Hommage á Anna Margit

ANNA MARGIT FIKTÍV ÖNÉLETÍRÁSA

A Reök-palota Anna Margit életművét bemutató kamara­kiállítása annyira megrendítően szép volt, hogy a le­het­sé­ges művészettörténeti, stiláris vagy ikonográfiai meg­köze­lí­té­sek helyett egy egészen más fajta írói módot: a nőként való teljes azonosulást választottam. Ilyen módon a mű­vész­nő életművét feldolgozva nem elsősorban a művé­sze­tét, hanem a személyiségét alakító, sokszor megrázó életrajzi eseményeket csor­gat­tam át magamon, így próbálva mélyen megélni, megérteni a művek szemé­lye­sen nekem szóló üzenetét… – Váraljai Anna írása

1913-ban születtem egy Jánoshalma és Borota közötti tanyán, a melegre, a puha sárgákra emlékszem, és hogy anyánk tollpárnán altatott minket, tücsökzenét hallgattunk időnként a döngölt teraszra löttyintett tejsavó mellé kuporodva. Kaviccsal, apró kövekkel dobáltuk a vízgyűjtőben megpihenő vadkacsákat, testük nyomán egymásba fodrozódó körök borzolták a víz színét, aztán kibújva anyám leánderei alól, fényes páncélú szarvasbogarakat indítottunk csatába egymás ellen. 1925 nyarán anyám fehér, keményített alsóneműt kötött derekamra, napokig nem mozdultam az árnyékos szobából, hasamra tett kézzel, az ablakból figyeltem a háziak életét. Apám gazdatiszt volt és zsidó, hosszúszárú csizmája sosem sarasan, hanem mindig ragyogó tisztán, pontosan a tisztaszoba ajtótokjával párhuzamosan, két keskeny vonalként villant elő az előszoba sötétjéből.

Néhány évvel később Irma néném magával vitt Pestre. Hosszú szárú szipkából szívta a füstöt, míg a vonatra vártunk, s a kétféle füst, az ő szőke fejét körüllengő, és a közeledő vonaté, valamiképpen elragadott és transzba ejtett, beavatódtam egy másik életbe, amelyből visszatérni aztán már soha nem tudtam. Irma néném úgy figyelt egész úton, mint aki pontosan látja a jövőt, ajkai keskenyek voltak és fényesek, akár a borotvapenge, szánalom és irigység rándította össze időnként a szája körüli apró izmokat, szánt a sok szomorúság miatt, amely fiatal lányként rám várt, és irigyelt az elkövetkezendő gyönyörök, beteljesülések megtapasztalásáért. Olyan volt ő már, mint az ólomüveg hamutál, amelyben legfeljebb pislákol a hamu, s időnként még azt a szürke mocskot is kisöprik belőle, hogy aztán végképp üresen, szomorúan és magányosan álljon a vitrinbe helyezett többi dísztárgy között.

Pesten saját szobát kaptam, picike volt és meleg, a körútra nézett, ha kitekintettem az ablakon, sárga villamos csíkját és a kávézó színes napernyőinek köreit láttam fölül nézetből. Nagynéném sosem kopogott, csak hűvös jelenlétét éreztem időnként magam mellett, így volt azon a napon is, amikor ecsetet és vásznat tett szó nélkül asztalomra, csodás fehér felület, mindennek a kezdete, eredete, sokáig simogattam, nézegettem az érdes felületű anyagot, majd fény felé tartottam az üveglapra nyomott, vékonyan elkent festékeket. Bárhová néztem, csak magamat láttam, magamat, magamat akartam felismerni mindenütt, a visszatükröződésekben, a falra vetülő árnyképekben, az érett, nagy mellű asszonyokban, akik már kipróbálták a szerelmet, az artistanőben, akit a Városligetben láttam, és olyan hajlékonyan fonta egybe tagjait, ahogyan nagyanyám alakította a foszlós kalács tésztáját, ez mind én voltam, de leginkább mégis az a nagy szemű, széles homlokú lány, aki időnként tenyerével vagy zsebkendőjével takarja el tekintetét a nagyváros arcpirító látványai elől.

