tiszatáj | 2018. július 5.

„Nem feltétlenül a nagy fa és vászontáblák mellett kell kiállni…”

BESZÉLGETÉS NÁTYI RÓBERTTEL
A TÁBLAKÉPFESTÉSZETI BIENNÁLÉRÓL
Július 7-ig még látogatható a XVII. Táblaképfestészeti Biennálé a REÖK-ben. A palota két szintjén absztrakt és figurális alkotásokra bontva tekinthetik meg a látogatók az országos szintű kortárs festészeti seregszemlét. Nátyi Róbert művészettörténészt, a REÖK művészeti vezetőjét kérdeztük a kiállításról… – VARGA RÉKA INTERJÚJA

BESZÉLGETÉS
NÁTYI RÓBERTTEL
A TÁBLAKÉPFESTÉSZETI BIENNÁLÉRÓL

Július 7-ig még látogatható a XVII. Táblaképfestészeti Biennálé a REÖK-ben. A palota két szintjén absztrakt és figurális alkotásokra bontva tekinthetik meg a látogatók az országos szintű kortárs festészeti seregszemlét. Nátyi Róbert művészettörténészt, a REÖK művészeti vezetőjét kérdeztük a kiállításról.

– Kérem, meséljen kicsit a Szegedi Táblaképfestészeti Biennálék történetéről, előzményeiről!

A Reök palota 2008-ban szolgált először kiállításhelyszínként, ez épp egy Táblaképfestészeti Biennálé volt. Kétféle összegző kiállítástípusról beszélhetünk: minden páros évben a Táblaképfestészeti Biennálé kerül megrendezésre, míg minden páratlanban a Szegedi Nyári Tárlat. A kettő között az az alapvető különbség, hogy az előbbi csak a festészeté, míg a Nyári Tárlat szélesebb spektrumot kínál, hiszen grafikák és kisplasztikák is bekerülnek rá. A két kiállítás feltétele megegyezik, mindig két évnél fiatalabb alkotásokat várunk a művészektől.

A szegedi Táblaképfestészeti Biennálék azonban korábban, már ’83-ban indultak, ekkori céljuk az ország kortársművészetének széleskörű bemutatása volt, azonban ez akkor és azóta sem tudott megvalósulni. Amikor elkezdtük ezt a típusú tárlatot szervezni, gyorsan rájöttünk, hogy ez nem is lehet a célunk. Adhatunk szélesebb betekintést, de nem a teljes kortárs magyar művészet keresztmetszetét. El kell mondanom, a tárlat a 80-as években jól indult, majd a 90-es évekre és a kétezres évek elejére teljesen ellaposodott. Országos kiállítás maradt, de beleszürkült a mezőnybe. Még annak ellenére is, hogy a szervezők mezőnye ekkorra már elég szűk volt. A vidéki városok lemondtak a nagy tárlatok rendezéséről, így elvileg a hódmezővásárhelyi Őszi Tárlat és a szegedi Táblaképfestészeti Biennálé nagyon jó helyzetből indulhatott volna, viszont a szakmai minőség sokat romlott. Az országos nevek, a nagy művészek nem ambicionálták ezt a kiállítást, tehát a nevében szereplő szegediség leginkább helyi jellegűvé vált, holott a cél mindig csupán egy Szegeden rendezett, de országos anyagot reprezentáló kiállítás volt. Az elmúlt tíz évben voltaképpen ezt próbáltuk erősíteni. Felmerült, hogy átalakítsuk-e ezt a tárlatot kurátori kiállítássá. Ez azt jelentette volna, hogy egy kurátor hívja meg a művészeket, vagyis ebben az esetben az évtizedek óta működő szabadbeadásos forma háttérbe szorult volna. Ezt végül nem léptük meg, inkább egy felemás megoldást választottunk. 25–40 közötti főt hívtam meg az ország vezető képzőművészei közül, akik erősítették a tárlatot. Az ő jelenlétük automatikusan hozta magával, hogy idővel a többiek is elkezdtek megjelenni a szabadbeadásos rendszerben. Úgy gondoljuk, ez nagyban erősített a tárlat szakmai színvonalán.

– Hogyan működik a szabadon beadott művek zsűrizése, illetve kik alkotják a zsűri tagjait? Vannak előre meghatározott esztétikai, esetleg gyakorlati szempontok melyek mentén megtörténik a válogatás?

Minden évben más zsűrit hívunk, én állítom össze a névsort. Voltak évek, amikor inkább a művészetelmélet került túlsúlyba a zsűriben, és olyan is, amikor a gyakorlat volt előtérben. Mindenképpen próbáljuk megtalálni a kettő közötti egyensúlyt. A zsűri tagjainak szakmai felkészültsége a mérvadó, és hogy tudjanak egyéni döntéseket hozni. Egy nagyon fontos szemponttal kell számolni; mivel a szegedi Táblaképfestészeti Biennálék sokszínűek, nincs semmiféle stílusbeli preferencia, így olyanokat igyekszünk hívni, akik több stílusirányzatra is nyitottak.

