Mayer Hella Úton valahova című kiállítása

Abafáy-Deák Csillag: Utak, veszélyek és szenvedélyek

A világ az a hely, ahol a dolog nem az, ahogy van, hanem ahogy hat.
(Hamvas Béla)

Véletlen lenne, hogy az Országút folyóirat égisze alatt új, belvárosi galériájának első, nyitó kiállítása Mayer Hella festőművész Úton valahova címet viseli? Telitalálat. Miközben nem csak országúton kalandozunk, száguldunk, poroszkálunk, meg-meg állunk.

Hány út van? Annyi, ahányféle ember. Az út veszélyekkel jár, lehet csalóka, mégis mellette döntünk. Út és tapasztalat elválaszthatatlan egymástól, olykor inkább az irány, a szabadság, az ismeretlen világ lehetősége vezet bennünket. … az életre vezető út keskeny, és kevesen találják meg; a halálba vivő út széles, sokan járnak rajta (Mt 7,13).

Mindenki úton van valahova. Mindenkiben él az út iránti vágy, a felfedezés, a megismerés öröme és izgalma. Lenni valahol, ismerősként vagy ismeretlenül. Egyedül vagy társakkal, a te döntésed. Várakozol, gondolatban felméred, mi vár majd rád. Döntened kell, nem lehet megúszni. A várakozás öröme könnyen elillanhat, keserű szájíz jöhet helyette.

Helyszínek és helyzetfelismerések sorakoznak Mayer Hella olajvásznain, és a múlt kérdései mögött ott egy visszatérő kérdés, mihez képest? Zavarban vagyunk, a kiindulási pontot keressük, nem találjuk. A képeken felbukkanó delelők, északi fények sejtelme magával ragad, a legmagasabb égi pont, ahonnan alá tekinthetünk, vagy fordítva, ahová feltekinthetünk. Olajvásznakat, kollázsokat (tus, akril) látunk. Felhő 8., 2023 c. kollázs belső tere olyan, mintha beázna az épület, foltok a szőnyegen, a falakon. Felhőt nem látunk, csak valahová vezető, ajtó nélküli réseket, szaggatott formákat. Egy gömbszelet is feltűnik, a nap feketesége? Kilátások 2., 2020 képen emberi lábnyomok kitaposta utat, ember építette lépcsőt nem, csak elhagyott szentélyeket, templomokat, szobrokat. Romkertet. A három, tűleveleit elvesztő fenyőfa magányosan áll fölöttük. A három keresztfa? Világunk nem tökéletes, talán tökéletes hely sincs, a szülőföld fogalma is veszít az erejéből.

Mayer Hella háromdimenziós univerzuma tágas, domborzatilag változatos helyeket mutat. A létezés objektumait látjuk, az emberi létezés jeleit, amelyek a múltra utalnak, a valaha megtett útra, amely bevégeztetett. A temető az a hely, ahol visszatekintünk az időben, a térben. Elődeinket látjuk, érezzük jelenlétüket. A-ból B-be jutni könnyebb, mint a létezés kusza, szövevényes labirintusában tájékozódni.

Útválasztó 3., 5., 6., 2023 c. képeken egy kertet fedezhetünk fel, ez nem angolkert, amely a fákat, díszcserjéket és virágokat úgy hordozza, hogy a növények elrendezésében semmilyen szabályosság nincs. Ezek a kertek geometrikus elrendezésűek. Egyszerű és dekoratív alaprajzi mértani rend jegyében hozták létre.  A négyzet, a téglalap, a háromszögek uralják őket. Akár egy labirintus.   És jön a Kert, akár az álom,/ és növekedni kezd az éjben,/ lélegzik, párál, szétliánoz,/ mint rák a testnek erdejében./ Megfejthetetlen rétegekben/ nő útvesztője: titkos ábra,/ épül, pusztul, fölépül újra/ hold-ütött mohos arca mása/ a boldog Botanikának… (Orosz István) Utisz maga is kollázsok mestere, nem is tagadja a Római-kor iránti vonzalmát. Az Útválasztó 3. képen a labirintusszerű kertből kémények magasodnak, még nem szállt fel a füst, tóba, ködbe vesző hegycsúcsok, borzongunk, mi lehet a hegyeken túl.

