László Dániel kiállításáról

DEÁK CSILLAG
ÉS
KÖLÜS LAJOS

László Dániel: Mandulavirágzás  
2015. 01. 30 – 2015. 03. 15.
REÖK – Regionális Összművészeti Központ
6720 Tisza Lajos krt. 56.

Deák Csillag: Az ott felejtett szempár

László Dániel közel hetven alkotása látható REÖK-ben. A kiállítás címe: Mandulavirágzás. A most látható tárlat eddigi életművéből, az elmúlt tíz évből válogat.

Ha egy ismeretlen városban járok, egy helyet biztosan felkeresek, az a piac. Most László Dániel visz el engem ismert várások piacaira. Érzem a szagokat, az illatokat, elragad a forgatag, a nyüzsgés és a színek. Ott vagyok. László Dániel nemcsak egyszerűen lefényképezi a látványt, hanem formálja és át is alakítja azt. A pillanat így válik jelenetté és elbeszélhető történetté, egyúttal szereplőivé válunk az eseményeknek. A művész számára nagy a kísértés, hogy mindent, ami szeme elé kerül, festői tárggyá, témává tegye. A trivialitás veszélye, hogy a látvány önmaga marad, nem lényegül át semmivé, tautológia lesz. Ez a fényképszerűség csapdája, amit László Dániel rendre elkerül. Nála a tárgy, a jelenet mindvégig bensőséges, egyedi és egyszerű marad. …bárhová nézünk, bármit vizsgálunk, mindenütt felfedezzük az Isten jelenlétét. Mint már mondtam, korábban nem festettem Biblia-témájú képet. Most is igyekeztem a valóságot megörökíteni. Azt tudom lefesteni, amit látok.[1]

A fény mestere. Még akkor is az, ha festményén a sötétség uralkodik, de a sötétség egyhangúságát fénysugár töri meg. A fény nála Dávid, a sötétség Góliát. A kicsiny győz, akár a mesében. Nézem a belső-külső tereit, meleg barna tónusok és színek. Valahonnan egy ismeretlen szempár nézi ezt a világot, az az érzésem, hogy isten, vagy egy angyal. Ebben a világban sincs egyedül az ember. Tárgyi világ, tárgyak sorakoznak, folyosók, nappalik, könyvtárak. Emberi alakok nélkül, de nem emberi tekintet nélkül. Ez nagyon fontos. Az ott felejtett szempár. László Dániel nézőpontja egyszerre képes belülről láttatni a belső-külső világot, humanizálni a tőlünk egyre inkább elidegenedő tájat, teret. A városi élet tele van dinamizmussal, a művész mégis a csendet keresi és találja meg. Az elhagyott és elhagyatott teret, aluljárót, folyosót, pályaudvart, padlót és pincét. Vojnich Erzsébet rajzai jutnak eszembe, a térszegletek, a szögbe zárt terek, nyiladékok. Az ember nélküli tájak, amelyek a legtöbbet az emberről mondanak el, mert az emberi kezek alakították, tették olyanná, amilyenek most.

Emlékszem egy csendéletemre, amin egy pohár vörösbor és egy gyertya látható. Ez számomra több volt egyszerű kompozíciónál, hiszen egyértelmű szimbólumokból áll.[2] László Dániel Isten hite tagadhatatlan, áthatja képeit, de nem direkt módon, csak áttételesen, az ember szeretete által. Szakralitása a művészi ábrázolást nem korlátozza, inkább teljesebbé teszi, mert engedelmeskedik a művészi törvényeknek, nem erőszakolja meg, engedi hatni őket, úgy mond, szolgálatukba áll. Velázquez távoli rokona lesz a festészeti módot tekintve. Az elődökkel bátran versenybe száll. Francis Bacon, a XX. század egyik legnagyobb festője a következőket mondta: „Féltem a Velázquez-képek realitásától, amellyel versenybe kellett szállnom.”[3] Hogy László Dániel is jelentéktelen tájakat, tájrészleteket, belső tereket fest, talán igaz. Velázquezre is azt mondták, hogy egy kihalóban lévő dinasztia utolsó, jelentéktelen sarjait festette.[4] Ám László Dánielt ez nem zavarja, beleérző képessége bámulatos. Ott vagyunk a képben, a vízparton, a vízi építményen, strandolhatunk, elállt az eső.

