Látlelet

XXXVII. NYÁRI TÁRLAT, SZEGED, REÖK

Soha ennyien nem jelentkeztek még csoportos kiállításra, a szegedi Nyári Tárlatra ugyanis közel nyolcszáz művet adtak be, amiből végül „csupán” százötven látható a Reök palota termeiben. Keresztmetszetnek nevezni a bemutatót költői túlzás, de a magyar képzőművészet tortájából azért elénk rak egy vaskos szeletet.

A számokkal való bűvészkedés kedvelt eszköze napjainkban a médiának, jelen esetben azonban a mennyiségi kérdés felvetése nem olcsó marketingfogás, hanem egy létező probléma tényszerű mutatója. Hiszen a szegedi kiállítás váratlan népszerűsége, annak ellenére, hogy egy több évtizedes sorozatról van szó, nem magyarázható kizárólag a hagyománnyal, az okokat máshol kell keresnünk.

Például az átalakult kiállítás-struktúrában, mely folyamat azzal kezdődött, hogy a – kis galériákat, nagyobb kiállító tereket is magukba foglaló – Művelődési Házak egy része felszámolódott, s ezáltal radikálisan csökkent a kezdő és a helyi (kerületi, regionális) alkotók bemutatkozási lehetősége. Az így kialakult területvesztés is belejátszott abba, hogy ezzel párhuzamosan kezdtek eltünedezni a tájegységenként valaha mindenhol népszerű, vidéki tavaszi, őszi vagy téli tárlatok, s helyettük nem támadt új lehetőség, mert közben itthon is elterjedtek a kurátori kiállítások, amelyek egy adott koncepció mentén, többnyire meghívásos alapon szerveződnek.

Nem maradt hát más megmérettetési lehetőség az alkotók számára, mint a még meglévő, szabad beadású csoportos seregszemlék, s így már nem csoda, hogy a fehér hollónak számító szegedi Nyári Tárlat ilyen széles hatósugarú húzóerővel bírt. A rekordidejű, reggeltől késő estig tartó, három napos zsűrizés eredményeként végül százötven mű maradt fenn a rostán, épp ideális mennyiség, mert levegősen, érvényesülve férnek el a Reök palota két szintjén.

Nátyi Róbert, a tárlat rendezője logikus vezetéssel sorakoztatja egymás után a műveket, mondhatni, rendet vágott a stílusorgiában. Geometrikus táblákkal indítja a bemutatót, ebben az első blokkban a jól ismert síkkonstruktivista művek mellett úgynevezett MADI alkotások is szerepelnek. Ez utóbbi kifejezés talán kevéssé ismert, pedig egy körülbelül hetven éves nemzetközi mozgalomról van szó, igaz, a magyar csoport csak 1995-ben alakult, azóta ismerhetnénk őket jobban.

A MADI tág gyűjtőfogalom, betűnként: Mozgás – Absztrakció – Dimenzió – Invenció a jelentése, a művek minden esetben geometrikusak, de befoglaló formájuk csak ritkán négyzet, lehetnek sokszögűek és ívesek, a felületük is csak ritkán sík, legtöbbször kimozdulások bontják meg. A már-már klasszikusnak számító Fajó János, továbbá Oroján István mellett Kondorosi Zsuzsa és Varga Kristóf képviseli legeklatánsabban ezt a pontosan kiszámított irányt, amelynek fegyelme Szegedi Csaba festményén lazul meg, hogy aztán a szerkezetesség elvét csak (látens) tartóvázként alkalmazó, más típusú művek következzenek.

Szemléletes a művek teremről teremre fűzött egymásutánisága, a szigor fokozatosan bomlik, az absztrakt képletekbe egyre inkább beleszól az emberi tényező és a természet eróziós formái – Gáll Ádám, Dréher János munkáin -, majd az egyenesek is ellazulnak, s a terek is kimondatlan titkokkal töltődnek, mint Vojnich Erzsébet és Krajcsovics Éva vásznain. Szüts Miklósnál robban minden, a fekete élesen szétválik a fehértől – a nyilvánvaló tudatosság már csak a mélyben érzékelhető.