Átmenet 5., 2024 c. vászon Róma kori emlékhely a mából. A világosbarna ülőpad, mint pihenőhely jelzi, az utódok őrzik a múltat, tiszteletben tartják az örökséget. Az Átmenet 2., 2023 magasba emelkedő szentélyeket mutat, a szakralitást hangsúlyozza, a kötődést a transzcendens világhoz. Átmenet 3., 2023 olajképen egy fülke. kis kápolna kerül látóhorizontunkba, lépcső vezet hozzá, a kerítésen túl göröngyös út. A lombtalan ágak a lélek magányosságát, védtelenségét jelzik.

Navigálunk, hol tudatosan, hol ösztönösen. Szakadékokat hidalunk át gondolatban, és a képeken felbukkanó tájban. Ez a táj a tied, mondhatnám azt is, hogy a miénk. Mindenki őriz magában egy tájat, egy részletet, belső és külső tájat.  Te kerested, te találtad meg. Most osztozunk az elénk táruló látványban. Megtalált utak 2., 2023 c. vásznon mai világunkra ismerünk, a lépcsők tagolása hasonlóságot mutat a dombtető modern, szintekben eltolt épületével. A Kilátás 8., 2022 c. kép bal szélén felbukkan a modern épület, a vászon többi felülete üres. Ez az alkotás fogadja a látogatót. Mintha az alkotó jelezné, további vizsgálódás, szemlélődés szükséges.

Nem tudjuk, hogy miért vonzódunk Mayer Hella tájképeihez. Nem tudunk elmenekülni előle, talán nem is akarunk. Magunkra ismerünk, létezésünk felismert és fel nem ismert vonásaira. Illúziómentesen, elismerjük, hogy a csalódások tükrében tévedtünk, mert a szabadon vállalt út a mi utunk, sőt a mi felelősségünk. Petőfi még a szabadsághoz a szerelmet kötötte, ma a szabadsághoz a választás felelőssége járul. Saját erőnkből járjuk az utunkat, ha olykor kényszerítve is vagyunk, a külső nyomás miatt.

A képek a szenvedések világát is magukba rejtik. Önképünk változását. Azt a tényt, hogy változunk és változásra kényszerülünk, önszántunkból és a szenvedés, a szétesett élet miatt. Az ember a természetre van utalva, a tájra, amelynek részese, amelyet nap, mint nap lát, érzékel.  Elveszett utak, 2022 c. képen már nem látunk szentélyeket, oltárokat, csak kő- és földhalmokat. Lépcsők jelzik, valaha léteztek, csak az idő és az ember műveként elenyésztek. Nincsenek többé. A földbarna szín elüt a táj lombozatától, szemünk önkéntelenül is feléje irányul. Ez nem kőfejtő, de nem is valamiféle bánya. Rom-fény, földes színben.

Mayer Hella tájai diszharmonikusak, ellentmondásokat hordoznak. Semmi sincs a helyén, a látszat szerint igen, de ha belemélyedünk a részletekbe, akkor látjuk, láthatjuk igazán a hiányokat, a fókuszváltásokat, a kiegyenlítettséget, az elemek hierarchiáját. Ezek a tájak nem tetszés szerint követik egymást, belső kohéziójuk van, minden ellentmondásuk ellenére összetartoznak, a maguk viszonylagosságában, teremtettségében és megfelelőségében. Képzeletbeli tájak, a táj romantikáját nem hordozzák, a képekben az énség feloldódik, belesimul az elemek, a színek, a formák világába.

Határokat látunk, amelyek relatívak, nem tudni, hogy határon belül vagy határon kívül vagyunk vagy sem. Ha nincs határ, minden összeomolhat. Ha éles, átléphetetlen a határ, az könnyen vezethet elszigetelődéshez, amely pusztulást is jelenhet. A határ és határtalanság világában jelenik meg a transzcendens valóság, az érzékszerveken túli világ.

Az egyik fal a belső utat térképezi fel. A gyermeki világot, amelyben fontosak a társak, legyenek azok képzeletbeliek vagy létezők (holló, szarka, dolmányos varjú). A belső út a felismerések útja, a dolgok világának megtapasztalása, az útválasztásoké. A felébredés pillanatait látjuk, a kételkedést, az első lépéseket, az önmagára eszmélő ember lelkének rezdüléseit. Mélységes egymásra utalásokat látunk, ember és a más természeti lények között. A vakság előtti állapotokat látunk, a végzetes tévedés lehetőségeit, az átláthatatlanság veszélyét, a szenvedés megszüntetésének útját. Nincs távol, mindentől elzárt menedék (Csong An Szunim zen mester).