Nagyon széles a spektrum – a figuratívtól az absztraktig –, csakis a művészi kvalitásra, a modernitásra, a frissességre próbálunk összpontosítani a válogatás során.

Ezt az elmúlt évtizedben egész jól meg is tudtuk valósítani, nem szoktak nagy viták lenni a zsűrizésben. Mindez idén teljesen új szisztémában történt, ugyanis digitális formában tekintettük meg a beküldött alkotásokat. Ez természetesen nem újdonság, nem mi találtuk ki, már több helyen is kísérleteznek vele az országban. Mi néhány éve kezdtük, de az idei volt az első tárlat, amikor csak digitálisan zsűriztünk. A szabadon beadott alkotásokat egy internetes felületre töltötték fel a művészek, a zsűritagok pedig nagyméretben, kivetítve tekintették meg a munkákat, természetesen az alkotó nevének feltüntetése nélkül. Ez értelemszerűen óriási előnyt jelentett, hiszen egy tárlatra 600–700 alkotás érkezik az ország legkülönbözőbb pontjairól, a szállításuk pedig hatalmas anyagi terhet és infrastrukturális hátteret igényel. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján a Szegedi Táblaképfestészeti Biennálé zsűrizése szigorú rendszer. Közel 600 alkotásból 75 került be, tehát több mint 500 alkotást vissza kellett volna szállítani, ha nem digitálisan zsűriztünk volna.

– Ez a módszer mennyire rejti magában, hogy a beválogatott, materializált alkotás esetleg jelentősen eltér a digitális formátumban látottól?

Nem állítom, hogy a digitális zsűrizés száz százalékban fel tudja váltani a fizikálisat, voltak érezhető különbségek, hibák. Általában monitoron vagy reprodukción erősebb az alkotás, tehát a digitális forma inkább javít rajtuk, mint ront. Óriási csalódási lehetőség, hogy a vetítés során mindent meglehetősen nagy, 2×3 méteres méretben tekinthetünk meg. Bár minden információt megkapunk az alkotásról, így a valós méretarányról és a technikáról is, de kell egy erős beleérző készség a zsűri részéről.

– Kurátorként mennyivel nehezebb egy ennyire szerteágazó művészeti anyagot rendezni, mint például egy életmű-kiállítást?

Érdemes itt egy pillanatra megállni, mert klasszikus értelemben a Táblaképfestészeti Biennálé esetén nem kurátori feladatok folynak. Itt a kurátor dolga egyfajta szervezői, operatőri, összefogó feladat, hiszen a klasszikus értelemben vett kurátor feladata az előzetes koncepció megteremtése, és a művészek meghívása lenne. Jelen esetben a kurátor a kiállítás rendszerezője, a zsűritagok összehívója, rendezője valamint a katalógus szerkesztője. Ennek természetesen előnye és hátránya is akad, hiszen egy kurátori tárlatban ott a lehetőség, hogy egy magas színvonalú kiállítást lehetne egy nagyon következetes szellemi cél érdekében megvalósítani, itt viszont a véletlennek, az esetlegességnek is szerepe van.

– Ez a kérdés illeszkedik azokhoz a disztópikus víziókhoz, amikor például a könyvipart temetjük, mégis megkérdezem: a táblaképfestészet, mint tradicionális, konzervatív alkotási forma mennyire reprezentatív a kortárs művészetre nézve?

Sokszor felmerült már, hogy talán kicsit anakronisztikus a kiállítás címe. Voltaképpen, én régóta gondolkodok ezen és több vitát is folytattunk a kollégáimmal, hogy érdemes-e fenntartani a nevet. Végülis az elmúlt évtizedben nem vetettük el, hiszen a tradíciót szerettük volna megőrizni.

Amikor a neoavantgárd művészet megjelent a fluxussal, a body arttal, a performansszal, a happeninggel vagy a land arttal, sok minden a múzeumon kívülre került, áthelyeződtek a színterek.