Ámos Imre a rajzképző iskola folyosóján jött velem szembe egy szeptemberi reggelen, messziről azt hittem, nadrágot viselő asszony, kicsike volt és kerek, finom vonású, később aztán megtudtam, hogy természetre is lágy és nőies, majdnem mindig szomorú, magába forduló, sokat vívódó ember. Emlékszem az arcára, ahogyan közeledett felém, leginkább a profilját tudom felidézni, pedig szemből láttam először, de most valahogyan oldalról látom, nem tudom az arcát emlékeimben magam felé fordítani, nem fordul meg, bármennyire próbálok álmomban a szemébe nézni, azért valamit így is látok, legalábbis fényes, kerekded arccsontját, ahogyan rávetül az üvegfolyosó kazettás ablakainak szabályos rácsszerkezete. Zakatoltak vonásai, miközben a geometrikus térben felém közeledett, a vége mégis nagyon emberi lett, mert a tiszta fényben megállva kilépett a rácsok közül, és bemutatkozásra nyújtotta rajzszéntől fekete, maszatos kezét. Ámos, Ámos, hamarosan laktunk mindenhol együtt, mindenféle kicsi belvárosi sufniban, szobában, paravánnal lerekesztett szobasarokban, idegenekkel egy szobakonyhában, szalmazsákon, elhasznált ágynemű között, padon, műterempadlóra dobott pokrócon, szabadok voltunk, magamat festettem megint, és Ámost is, mintha magam lenne, az én vonásaimmal. Visszatükröződött puha arca az enyémben, nem kiabáltunk sosem, egymással mintha magunk lettünk volna, de ha elmentünk otthonról,  hazatérve kicsit riadtan magunkra húztuk a takarót időnként.  

Az Izraelita Hitközség étkezdéjében ebédeltünk éveken át, együtt Vajda Lajossal, Vajda Júliával, Barta Évával, Szántó Piroskával, Bálint Endrével, Vajda Lajos a marhapörkölt, Júlia a macesz gombóc, Piroska a gyümölcsleves, Bálint Endre a kocsonya, éppen akkor, azzal az ízzel a számban találkoztam velük először, Vajda a burgundi, Júlia a törtfehér, Piroska a korall, Bálint az okker, színekről, ízekről, illatokról idéződnek fel bennem, aztán Vajdáék a szomszédaink lettek, nálunk is jóval szegényebb, különös, érzékeny emberek, esténként ha átkopogtak, és volt mit, megosztottuk. Az asztallapon könyöklő Vajda szájából időnként kiesett a cigaretta, amikor hajnalfelé elbóbiskolt egy-egy mondat közepén, és világosodott, mire bemertük kapcsolni a rádiót, aznap már nem ettünk az OMIKE-ben, és Ámos vásznat sem vett elő hetekig, csak kicsi skicceket csinált a szalonnás vagy cigarettapapír, meg az újság sarkaira.

Vaszary szeretett engem, nagy volt és széles, ahogyan lepillantott rám föntről, mint Gulliver a Lilliputiakra, sokszor megfogta a kezemet, úgy vezette a vásznon, de mintha az apám lenne, egyébként nem irányított sosem, hagyta, hogy kibontakozzam, csak azért féltett, mert ami eleinte falvastagságú volt, az a réteg végül hártyaszerűvé zsugorodott köztem és a világ között, és mint valami telegráf, egyből pontosan visszajeleztem azokat a jeleket, melyeket kapok a hártya roppantul vékony és sérülékeny anyagán, minden átszüremlik, hangok és zajok, nem óv meg, nem rejt el semmitől, csak a köztem és a világ közti határvonalat, a másságot jelzi, sejteti, persze, Ámos gyötrődései, meg a rádióból okádott szólamok lassan engem is megérleltek, egyre pontosabban éreztem a határ szükségességét, csak határolja el azt, ami még belül van, palástolja el az igazi arcomat, ami egyre inkább maszkszerű, fehér és üres tekintetű, lassan elvesztem magamat, minél mélyebbre ások, annál több énemet dobálom ki magamból, s végül attól tartok, nem marad már más, csak az az egy, aki megvetett és utálatra méltó.

37-ben eljutottunk Párizsba semmi kis pénzzel, közben olyan szegények voltunk, hogy visszafele nem vettünk vonatjegyet, találkoztunk Chagall-lal is. Pici kis szoba egy nehezen felderíthető utcában az ötödik emeleten, nem tudunk franciául, percekig egy hatodik emeleti lakásban csöngettünk, de úgy tűnt, Chagall szerette a mi témáinkat, piros ingben volt és sárga csíkos kardigánban, cigarettát sodort, majd kiterítette képeinket a kopott szőnyegen, dohányzott és hümmögött, tetszettünk neki, jöjjenek, mondta, és ragadós likőrt töltött pici agyagpoharakba. Egyébként Párizs zajos és drága,olyan hamar utaztunk haza, ahogy csak lehet, közben Vajda műterem-kiállítást rendezett lakásunkban, s amikor megérkeztünk, nem volt hajlandó leszedni a képeket. Aznap este szándékosan a falhoz tolták és hangosabban hallgatták a rádiót, hogy a nyugat finom hangoltságából visszazökkentsenek minket a lópokróc durvaságával körülvevő, megrendítő hazai viszonyokba.