A piac sorozata is jelzi, képes a hétköznapi emberek világát megidézni, nyelvükön megszólalni. Kézművessége, kifejezőereje magával ragadó, egyszerre színes és mély. Nem kimerevített időpillanatokat ragad meg és ábrázol László Dániel, hanem a természet, az építészet, a művészet, a vallásos áhítat, a fennköltség és a profán köznapiság szimbiózisának, szerves összefonódásának és folyamatos kölcsönhatásának, a valóság kimeríthetetlen gazdagságának, káprázatos sokarcúságának tudatosítására, felmutatására törekszik, összpontosít.[5]

Hiperrealizmusa nem talány, festészeti módjából következik. A mai szürke, homályos és látszólag léleknélküli, elidegenedett környezetben is felfedezi a mandulavirágzást, mint a megújulás reményét. Ez még nem kiút, de azzal, hogy megtanít minket a jelenségek másfajta szemléletére, a természet tiszteletére, élvezetére, közelebb visz önmagunk és a világ megértéséhez. A mandulavirágzás mindezeken túl felidézi bennem a japán cseresznyevirágzás ünnepét. László Dániel az egyszerű, hétköznapi természeti jelenséget ünneppé avatja, de számára ugyanúgy fontos az ember hétköznapi életének egy-egy mozzanata is, például a szolnoki, a kecskeméti, a vásárhelyi piac. Feleségét és fiát fedezzük fel vásárlás közben egy piacon. A kisfiúnál Carel Fabritius egyik neves alkotásának reprodukciója van, a nő pedig egy Velázquez-parafrázist tart a kezében. László Dánielnél így kapcsolódik össze művészi tradíció, emberi környezet és család.

A családi kommunikációk, kapcsolatok és viszonyok László Dániel festészetének fontos motívumát képezik. Nem puttók és madonnák mosolyognak ránk, hanem élő, eleven figurák, nem idillt látunk, hanem Máriát és gyermekét, ahogy rájuk esik fény, az egyik képen a bokrok között látjuk az anyát a gyermekével. Ez a képi metafora a család szentségét jelenti a művész festészetében, de a mindennapi életében is. Az ártatlanság örömteli pillanatait látjuk a gyermeket ábrázoló képein. Talán ezeken a képeken erőteljesebben dominálnak a tiszta színek és színfoltok, de mégsem érzem azt, hogy egy rózsaszín világot mutatnának a képek.

Önarcképei az önmagával szembe néző művész alkotásai is. A folytonos önvizsgálat nem narcisztikus jelenség és mozzanat. Benne a tükörkép a fontos, milyen vagyok, milyennek látszom. Annak mutatja magát, ami, töprengő művésznek, aki képes elmerülten nézni régi korok festőinek alkotását (Bellini, 2011). Ezen a képen háttal áll nekünk a művész, mivel szemét a képre szegezi. Mintha rabja lenne a látványnak. Más képein is megfigyelhető, hogy az ábrázolt figurák háttal, oldalukkal, árnyékukkal vagy tükörképükkel fordulnak felénk. Ezzel még inkább felkelti az irántuk való érdeklődést a nézőben. Megfejtésre, kiegészítésre vár valami, amit a nézőnek kell megtennie. A kép terébe vonódik a látogató, ha akarja, ha nem.

A képeken a tér és az idő különös kapcsolatát látjuk, mivel a képeken a hétköznapiság jelenik meg, amely illékony, bár ismétlődő, emberi szokásokat rejt magában, egyfajta rendet, hagyományt, rítust. Annak ellenére, hogy meleg színekkel ábrázolja az üres, belső tereket, a tárgyak a megfagyott időt őrzik, az ember hiányát. László Dániel a mindennapi élet ellentmondásosságát képes megjeleníteni. A mandulavirágzás így lesz nála jelkép, a jövő jelképe, amely egy színesebb, emberibb világ felé vezeti tekintetünket.