Ennek következtében a középkor óta megszokott európai festői műfajt sokan temetni kezdték, de végül mégsem merült teljes feledésbe. Az ezredforduló környékén újra felelevenedett, sőt most egy igen jelentős tendencia, stíluspluralizmus érzékelhető a kortárs művészetben. Tehát él még a táblaképfestészet. Persze nagyon szőrszálhasogató, konzervatív eszmék mellett nehéz lenne ezt a kiállítást megvalósítani. Ebben az esetben kiszűrhetnénk 30-40 képet, amelyek korábban nem fértek bele a táblaképfestészet műfajába. Ezt a zsűri próbálja minél modernebben, érzékenyebben kezelni, hiszen az új médiumok, a számítástechnika, az internet, a monitorok bekerültek a festészetbe is. Nem feltétlenül a nagy fa és vászontáblák mellett kell kiállni, amikor táblaképfestészetre gondolunk. Azonban, ha megváltoztatnánk ezt a címet, az már egy másik tárlat lenne. Akkor már elgondolkodtató lenne az átállás egy kurátori koncepcióval rendezett kiállításra. Viszont ebben az esetben ez már nem a Táblaképfestészeti Biennálék sorozatába tartozna, hanem egy új időszámításba. Mi egyelőre ragaszkodunk ehhez a lassan félévszázada tartó tradícióhoz. Ne feledjük el, a Regionális Összművészeti Központ Szeged város által üzemeltetett intézmény. A Táblaképfestészeti Biennálé létrejöttének célja az volt, hogy a Szegedi Nyári Játékok alatt a regionális művészeti életnek a zászlóshajója legyen, és ezt igyekszünk őrizni azóta is.

– Ön szerint fellelhető valamiféle egység, uralkodó tendencia a bekerült alkotások tematizáltságában?

Nem csak az idei tárlatra jellemző, hanem évek óta fennáll a Szegedi Táblaképfestészeti Biennálékra, és bizonyos értelemben a Nyári Tárlatok festészeti anyagára nézve is, hogy a nagyon releváns társadalmi olvasatok hiányoznak. Lehet természetesen ezek között is ilyeneket találni áttételes, metaforikus formában, de direktben nem látom őket. Inkább egy esztétizáló magatartást érzékelek; a szakmai tudás, a művek kvalitása dominál. Ez alapvetően nem a zsűrin múlik, egyszerűen ilyen alkotásokat adnak be a művészek. Ezért is emlegettem a kurátori koncepció kérdését, hiszen itt kurátortól függően ezek a társadalmi olvasatok erősödhetnének, de ismét hangsúlyozom, az már egy másik kiállítás lenne.

– Mennyire mozgatható meg a regionális közönség egy-egy ilyen enumerációt végző tárlattal?

A Szegedi Szabadtérire szóló jeggyel ezek a kiállítások ingyenesen látogathatók; nem véletlenül találtuk ki így. Önmagában a kortárs művészet a képtárak esetében sajnos viszonylag szűk közönséget tud megmozgatni, és ez országos tendencia. Érdemes megnézni, amikor egy helyi képzőművész kiállít valahol. A megnyitón rengetegen vannak, majd maga a tárlat már kevésbé látogatott. A helyi jellegű ismeretség, ismertség nagyon sokat számít, de egy országos kiállításnál ez nehezebben játszik szerepet. Érdekes, hogy viszonylag szűken jelenik meg a helyi képzőművészet ezen a tárlaton, de azért megtalálhatók szegedi művészek, sőt az utóbbi időben egyre több fiatal kerül be a kiállításra. A közönség viszont inkább a nemzetközi neveket kedveli. A kortárs művészet – a kiállítások látogatottságának szempontjából – Magyarországon hendikepben van a klasszikus művészettel szemben. Ez minket is érint, a szabadtéri jegyhez rendelt kedvezménnyel pedig próbálunk kicsit javítani az említett tendencián. Azt gondolom, nem feltétlenül egy kiállítás tehet erről, sok intézmény szerepet játszik benne, az iskoláktól kezdve a múzeumpedagógiáig. A Táblaképfestészeti Biennálé is csak egy lépcső. Úgy látom, országos szinten érdemelnének nagyobb látogatottságot a kortárs művészeti tárlatok.

– A közeljövőben milyen további tárlatok megtekintésére lesz lehetőség a REÖK-ben?

 Teljesen más irányú kiállítások várhatóak. A Szabadtéri Játékok második felére, tehát a július-augusztusi időszakra általában nemzetközi tárlatokat szervezünk, ez most sem lesz másként. Virgilius Moldovan, román származású, Ausztriában élő művész gigantikus aktjait tekinthetik majd meg a látogatók. Ez lesz az egyik szinten, a másik emeleten várható kiállítás szintén kapcsolódik a magyar kortárs képzőművészethez, de a Szabadtérihez is, hiszen idén a Rigolettóhoz Náray Tamás divattervező készített jelmezeket. Ő festőként is szerepel a magyar képzőművészeti életben, eddig elsősorban kisebb fővárosi kiállításokkal. Most egy Entrée címet viselő bemutatkozó kiállítást szervezünk neki Virgilius Moldovan tárlatával párhuzamosan. Az idén tehát egy nemzetközi és egy magyar művész munkái lesznek megtekinthetők, az utóbbi azonban divattervezői pályája miatt nemzetközi szinten is ismert. Azt gondolom, a kortárs művészetet kedvelő közönség számára mindkét kiállítás csemege lesz.

Varga Réka