Kolozsvár, Budapest, Stockholm háromszögben hegyek, medencék, folyók, tavak, zöldellő tájak, romok, szentélyek, temetők, barátok, ismerősök, rokonok. Mondhatnánk, hogy helyünk Európában.

Mayer Hella alulról és fölülről is tekint a tájra, a belső térre. Mintha mindent egybe és egyszerre akarna látni. Nem a helyes látást hangsúlyozza, hanem az önmagunkkal összhangban lévő látást, a sajátunkét. A látás kivételességét és mítoszokban születettségét fedezzük fel a képekben. Mindebben segített Gaál József részletes, művészettörténeti kapcsolatokra is rámutató, izgalmas megnyitó beszéde is. A képek hangokká váltak, az estet Binder Károly csodálatos zongorajátéka zárta.

Kölüs Lajos: A felfele lejtő út

Az utazás végzetes az előítéletekre és a szűklátókörűségre
(Mark Twain)

Hol van helyünk a világban? Ahol lakunk és ahol dolgozunk? Milyen átmenetek vannak, egész életünkben, vagy csak most, kisidőre. Biztonságban vagyunk, ahol lakunk, ahol dolgozunk? Komfortos vagy komfort nélküli a hely? Kimondható, hogy… öröm fogta el ködbe borongó lelkemet (Csokonai), amikor hazaértem, vagy kimondhatatlan, mert egyszerre evilági, egyszerre túlvilági is a hely, ahol élünk.

A távol közel van, a közel egyre messzebb kerül tőlünk, gondolatainkban. Hol a határ a szeretett és nem szeretett hely között? Túlélni igyekszünk, megmaradni? És mindegy, hogy hol. Mozog a világ, úton vagyunk, hol érkezőben, hol indulásra készen. Jönnek, mennek az emberek, keresik helyüket, szabadulnának a bizonytalan holnaptól, mától. Vágy és lehetőség, vágy és valóság abroncsában ébredünk, hajtjuk le fejünket párnánkra.

Mayer Hella útja az otthonkeresés, az otthonra találás. Képein útjait fedezhetjük fel, az út élményét, a tájat, amely mindig más és más arcát tárja elénk. Nem időben utazik, hanem a felbolydult tér világában (Felhő 8., 2023). Vásznain kiszögellések, mélyedések, magaslatok váltják egymást, fókuszváltásokkal, az egymásba oldódó színek, perspektívák feszültsége a látszólagos nyugalmat, harmóniát kérdőjelezi meg (Átmenet 2., 2023, Átmenet 5., 2024).

A belső szoba kék padlója maga lesz folyóvá, tengerré, minden ingatag, mozgásba lendül. A lélek mozgása ez, a belső táj falakat áttörően jelenik meg, az emberi természet sajátjaként, ilyen vagyok, ilyenek vagyunk. Egy gömbvilág, amelyben nincs fix pont, bármilyen irányba elindulhatunk, a kezdet és a vég felcserélhetővé válik (Útválasztó 3.,5., 6., 2023).

Útválasztó 15., 2023 kollázson a holló visszanéz, és vár, mintha tudná, mi fog történni, melyik utat választja a lány. Az Útválasztó 27., 2023 kollázson megjelenik a fekete és a zöld gömb, vízzé válik a járószint, a figura alakja megkettőződik. Vízen jár? Az Útválasztó 17., 2023 kollázson madár-szelídítés folyik, a lány kinyújtott karján egy holló, ismét megjelenik a fekete gömb, rajta holló, a vízzel teli medencében, medence szélén lépeget egy varjú, katonásan. Szürreális világ. Az Útválasztó 34., 2023 c. kollázson a figura testtartása árulja el tanácstalanságát és szorongását. Nem tud választani, merre is menjen.

A zöld és kék árnyalatai titkot hordozó világot sejtetnek. Homálylón, napfelkeltét, az északi fényt idézve. Burok-világ, sérülékeny, selymes és hiányos, darabos. Lélek-út, a szemlélődés útja, állapot, bizonytalan és megdermedt egyszerre. Az építmények a halottak birodalmára utalnak. Szentélyek. Az elmúlás rekvizitumai, mintha egy temetőben járnánk. Nincsenek keresztek, csak kapuk, kiugró falak, sötét nyílások. Az egyik ajtón kulcs jele, alászállhatunk. Nappali és éjszakai világ találkozása. Az elmúlás tárgyi bizonyossága.

