Mi, bátor akhájok, kik lehet, hogy Senkise vagyunk

REFLEXIÓK EGY REFLEXIÓS MŰVÉSZKÖNYV LAPJAIRA

„Nincsenek szigorúan vett alapvetéseim és téziseim vagy kifundált céljaim. Vannak viszont bukdácsoló gondolataim és összefirkált papír fecnijeim. Felhalmozok apróságokat, amiket itt begyűjtök, ott felveszek, majd amoda pakolok. Később, amikor már elborít a limlom, szortírozok, és azon mélázok, vajon mi késztetett arra, hogy magamhoz vegyem ezt vagy azt a kacatot.

Így forgattam azt az 1911-ben kiadott, már többszörösen átkötött, mégis lapjaira hullott Szemelvények az Odysseiához című kis könyvecskét, amit száz forintért vettem egy paplanba bugyolált hajléktalantól a Nyugati pályaudvar tövében. A könyv varázslatos illata és az ógörög nyelvű szemelvények fölé írt talányos fejezetcímek magukkal sodortak.

… Talán egy hét sem kellett, és rajzaim ott árválkodtak a kihullott sárga lapokon, de úgy éreztem, hogy külön-külön, még ha egy sorozat tagjainak is tekintem azokat, súlytalanul lebegnek a levegőben. Nézegetve őket azon morfondíroztam, vajon mi köze lehet Homérosz eposzához az én figuráimnak? Szinte semmi! De miért is kellene, hogy legyen? Kell-e nekünk az Odysseiát oda-vissza fújni, hogy megértsük egy bolyongó ember lelki világát, minden nyűgével és nyavalyájával egyetemben, hisz jórészt itt vagyunk mi magunk, akik vég nélkül tévelygünk ezen a sártekén. Vagy teremthetünk esetleg magunknak saját hősöket a saját korunkban? Itt és most?

A kérdést Simon Zoltán grafikusművész teszi föl egy újabb művészkönyv bevezetőjében. A könyv ötlete úgy pattant ki a fejéből, mint Zeuszéból Pallasz Athéné. A művész levelet írt barátainak, amiben felkérte őket, írjanak novellákat Homérosz hallhatatlan művének történeteire, üzeneteire hangolva, jelenkori szereplőkkel. „saját hőseiddel helyezd el a mába, ebbe a népvándorlással sújtott, globális felmelegedéssel és a túlnépesedéssel vesztébe rohanó civilizációnkba. Bár ez a megfogalmazás cefet negatív és kalodába szorít… de ha alapjáraton optimistán tekintesz a jövőbe…hát kezedben a toll.” S igazán üdítő, hogy mostanában, amikor a szoros emberi, szakmai kapcsolatok esnek szét, mikor évtizedekig egy akolba tartozók fordítanak hátat egymásnak a művész írótársakat talált egy projekthez. A Trója és Ithaka között húsz évig hajózgató Odüsszeusz történetéről mi juthat eszébe a mai embernek? Simon tizennégy írástudóval együtt próbálta ki ezt, a kísérlet eredménye a Mi, bátor akhájok című könyv „Simon mágus” rajzaival, szerkesztőtárs most is Röczei György.

Mikor a kezembe vettem és végiglapoztam az újabb művészkönyvet a grafikus jól ismert „emberszabású lényei” néztek vissza rám a lapokról, ezúttal ruhátlan nő- és férfialakok párt alkotó formáiban. Csapzottságuk, csontsoványságuk, fázós boldogtalanságuk el is tűntette volna nemiségüket, ha alkotójuk külön ki nem hangsúlyozza azt. Simon az alakok nemi szervét pirosra festette, bizarr disszonanciát keltve így a figurák drámai külseje és szexusa között. Ha valakinek az Odüsszeiáról a férfi-nő szimbiózis jut eszébe az kézenfekvő, hisz tudjuk, az egész trójai cirkusz egy nő és egy férfi kémiája miatt robbant ki. Azt is tudjuk, hogy Penelopé a Trójában harcoló Odüsszeuszra évekig várt, míg az mindenféle nőkkel való kalandja után végre haza tért hozzá. Vagyis a nemek együttesének fontosságát Simonnak joga van hangsúlyozni, ám az aktív állapotú nemzőszervek az érzékiség, a felajzottság érzése helyett szomorúságot generálnak a nézőben. A falanszter lények atrófiás testükkel a hellászi erotika helyett valami nagyon nyomasztót hoznak a képbe. Simon árnyalakjai, e „népvándorlással sújtott, globális felmelegedéssel és a túlnépesedéssel vesztébe rohanó civilizáció” elkorcsosult egyedei, a biológiai túlélésre se nagyon alkalmasak, nem hogy az odüsszeuszi furfang, bátorság, vagy a homéroszi derű felmutatására. Mintha az emberiség retardációjáról, egyenesen a fajfenntartás veszélyeztetettségéről beszélnének. A rajzok a Covid beköszöntése előtt születtek. A világot akkor még nem nyomasztotta a pandémia réme, úgy, mint mostanában, a művész világszemlélete mégis „cefet negatív”. Vajon egy vátesz lakik benne, aki zsigereivel megérzi világdrámák közeledését? Vajon tudat alatt, az emberiség végzetes veszedelméről volt valamilyen sejtése, miközben rajzolt? Vagy amúgy alapjáraton ilyen pesszimista?

