Látványolvasmányok

„REÖK-ZÍTETT GONDOLATOK”, REÖK-PALOTA, SZEGED

Könyv is, meg nem is, viszont műtárgy. Betűk, szavak és mondatok lehetnek ugyan benne, de lapról lapra terjedő, folyamatos olvasnivalóval már nem illik megterhelni a művészkönyvet, mert akkor már nem az.

Egészen fiatal műfaj, úgy ötven éves, de már vannak korszakhullámai, és van nemzetközisége, mivel az egész világon művelik. Még olyan nagy művész is elbíbelődött vele, mint Joseph Beuys – mert ez tényleg majdnem olyan, mint a kézimunka, aprólékosan odafigyelős.

A Magyar Művészkönyvalkotók Társasága 1993-ban alakult meg huszonkét taggal, alapító elnöke a Kass-tanítvány Kiss Ilona volt. Nem ő az egyetlen Szegedhez (is) köthető alkotó a csoportban; Békés Rozinak (ugyancsak Kass-tanítvány) és Barabás Mártonnak a közelmúltban volt kiállítása a Kass Galériában, Sejben Lajos pedig a városban él.

Mindnyájan több műfajban tevékenykednek, csak úgy, mint a társaság többi tagja, a legkülönfélébb irányokból érkezhetnek hát az alkotók erre a területre, amelynek formája, anyaga és technikája szabadon választott.

A művészkönyv (livre d’ artiste, artist’s book, Künstlerbuch) ugyanis sokféle lehet, állhat csak papírból, de összerakható fából, fémből, textilből, fotóból, bármiből. Általában két kategóriába osztják, a limitált kiadású, számozott, sokszorosított könyvekre, és a térbeli megjelenésű, plasztikai tulajdonságokkal rendelkező könyvtárgyakra (livre-objet, bookwork, Buchobjekt).

Az 1960-as években terjedt el, első magyarországi példányai a hazai underground művészet politikai tartalmú megnyilvánulásaiként születtek Lakner Lászlótól, Galántai Györgytől és Perneczky Gézától. A 80-as évek végére ez a vonatkozása elmosódott, s a művészkönyvek (többségükben) megtöltődtek metaforikus és esztétikai kifejeződésekkel, kulturális szimbólumokkal és értelmezéssel, legújabban pedig naplószerű önreflexivitással.

Bár objektekről beszélünk, a művek gyakorta asszociálnak a hagyományos könyv tulajdonságaira, jellemző karakterére. Vannak köztük kinyithatók és lapozhatók, némelyek leporellószerűen vagy egyéni, origamihoz hasonló szisztémát követve, bújhatnak dobozba vagy ölthetnek szoborszerűen szilárd formát, szóval viselkedhetnek képként, szoborként vagy tárgyként. A hagyományos, műtárgyakat övező óvatossággal szemben a művészkönyveket – hogy lényegük feltáruljon – meg lehet fogni, kinyitni, becsukni, hogy imígyen „olvashatóvá” váljanak, hiszen annak ellenére, hogy nem betűtenger formájában, de ezek a „könyvek” is szólnak valamiről.

A hozzányúlás privilégiuma persze elsősorban a mű tulajdonosát és szűk körét illeti meg, hiszen a kiállításokkal járó esetleges nézői strapát a tárgyak nem bírnák el, így a Reök-palota földszintjén berendezett tárlatban is többnyire üvegen át, csak a szemünkkel élvezhetjük a darabokat.

Formailag tehát tágak e műfaj határai, mivel nem a nyilvánvaló könyv-asszociáció a döntő, hanem a könyv szellemi karaktere és kézbe fogható, intim személyessége. Haász Ágnes például nem is a könyvformátumból, hanem a szöveg felelősségéből indul ki „A szavak súlya” című művében, amely a nagyméretű kavicsokra írt mondatfoszlányokat „méri”. Sejben Lajos egy egész iratgyűjteményt tömörített össze öklömnyinél alig nagyobb „Levéltár” című munkájában, amelynek vasabroncsa öleli és tartja össze a felhalmozódott tudásanyagot. Barabás Márton más rendeltetésű, kész nyomtatványokból vágta ki és távolította el József Attila Mama című versének szavait, így azok hiányként olvasódnak.

Kiss Ilona Szegedhez kötődő költők és írók (József Attila, Móra Ferenc, Juhász Gyula) arcképével készített fából és fémhálóból erodálódó objekteket, Juhász Ferenc Kass János emlékére írt „A szűz Tisza” című versét pedig papírból formálta meg szubjektív lélekemlékezetnek.

Hajtogatással és pókháló-finomságú kivágással dolgozik Bornemissza Rozi, s a legyezőként nyitható áttört lapok eleve óvatos áhítatra intenek. Butak András mondanivalója keményebb, ő az utcakövek szimbolikus történelmét fűzte a szerialitás elve alapján leporellóba. Adorján Éva szemlélete újszerű: a lépő talpak biztonságát térképezte fel fotóival szokatlan látószögű, kihajtogatható sorozatával. Más-más tartalommal hajtogatja és festi, helyezi dobozba a lapokat László Bandy és Szirányi István, de mellettük találunk falon elhelyezett képigényű, és posztamensekre rakott, plasztikai jellegű munkákat is.

Ez csak néhány kiragadott példa, de talán belőlük is kitűnik: ami a huszonegy alkotó művészkönyveiben a különbözőség ellenére közös, az a kultúrához való viszony személyes, vallomásos hangneme.

(A kiállítás 2012. június 10-ig tekinthető meg.)

Ibos Éva

[nggallery id=31]