[nggallery id=508]

Kölüs Lajos: Dániel, a festő 

László Dánielre is igazak Dániel prófétával kapcsolatos mondatok: Nem találunk ebben a Dánielben semmi okot, hacsak nem találhatunk ellene valamit az ő Istenének törvényében![6] Semmi okot vagy vétket nem találhattak, mert hűséges volt, és semmi fogyatkozás, sem vétek nem találtatott benne. László Dániel a Sensaria művészeti csoport vezetője, a figuratív, realista festészet követője, megújítója. Képein egyaránt megjelennek a nagyvárosi házak, külső és belső terek (kultúrházak folyosói, a kecskeméti művésztelep ételkiadója, a szentendrei, a szolnoki piac, a terrorháza részletei, a budapesti vidámpark és a makói könyvtár, aluljárók, hidak), a hétköznapok élményei és a családtagok, családi jelenetek. Szakralitásával függ össze, hogy képein ott van a fénysugár, az ember gyújtotta és a természet által létező. Hagyománytisztelő, a németalföldi festészet, Caravaggio, Csontváry Koszta Tivadar áll közel hozzá és Csernus Tibor, ez utóbbi név jelzi, a változó hagyományt sem tartja magától távol. Festészetét a hiperrealisztikus, a fényképszerű, fotóelevenségű, gyönyörű, sokszínű, a posztimpresszív jelzővel illetik.

A festmények öt teremben láthatók. A főterem a nagyvárosi piacozást idézi, a második a művész saját környezetét mutatja be, a harmadik szoba a gyerekeké, a negyedik a szociológiai képeké, végül az ötödik a hagyományoknak állít emléket. A fénykép megjelenésével a festmény is változott, versenyre keltek egymással. Ez a verseny ma is tart. Sokszor becsapódunk, fényképet látunk, és azt hisszük, hogy festmény. Festményt látunk, és olybá tűnik, csak fotó. Tévedünk. Mindkét műfaj használja a másik eszközeit, tapasztalatát, élmény- és látványszerűségének törvényeit.

Az emberek többsége városban él, tömegben jár, vonul, közlekedik, tömbházban lakik. Tömegember. Mondhatjuk azt, hogy tulajdonságok nélküli ember?[7] László Dániel városi tájképei megtévesztőek. Bennük a hagyományos európai értékek romjait látjuk, és nem látjuk a gondolkodó és érző embert, aki azt keresi, milyen kincseket és kétségeket vihet magával a megtervezhető, megsejthető jövőbe.[8] Musil merev fogalmak helyett sokoldalúan megvilágított folyamatok, azonosságok helyett analógiák, az igazság helyett a valószínűség feltárására törekszik regényében[9]. László Dániel városképei mögött folyamatokat, analógiákat, lehetőségeket kell látnunk. Miként is változott meg a XXI. század emberének élete, környezete. Ez egyben egy elidegenedett világ is, még akkor is az, ha közel érezzük magunkat hozzá, ha ez a belső-külső táj egyben a mai ember lelkével rokon. Ez a városi élet messze távolodott a reneszánsz eszményített világától, mind fogalmi, mind tárgyi értelemben. László Dániel kísérletet tesz arra, hogy ezt az elidegenedett tájat emberi szemmel nézze, visszavegye, emberi arcát mutassa meg. Így lesz a lepusztult folyosó, sikátor, összefirkált fal nem a jelen, hanem a jövő emlékképévé, mert a művész is tisztán látja, a jövő sem hoz változást, a múlt sebei tovább élnek.