A novellisták látszólag optimistább akhájok. Ők úgy tűnik, néha lubickolnak az ókori hajók jelenkorig elhullámzó farvizében (bocsánat a képzavarért), ám a szerzők legtöbbjének humora fanyar, és fekete. A novellák hangvétele legtöbbször a groteszk és az abszurd elemeit ötvözik, az írásokban néha még horrorisztikus elemek is felbukkannak. És nem ritka, hogy a valóságtól elemelt tartalmak társaságában aktuálpolitikai asszociációkat is felfedezhetünk.

Füle Miklós Pénelopéról, mint szingli szépasszonyról mesél. Az anya, férje távollétében a család vállalkozásait viszi tovább, afféle ügyvezetőként, fia Telemakosz vadászgatni jár. Fecske András írásából megtudjuk, hogy a kérők versenyén Odüsszeusz is részt akart venni, szerette volna felfedni magát. Személyazonosságát a szervező bizottságnak kellett volna igazolnia, de miután senki sem volt az irodában, ez elmaradt. (Lám, lám micsoda adminisztrációs malőr befolyásolhatja egy irodalmi mű cselekményének alakulását…). Szabó Attila írásában a kivénhedt, részeges Odüsszeussz mutatja be fiával való konfliktusát, mely egy kocsmai vécéfülkében jut irodalmi csúcspontra. (Valódi színes, szélesvásznú s főként szagos jelenet…). Hemrik László novellájából kiderül, hogy egy kutya számára a csokoládénál többet ér egy simogatás, ettől ugyanis az állatban örömnyüszítés szólal meg, ott legbelül (micsoda etológiai igazság…).

 Molnár Zsolt Artúr krimije két odaégetett tojásról szól. A tojásokat a görög Agamemnon téeszből szállították a bűntett színhelyére, ahol Athéné és Oresztész, a két nyomozó vett föl jegyzőkönyvet (a 70-es évek szűk levegője…). Az ikerpár Telemakkosz és Telemacsósz, születésnapjáról Vass Tibor tudósít. tisztázza, hogy „egy deciméter az egy télemak hossz, egy deci métely pedig egy telamak rossz”, majd felvilágosítja az olvasót, hogy „egy telemak hossz és egy telemak rossz, az két telemak kosz.” (dadaista ízekkel előadott tételek…). László Bandytól megtudjuk, hogy Szabó Odüsszeusz az osztály réme, akit tanárai azért nem buktatnak meg, hogy végre elvégezze a nyolcat és eltakarodjon az iskolából. Döme Barbara novellájában az újszülött Kovács Odüsszeusz anyukája nyilatkozik egy szoptatásról szóló ismeretterjesztő filmben: „A kórházban már túl sok volt a Renátó meg a Rómeó, és a facebookon valaki azt írta, az Odüsszeusz menő név, mert egy nagy király volt az illető.” Amúgy a hölgy csak a filmforgatás idején táplálta gyermekét anyatejjel, mert mellszépségversenyek állandó résztvevőjeként vigyáznia kellett a kebleire (fájdalmas reality show a jelenből…). Balogh Gyula megkopott hangú rockénekese a szegedi Zátony kocsmában szirénekről, vagyis az első rock sztárokról mesél, akiket már rég eltiportak a producer Odüsszeuszok (vidéki nosztalgikus időutazás…).  

