Inkognitóban a legjobbak közt

NYILASY SÁNDOR (1873–1934) EMLÉKKIÁLLÍTÁS, REÖK

Nem kellett volna annyiszor megfestenie a tápéi életképeket, az ünneplős népviseletbe öltözött lányok traccspartiját, a legények udvarlós sétáit vasár­nap délután, és akkor nem azonosítanák Nyilasy Sándort ezzel a szűk témájú rutinfestészettel, de azon a magaslaton lehetne, amit megérdemel.

Nem új keletű a gond Nyilasy megítélésével, a jó szemű Szelesi Zoltán, a Móra Ferenc Mú­zeum régvolt művészettörténésze már 1975-ben leírta a „Szeged képzőművészete” című tanulmánykötetében, hogy „művészetének egészét kell megismerniök azoknak, akik fárad­tabb, az anyagi gondoktól terhes utolsó éveiben többször ismételt, a műkereskedésekben gyakran szerepelt ’Vasárnap délután’-ok kapcsán alakították ki róla felületes, elmarasztaló ítéletüket”.

Az anyagi gondokkal szemben azonban nincs apelláta, nem ő az egyetlen festő, aki bele­került ebbe a mókuskerékbe, s mint ahogy mások tényleges értékeit sem csökkenti, Nyilasynak sem róhatjuk fel a futószalagon való képgyártást – elvégre csak ehhez értett.

Mint általában a 19. század második felében született festők, ő is a szokásos München–Párizs–Nagybánya útvonalat járta be stúdiumai végzéséhez. Münchenben azok közé tarto­zott, akik hamar megelégelték az akadémia száraz konzervativizmusát, így másokhoz ha­sonlóan Hollósy gondolatgazdagabb, az akadémizmussal szembemenő köréhez csapódott, majd onnan is továbbállt, hogy a még nyitottabb franciák között képezze magát.

Időben jókor volt jó helyen, megismerkedett Thorma Jánossal, aki Nagybányára hívta, ahol épp ekkor született meg a plein air. Ennek ellenére az ekkor, vagyis a századforduló környékén készült képei még önmagát keresők, és erősen hatások alatt állók, jó példa erre a „Cigányok” című, kivételesen nagyméretű, 1900-as vászna, amely egy biztonságosan megfestett hatásos zsáner – a modernizmus legcsekélyebb nyoma nélkül.

Igaz, ekkor már újra Szegeden élt, nyilván ezzel magyarázható az alföldi tematika (paraszt­asszonyok, lovas kocsik) térnyerése a festményein, no meg a – néhány képén megnyilvá­nuló – Tornyaival és Kosztával való átmeneti, de nagyon is logikus rokonság. Tornyai is ekkortájt költözik Vásárhelyre, Koszta pedig néhány évvel később Szentesre, előbbivel a „Kertben”, utóbbival a „Kapás asszony” köti össze.

Ezek után még figyelemreméltóbb későbbi megújulása, az 1910-es évek virulens moder­nizmusa, s az a nagyvonalú, merész szemléletmód, amellyel legerősebb műveit vászonra vetette. Az „Aradi főutca”, „A fa”, „A gyümölcscsendélet”, „A Vitorlások”, na és persze a „Napsütésben” című művek a korabeli festészet első vonalába tartoznak. Közülük némelyik olyan, mint egy megszelídített van Gogh-darab (annak felzaklató drámaisága nélkül, de vizionárius képi erényeivel), mások meg olyan egyedien fogalmazott, ízesen felszabadult plein air jelleggel bírnak, hogy messze kiemelkednek a nagybányai iskola gyakorta egyfor­ma táj- és városképei közül. A „Kirándulás csónakon” című műnek a Reök-palotában csak egy aprócska vázlata látható (a pompás nagyméretű „végeredmény” Kovács Gábor, köz­ismertebben a KOGART gyűjteményét gazdagítja), a témafogalmazás és a festői nyelv egyedisége azonban az előtanulmányon is tetten érhető.

Ha az optikánkat lejjebb állítjuk, akkor persze Nyilasy szegedi festő mivoltára is fókuszál­hatunk, arra a művészre, aki fontos és érdekes dolgokat dokumentált. Ám, ha ezek a képei nem ütik meg a tőle elvárható mércét, érdekesebbek a helytörténet, mint a művészettörté­net számára. A lista itt is vegyes, míg a Mikszáth-portré (az író Szegedi Naplónál töltött évei indokolják a mű idesorolását) sablonmentes beállítása, a személyiséget sugárzóan felidéző vitalitása átütővé avatja a képet, a „Templomtér” fotóhű lekövetése és rutinos megoldása inkább tárgybéli érdekességével hat.

Ennél fájóbb persze a tápéi életképek kettős mércéje. A siettetés nélkül készült, festői problémákra koncentráló művek a szelíd alföldi plein air vonzó megnyilvánulásai, az el­adásra gyártott sorozatdarabok viszont csak üresen édeskés utórezgések.

Mindazonáltal, Nyilasy megítélését sem szabad, hogy befolyásolják e balkézről született festmények, a megoldás egyszerű: tudatosan szerkesztett, koncepciózus kiállításokat kell a műveiből rendezni.

Az „igazi”, a fejlődésvonalakat szétszálazó, az oeuvre javát átgondoltan felvonultató élet­mű­kiállítás még mindig várat magára, de, ha már 2013-ban megbocsáthatatlanul el­maradt a kínálkozó apropó, a festő születésének 140. évfordulója alkalmából rendezendő tárlat, idén, Nyilasy halálának 80. évfordulója okán legalább a REÖK (egy nagyobbacska ka­ma­ra­tárlattal) eleget tett a Nyilasy Sándor munkásságának kijáró szakmai tiszteletadás­nak.

(A kiállítás 2014. március 9-ig megtekinthető.)

Ibos Éva

[nggallery id=320]