Az örökséggel kezdeni kell valamit, jöhet egy Mária út, jöhet egy El Camino út, jöhet egy Golgota festmény, kultúránk folyamatosságát kell megteremtenünk, a kapcsolatot a vállalható és öröklött múlttal, szokással, tradícióval. Azzal, hogy László Dániel a múlt felé fordul, amely a jelen élő, lüktető sebe, szembenéz korával, mindezt a remény gondolatával és szándékával teszi. Nem istenít, de azt sem mondanám, hogy csupán profán módon cselekedne. A festményein rendre megjelenő fény az égiekhez való kötődését jelenti, így összeköti a földi életet az égi birodalommal. Nála ez nem az elvágyódás jele és misztikuma. Csupán annak belátása, hogy a természet mindvégig az emberhez tartozik, az ember éltető forrása a természet, tőle elszakadhat, de véglegesen nem lehetséges. A köldökzsinór elszakíthatatlan. Meg lehet feledkezni róla, hogy a természettől nem függ az ember, de rendre azt tapasztaljuk, az emberi szabadság véges, a természet szabadsága nélkül nincs emberi szabadság sem. A természetben bekövetkező változás elkerülhetetlen, ez nem mindig a megújulással egyenlő, mert a természeti erőforrások fogyóban, kifogyóban vannak. És az embernek alkalmazkodnia kell környezete változásához. Miközben egy mandulavirágzás a Gellért-hegyről is csodálatos panorámával jár.

László Dániel fényigenlése, -kultusza a ma emberét kiemeli a mindennapi életének megszokott rendjéből, ha nem is alakítja át, de megérinti a lelkét, gazdagítja fókuszát, mire is tekintsen, hogyan és miért. A művész a látványt teszi magasztossá, emberivé. Legyen szó egy piaci jelenetről, egy családi idillről.

Portréi rendre a lélekre kérdeznek rá, a belső történésekre, még akkor is, amikor csak a szöveget olvassuk: Fizetünk neki, csak ne fessen. Ez nyilvánvalóan önirónia, önreflexió, amely a festő belső küzdelmeire utal, lehet-e, szabad-e úgy alkotni, ahogy ő teszi. László Dániel mélyen hívő ember, festőként is az, de másként. Tárgy- és tájkép kultusza az esendő ember világát idézi meg, ott vagyok-e, ahol vagyok, okkal vagyok-e ott. Alulnézetből látja a mindennapokat, nem szakadt el a kisemberek világától, képes az ő szemükkel nézni és látni. A mai figuratív festészet, így László Dániel festészeti törekvésének gyökereit a németalföldi és a reneszánsz festészetében kell keresnünk és felismerünk. A visszalépés így lesz előrelépés, bevállalás, megújulás. Szinkronba kerül a kép a mával. Nem tagadja meg, de nem is isteníti a mai életet. Az élhetőségét láttatja, a finom különbségeket, a romokat, amelyek már a lélek romjai is, akkor is megmaradnak, ha holnaptól új vakolat, új épület takarja el a régit.

László Dániel szemlélődő festő, aki képes a természettel eggyé válni. Változik, ha belső szükségszerűségét érzi, hogy változzon. Nem egy témájú alkotó. Láttat és éreztet is, szemünkkel lát és érez. Helyettünk van ott, ahol van. Amit mond, azt mi is gondoljuk, vagy gondolhattuk volna. Kompozíciói látszólag a városi táj egy-egy részletét ragadják meg. Egy villanás, kész az idő, a látvány egésze. Megmásíthatatlanul. Emlék lesz valami, amit mindennap látunk, ezért elfelejtünk észrevenni. A festő észreveszi, hogy valami ugyan átlagos, de ott van, kikerülhetetlenül, és hozzánk tartozik, a miénk, mi hoztuk létre. Művei érzelmi felismerések is, hátunk borsódzni kezd a látványtól, így talán nem is gondoltuk, hogy látható valami, egy táj, egy lichthof, egy könyvtár belső, egy kórházfolyosó. A lényeges mozzanatokat ragadja meg és emeli ki, miközben párhuzamosan más felismeréseket is közöl, megjelöl. Ahogy Musilnál, úgy László Dánielnél is az egyértelmű és a sokértelmű eggyé válik, egymásba olvad.[10]

[nggallery id=507]