„Sose derül ki, Muki tudta-e, hogy neki küldetése van. Neki nem kevesebb a dolga, mint felelősséget vállalni a nemzetért. Túlélését biztosítani, majdani nagyságát megalapozni… kapóra jött népének, beállhatott istennek. Mindegy volt, mit mondott, az se számított, ha kisvártatva az ellenkezőjét mondta. Hívei boldogan hittek.” – így mesél Várszegi Péter, aki egy Böszme nevű valakit is emleget, aki végül Kirkhe szigetén disznóként csámcsogta le utolsó éveit. Berka Attila szerint ”ha valami jót akar az emberiség, akkor ezeket az isteneket le kell cserélnie, mert ezektől csak gőgöt és gátlástalanságot lehet tanulni.” Kecsmár Szilvia morális kérdéseket feszeget, írásának főhőse ”mindig annak szolgált, aki éppen többet fizetett”. Nos ezért a többiek megbüntetik, íme, a büntetés receptje: „Csepegtessünk lassan, minden napra juttatva a méregből, hogy még ahhoz is eljusson a híre ennek a féregnek, aki sohasem hallott róla korábban.” Döme Barbara horrorjában leves készült az arkangyal-Odüsszeuszból. A dajka néni lelte föl a szárnyast a szekrény tetején. Megölte, megfőzte és feltálalta a lányának ebédre. A leves mellé Bene Zoltán kínál fel nyárson sültet, írásában egy Kirké nevű motoros banda tagjai embereket változtatnak állatokká, majd megsütik és megeszik azokat. Először „szarvasbőrbe csomagolják a testüket pár percre. A szarvasbőrt belülről vastagon megkenik fűszeres zsírral, s amikor kibújik belőle az áldozat, már elő is van készítve a nyársra. Még él, amikor átütik rajta az acélt” (üdítő rémképek, szaftos kis kannibalizmussal…).

Az odüsszeuszi történetek persze nem Odüsszeuszról szólnak, hanem egy kor kultúrájának mai tudatunkban való lenyomatáról. Arról szólt 1911-ben is, amikor a derék tanár úr még ógörög nyelven kérte számon a hőskölteményt, és készített szemelvényeket diákjai számára, hogy azok könnyebben megemésszék a hexameteres szellemi étket. S vajon milyen transzpozíciós technika kell a mai embernek, hogy a homéroszi kultúrát még mindig fel tudja kérődzni? Talán éppen ilyen közös reflexió kell, ahol a szerzők nem kenetteljesen tisztelik a klasszikus eposzt, de szereplőit és alapvetéseit zsigereikben tartják. Vajon meddig lesz ez még így? Vajon meddig lesz még az, hogy értjük a hexametert (is)? Hogy játszani tudunk vele, mint itt a szerzők teszik, amikor Poszeidónokat, Zeuszokat, Nauszikákat, Mentészeket, sziréneket, Szküllákat és Szkarübdiszeket (a neveket hol ógörög, hol magyar írással emlegetik) szerepeltetnek novelláikban, akik simán partnerei, vagy éppen ellenpontjai lesznek Simon piros festékkel megjelölt emberlényeinek.

 „Így most reményeim szerint barátaim történeteivel együtt nem lesznek súlytalanok grafikai lapjaim.” – írja a művész a bevezetőben. És nem kell szorongania, a facsimile könyvlapokon jól megtartják egymást a nyomtatott sorok és a rajzok. Akkor is, ha egyik-másik novella tartalma az eredeti görög fejezetcímnek szinte tudatosan ellentmond. A kortársi együttállás többszólamúságában, rétegzettségében is harmonikus, a hangnem ugyanis azonos: európai. S legfontosabb, hogy a kérdést is sikerült megválaszolni minden szerzőnek: „teremthetünk esetleg magunknak saját hősöket a saját korunkban? Itt és most?

Úgy tűnik, igen. Hát persze. Teremthetünk mai hősöket.

De még az is lehet, hogy mi vagyunk azok. Mi, bolyongó Odüsszeuszok, mi, betojt hajósok, mi, szorongó földlakók, mi, botladozó kétlábúak, mi, akik jobb sorsra vágytunk, mi, akik végül „Senkise vagyunk”… „egy nagy laboratóriumba kerültünk. Amit égboltnak gondolunk, az a laboratórium mennyezete. Ezért nincs Nap. Elindultuk az akháj túrára, elkábítottak bennünket, és ide hoztak, kísérleti alanynak” – írja Bene Zoltán –, s őt idézve szabadon tovább arra is gondolhatunk: lehet, nem soká’ mindnyájan megkapjuk azt a lepedőt, aminek súlya rajtunk végleg elenyész, s ami nem azért borul majd ránk, hogy minket óvjon, hanem hogy tőlünk óvjon másokat.

De addig is kalandra fel, bátor akhájok!

Pacsika Emília