Közös csend

Íme, egy könyv, kézbe foghatjuk, fogjuk kézbe! Turczi István és Vásárhelyi Antal könyvét, albumát, könyvtárgyát, simítsuk végig a borítóját, tapintsuk a kitüremkedéseit, nézzük a grafikák forma- és színvilágát, a versalakzatokra is vessünk pillantást, a kötet első felében lévő költemények négyszögbe rendezett geometriájára, a második felében helyet kapottak szabadversszerű tördelésére (nem mintha az első két fertály nem szabadverseket tartalmazna), aztán olvassunk, hallgassunk bele a szövegekbe, és a zenébe is persze, csendüljön egybe „a szín és a hang s az illat”, mert bele is szagolhatunk a lapok közé – én megtettem, hamisítatlan könyvillat –, és hogy az ízt se hagyjuk ki, forgassuk meg szánkban a szavakat, a mondatokat, ízlelgessük őket, az ízléssel ínyenceknek írt gondolatokat, költői képeket. S a művészetek ezen együtt- vagy összeérzését akár szinesztéziának is nevezhetjük. 

Ebben könyvben képek vannak és betűk. A kérdés az, hogy a képekben és a betűkben fölismerjük-e magunkat. A valóságot, amelynek mi is a részei vagyunk. Mi és a viszonyaink – a történeteink, a kapcsolataink, az érzéseink, a hangulataink. 

Ez a könyv, mint minden műalkotás: találkozás. Egy költő és egy grafikus találkozása; és azoké – az önöké, a tiétek, a miénk –, akik kíváncsiak, kíváncsiak vagyunk ennek a könyvnek, illetve az alkotóinak a világára. Ha kellő nyitottsággal nyitjuk ki, s nyitogatjuk a benne lévő szövegeket és grafikákat, akkor magunkra kell, hogy ismerjünk bennük. 

A valóság mindig és mindenkinek más, de mintha mégis hasonló, mintha ugyanaz lenne. „Talán ugyanarra gondolunk”, tételezhetjük Turczi Istvánnal közösen, mert „kavicsokhoz koccanó puha roncsaink / szétmálltak a közös csendben / s a gyöngypáncél rajtunk / már mohával fedett”. Páncél és moha, erő és gyengeség van ezekben a sorokban, s talán a Kosztolányi-féle iker-ajándék: epe és méz, rossz és jó, rút és szép. Az ember örök kettőssége. Az, hogy semmi sem könnyebb, mint meghalni. És hogy semmi nem nehezebb, mint meghalni. Az idő is benne van ezekben a versekben, mert amíg a kőzetből kavicsok lesznek, amikhez puha roncsaink koccannak, addig az istenek is belefáradnak a létezésbe. 

A halál, az elmúlás tudata is kihagyhatatlan az alkotás, a költészet nagy receptes könyvéből. Olyan, mint szakácsnak a só. A költőnek a halál az élet sója? Megízesítője? Kosztolányi írta: „ha nem lenne halál, művészet se lenne”. Az élet végességének tudata kell ahhoz, hogy megkísértsük a végtelent.

Ahogy olvasgattam a kötetet, néhány szó kitüremkedett a versekből. A csend, a gép, a lépcső. Turczi Istvánnak ebben a könyvében a csend visszatérő motívum. Turczinak sokféle hangja van, és sokféle csendje. Van geometrikus csendje, kitömött csendje, de csönddé tud tömörülni nála az elhasznált lélegzet is, az út is tud hallgatni, nyilván csöndre-csiszolt történetekről, és az álom-erőtérben is ott pulzál a testek között valamiféle elektromos csend, nem függetlenül a lelkektől, s a szobában köröskörül konokul zakatoló szürke csendet olykor megelőlegezi vagy fölváltja a megértés csendes révülete, és valahol a meditáció zajtalan rajai is környülvesznek bennünket, ahogyan a halál kötelei.

És vannak jászol-puhaságú gépek is ezekben a szövegekben, amelyek rád hasonlítanak. Ránk. És a léptek gépiesek, és a fenyegetettségeink is azok, és „Egy a cél, és egy a célkereszt / A mozdulat a szándékra / merőleges. / A tekintet is aláaknázva…”

Olyan ember írta őket, aki tudja, hogy minden szörnyűség, gonoszság bármikor bekövetkezhet a világban, és be is következik, ám ez nem azt jelenti, hogy éppen romlik el a világ, s benne mi, a gépek, hanem azt, hogy ez ember mindig ilyen volt. „Az embernél nincs semmi csodálatosabb”, más fordításban: „sok szörnyű csodafajzat van, s köztük az ember a legszörnyebb”. De hogy ezt nem érdemes másként tudomásul venni, mint egyfajta sztoikus nyugalommal, pannon, tatai derűvel.

Turczi István azt írja az egyik versben, Vásárhelyi Antal grafikájára utalva: „Figyeld a képet. Lentről nézd felfele, és indulj is el, ha a spontán szimmetriát lépcsőnek gondolod.” Ez persze nemcsak a képről szól. Azt is írja még: „Végtelen számú vetületben a magad egyéni változatával a tapasztalat naprakész műtárgyai közt bolyongani, lásd be, fenséges céltalanág.” Hát mi ez, ha nem az előbb emlegetett sztoikus derű. És egy másik versben, a Gép-templomban, egy másik Vásárhelyi-képre utalva azt is hozzáteszi: „Ha jobban figyelsz, megláthatod azt a lépcsőt a lábazatban, ahonnan van hová. Nincs még veszve semmi.”

Reménykedjünk!

Jenei Gyula

(Elhangzott Turczi István – Vásárhelyi Antal Kettős látás című verses képzőművészeti albumának kiállítással egybekötött bemutatóján 2022. június 13-án a Szolnoki Művésztelepen)

Magyar PEN Club

Budapest, 2022

63 oldal, 2490 Ft