Ezután miniatűr elemzések következnek az emberi lét konkrét vagy elvont, lelki és kulturális tartamairól, Sejben Lajos újra könyvtárakat alkotott, Pataki Ferenc apró „térképeket”.

Oldás és kötés, múlt és jelen, lét és nemlét kérdéseit vetik fel – elsősorban Váli Dezső fájdalmas szépségű, továbbá – Kótai Gábor és Fürjesi Csaba művei, ebben a teremben felerősödnek a lét súlyosabb, s talányosabb kérdései.

Közben felvonul a grafika, a képek között pedig a szobrok. Előbbi mintha válságban volna, mert sajnos, a lapok nem tesznek az összképhez sokat, ezzel szemben a plasztika két szélsőséges csoportra szakad, a reménytelenül és érdektelenül konzervatívra, meg az új utakat kereső (és találó) izgalmasan játékosra, mint Rabóczky Judit, Popovics Lőrinc, Gerle Margit és Szabó György munkái.

Mint ahogy egyébként is várnánk, no, meg ahogy a tárlat felépítéséből sejthető, a következő emeleten fölerősödik az anyagszerű festőiség. Elsőként a kemény valóságba ütközünk a fotórealizmus jóvoltából. Mintha kissé fáradna ez az irányzat, nem csoda, hiszen évtizedek óta tartja magát, kisebb-nagyobb háttérbe vonulással ugyan átvészelte a kríziseket, de az ismétlés kísértete úgy tűnik, kikezdte az erejét.

A fényképalapú táblaképek steril valóságimitációja mellett nem túl meggyőző a klasszikus modern és a 80-as évekbeli újfestészet kevés eredeti invenciót felmutatni tudó továbbéltetése sem, bár kétségtelenül találunk rutinos és hatásos műveket, többek között Tóth Ernőtől, László Dánieltől.

A termekben elszórtan jelen lévő, zsűrizésen kívül álló, meghívott alkotók művei persze emelik a lécet, itt éppen Csurka Eszter könnyednek ható, alak-áttűnéses olajképe jelöl ki egy, koncepcionálisan és eszközeiben is letisztult szintet. Szolidabb tartalmi rétegzettséggel, de mégis igazodni képes hozzá Kovács János Zoltán – pont vele szemben elhelyezett – lírai hangvételű portréja.

A szín- és ingerzuhatag után monokróm (vagy annak ható, netán pasztell tónusú) művek sora készteti elmélkedésre a látogatót, kivált Kántor Ágnes most is figyelemre méltó, átgondolt, elidegenítő effektusokra építő, szürkében tartott vásznai.

A nagy játékosok (az egyre szalonképesebb ef Zámbó, fe Lugossy) mellett a máskor gigaműveket beadó Király Gábor most egy apró fejekből álló ikonosztázzal képviseli magát, majd szép lassan, további műveken át, egy mesei és/vagy fantáziaelemekben bővelkedő világgal zárul a kiállítás.

A földrajzi bejárás persze nem minden esetben ugyanolyan irányú, mint a fent vázolt összefoglalás menete, amely az áttekinthetőség kedvéért volt kénytelen egyszerűbb csapásokat vágni a meglehetősen sokféle összetételű anyag rengetegében. Abban biztos vagyok, hogy a seregszemle – egyáltalán, bármely seregszemle – nem adhat abszolút képet bármely műfaj aktuális állapotáról, illúzió lenne ezt várni, s nem mellékesen, a befogadókra is megemészthetetlen feladatot róna.

Az, azonban nagyon is valószínű, hogy e nagylátószögű látlelet valós, s az ezzel való szembesülés az idén sem tanulság nélkül való.

Ibos Éva

[nggallery id=178]