele saját portréját. Fotó és festmény izgalmas kettőst alkot munkáján, s bár a két eltérő technika jelzi a két művész időbeli távolságát, mégis felfedi lelki karakterük, szellemiségük azonosságát.

Ebbe a témakörbe kapcsolhatók a véleményem szerint technikailag legkiválóbb alkotások: Nagy Attila Róbert expresszív olajképei.

Andy Warhol és Lichtenstein szitanyomatainak nőalakjai újraértelmezve, élő személyek bevonásával, a mai technológia pixelre felbomló mechanizmusának alkalmazásával születtek újjá.

Az önreprezentáció eszköze lehet egy-egy tárgy is. A híres Van Gogh cipőkre reflektáló Adidas tornacipő a változó dolgok mögött megbújó lényeg változatlanságára hívja fel a figyelmet.

Koleszér Stella dada szobrokat idéző munkája a gender témakörébe tartozik. Egy próbababa pucér, újságkivágásokkal teleragasztott felsőtestét női arccá alakította. A kifestett szem, a lélek tükre a mellek helyére került, a köldök ívét hatalmas, vörösre festett száj takarja.

Zsomolya Szabolcs Goya borzongató művét gondolta újra. A Szaturnusz felfalja gyermekeit parafrázis maszkszerű arca nem a kannibalizmusra utal, azt az elfojtott szomorúságot fejezi ki, amellyel az ember felemészti saját magát.

Szellemesek Keresztesy Vilma Júlia Macsóinterpretációi: az izmos, punk férfi testének különböző pontjaira tetovált matyó minták egyfajta ironikus hagyományőrző szándékról, s persze jó adag társadalomkritikáról tanúskodnak.

Az önreprezentáció izgalmas módját választotta Volford Viktor, amikor Cézanne parafrázisán számítógépes technikával roncsolásokat végzett, és néhány lépésben tulajdonképpen megsemmisítette a posztimpresszionista művet, saját képét helyezve a hegy helyére.

Jan Vermeer van Delft: Leány gyöngy fülbevalóval című híres műve egészen másfajta kontextusba kerül azáltal, hogy alkotója egy becsomagolt fejű nő fotóját helyezte a klasszikus alkotás mellé. Az egyedi szépséget tucat nővé silányító, egyéniséget háttérbe szorító társadalom kritikája ez az izgalmas munka. Ugyanez a mű – mely egyébként is számtalan parafrázis születését inspirálta már a művészettörténetben – több feldolgozásban is szerepel a kiállításon. Volt, aki a képfelület színes flekkjeit ragadta meg, és volt, aki az akciófestészethez hasonlóan, az alak kontúrjait sárba karcolva, majd vízzel leöntve torzította-alakította a portrét.

A számtalan Mondrian-interpretáció a művész újrafelfedezésével magyarázható, hiszen, ahogyan azt az egyik parafrázis is mutatja, még a hajlakkos dobozt is Mondrian képek díszítik.

A kortárs művészet kedvelt témája a városi táj, az épített környezet bemutatása. Rúzsa Réka három ismert épület képét nyomtatta ki, majd helyezte el a főiskola folyosóján, így avatkozva be a megszokott vizuális közeg egyhangúságába.

Hommage-ként fogható fel Marton Zita munkája. A Duchamp által kiürített, majd kiállított gyógyszeres fiolára reflektálva „a modern élelmiszeripar szégyenfoltját”, egy üres párizsi csomagolást helyezett posztamensre. A két ready-made a művész saját meghatározása szerint többféle szabad asszociációs eljárással kapcsolódik egymáshoz.

Mostoha Marcell választása Barbara Kraft híres Mozart portréjára esett. A groteszkké torzított klasszikus mű – melyet a Mozart golyótól kezdve az apró ajándéktárgyakig mindenhol láthattunk már – idétlen madárijesztőként tekint a nézőre. A fogyasztói társadalom által kisajátított portré így újfajta esztétikai minőséget nyer, és ebben a formájában sikerül kiszakítania minket a csokoládéboltok, giftshopok világából.

Szintén a fogyasztói társadalom kritikája Balatoni Szimonetta Duane Hanson, amerikai hiperrealista művész élethű szobrára készített fotó parafrázisa. Míg az amerikai alkotás egy túlsúlyos, bevásárlókocsijában konzerveket, félkész ételeket toló nőt mutat meg, a parafrázis a magyar valóságra, a mélyszegénységben élő, bevásárlókocsiját szemétgyűjtésre használó hajléktalan fotóját tárja szemünk elé.

A nem csak regionális, hanem országos szinten is színvonalas kiállítás izgalmas metszetet ad a kortárs művészet helyzetéről, a fiatal alkotók önreprezentációs kísérleteiről. Jó lenne, ha egyre több önszerveződő kiállítást láthatnánk itt Szegeden, és ezek a fiatal tehetségek rendszeresen bemutatkozhatnának. A kiállítás koncepciója és a kezdeményezés dicséretre méltó, a művek sokszínűek, izgalmasak, elgondolkoztatóak. Érdemes venni a fáradtságot, és kisétálni a rajz tanszékre egy enyhébb nyári délutánon, hiszen a kiállítás még június 9-ig látogatható.

Váraljai Anna

[nggallery id=367] 

Kiállítás a SZTE JGYPK Rajz-Művészettörténet Tanszék kiállítótermében, Szeged, Brüsszeli körút 37.
A kiállítás kurátora: Nátyi Róbert művészettörténész
A tárlat június 9-ig látogatható


[1] Moholy-Nagy László: Az anyagtól az építészetig. Corvina, 1968. 7. o.