Misztikum és a lélek finom rezdülése. Felismerés: Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne (Tamási Áron Ábel Amerikában, 1934). És beismerés, az út valahová a szabadság jelképe is. Kötöttség nélkül mehetünk, járhatunk. A Látogató 5., 2023 c. kollázson egy vékonytestalkatú, atlétatrikós, rövidnadrágos férfi bukkan fel a bejárati nyílásban, szatyorral a kezében. Ki ő? Ki lehet? Apa, férj, testvér? Várva volt, vagy váratlanul jelent meg? A gömb a falhoz simul, mintha hallgatásba burkolódzna.

Mayer Hella képei – minden optikai csapda ellenére – a szellem szabadságát sugározzák. A pillanat örömét, a szemhatár tágasságát és szűkösségét. Önfelszabadítás is. Érzem a kételyt is, a szellem szabad, de szobába zártan a képzelet az úr, a látomás, falnak fordulunk, falhoz állunk, nincs út, nincs kiút.

A kiállítótér egyik oldalán az olajvásznak, a másik oldalán a kollázsok. A kollázsokon figurák mozdulnak, állnak, fojtottság és a tér szűkösségének feloldása, egybe folyik a külső tér a belső térrel. A választás egyik módja, lehetősége. Az út folytonossága, a befelé való mozgás végtelensége. Időn kívül. Szürreális világ, tárgyi elemekkel, a helyzet valósága. Melankóliával. Csobbanunk a szabad térben, úszunk a levegőben. Madarakká válunk, társunk a holló. A jövő reménye. Mire megöregszünk, mire megvénülünk, magunknak tett ígérettel szembesülünk. Saját utunkat járjuk vagy sem. Csak azt nem lehet megelőzni, aki a saját útját járja (Marlon Brando).

Mayer Hella a maga útját járja. Göröngyös út. Egységes és mozgalmas motívumai révén kultúrtörténetei kapcsolatokat is felfedezhetünk képi világában. A különböző szögű lejtők, ferde növésű fák, illetve a részben vagy egészen takart, torzult látóhatárok optikai csalódást rejtenek. Labirintusból labirintusba tévedünk. Rálátásunk van a helyre, a kiútra és a kiút hiányára.

A szoba, mint labirintus, központ nélkül, ajtó nélküli résekkel, hova vezetnek, nem tudni, sejtjük, hogy valahova, a sötétségbe, a mélybe, talán a tetőre, a toronyba, felfelé. A magány pillanatait látjuk, a társak is tanácstalanok, vannak, léteznek, de tanácsot adni nem tudnak. Jelenlétük a bizonyosság egy formája, hogy a gyermeki fantázia maga a valóság, a hely keresése és megtalálása.

Figurái bolyonganak, a szűk térben is. A tér nyitott, kijárata több is van, váratlan elágazásokkal, az értelem eltéved itt, szabad, de mégis fogolyként látjuk. A lélek útját járja, útvesztőkkel. Kint sövénylabirintusokat látunk. Az anyaöl szimbolikája is jelen van, világra jöttünk, a többi a mi dolgunk, nincs Ariadné, aki fonalat adna kezünkbe, nincs Thészeusz, de. nincs Minótaurosz sem. Nincs gyilkolás, csak küzdelem, küzdelem az egoval, saját érzéseinkkel, gondolatainkkal.

Ahol még nem jártam, 2020 c. képen fülkék, cellák, külön bejáratú kis szentélyek sorakoznak. A kép bal alsórészén egy kultuszszobor, fekvő lóval, amely a szentélykörzet határát is jelöli. Úton valahova, 2024 c. kép is kultikus hely fogadalmi kövekkel, oltárokkal, a sírkamrák kőlapjai mögött halottakat őríznek, a hosszúkás alakú, félig földbe vájt, szabad nyílású üregek valójában templomot rejtenek.

A rend képzetét látjuk, amely mégis szabálytalan, torzított, nagyított, kicsinyített, őrzi a káosz önkényét és elkerülhetetlenségét. Mayer Hella filozofikus gondolkodását érjük tetten, a művészetek labirintusára utal, az elődökre és előzményekre, és lelki intimitását jelzi, hogy a kollázsokban élet és halál finom, szorongó játékát látjuk. Zökkenőket, szövetségeket. Vágyak, félelmek, szorongások, démonok tárulnak elénk. Nincs, aki vezessen, kísérjen, a gyermek magára van hagyatva. Felismerések és találkozások útja ez, amely formál, megváltoztat. Az átlényegülést látjuk, de nem kafkai mintára, nem válunk szörnnyé. A kiállítás paradoxona, hogy… Csak befelé vezet kiút. (Balla Gergely)