Kalaposlány lettem a Corvinban, esténként lámpaernyőket készítettem, Ámos meg kulacsokat festett, a Corvinba szép és magas, piros körmű nők jöttek, nyakukban féldrágakő, megfestettem könyökhajlatukat, nyakszirtjük dacos vonalát hétvégenként, de szeme, tekintete nem volt egyiknek sem, nem volt, mert nem lehetett, ahogyan méltóságos mozdulattal kalapot helyeznek kontyukra óvatosan, miközben az áruház előtt ideges cselédlány tologatja a nagykerekű babakocsiban óbégató kisdedet, az ura ilyenkor hivatalban, aztán pedig römizik, kurvázik hajnalig, lassan felvonva szemöldökét rám pillant, és megkéri a másik, szőke kalapos lányt, hogy ő segítsen hátul a masnit megigazítani, én félrefordulok kicsit, míg vonásaim visszarendezem, három kalapos dobozt összehajtogatni engedélyez, de a kalapokat a másik lány teszi dobozba helyettem. Este Ámossal végre jót ettünk egy újpesti kis étteremben, húslevest tésztával, meg túrós csuszát, Ámos aznap tíz kulacsot festett, mindegyikre ugyanazt a zsánert, az egyiket kulacsot láttuk hazafelé sok haszontalan dolog mellett egy ajándékbolt kirakatában.

Nyáron Ámosnak s nekem is haza kellett utaznunk, nem volt pénzünk albérletre és a megélhetésre, anyám ágyba hozta a reggelit, miközben én üres tekintettel vizsgáltam a vályogház falának hajszálrepedéseit, idegen volt már a csirkeól szaga, meg a kiadós vasárnapi ebédek, apám nem volt gazdatiszt, csak zsidó, anyám megfonnyadt, ahogyan belépett ajtómon, a súrlófényben nem ismertem volna fel sziluettjét, de savanykás szappanszaga éppen olyan volt, belehajtottam fejemet ölébe, vastag, puha combjain pihentettem tenyeremet, miközben szomorú lélekkel erősödött, gyarapodott a testem, esténként csöndesen guggolva hallgattam a tücskök ciripelését a teraszra loccsantott tejsavó mellett, melyet érdes nyelvükkel békésen nyalogattak anyám fényes szőrű macskái. Ámos Nagykállóról küldött levelei nyugtalanítottak, tanító apját elbocsájtották, ő pedig nem találta a helyét, Gyerekemnek szólított, és várta, hogy véget érjen a nyár, majd ismét a pesti műteremben dolgozhasson, de minek is pergette, minek is sürgette, most így utólag látom csak hiábavalóságát ennek is. Utolsó közös nyarunkat egy évre rá Szentendrén töltöttük, folyton festettem, leginkább az emlékeimet, sokan voltunk, akik a réten fekve a felhők mozgásából igyekeztünk megjósolni a változásokat, jelet láttunk mindenben, ahogyan a kávéscsésze aljára kiül a zacc, ahogyan a vízkő térképet rajzol a fürdőkád aljára, ahogyan a párna lenyomata bőrünkbe mélyed, amilyen alakzatba rendeződik a szén az égett pirítós kenyéren, mi is igyekeztünk jeleket rajzolni, de a jelekre senki sem figyelt, senki sem hallgatott, elfordított tekintetekkel, dacos tarkókkal, görnyedt hátakkal, tenyérbe temetett arcokkal találkoztunk mindenütt, beteg lelkek kertje, az volt az utolsó közös nyarunk, Szentendre, ahogy közeledett az ősz, fázósan otthonainkba vonultunk örökre.

Kiraktak minket a lakásunkból, a műtermünkből, egy nem zsidót költöztettek be helyettünk, még a festményeket sem hordtuk el, már behívták Ámost munkaszolgálatra, innentől csak képeim vannak, megint profilban látom, homloka tüzel a láztól, arcán a tífusz okozta sebhelyek, dacosan elfordítja fejét és nem tudom szökésre bírni, februári hajnalon igyekeztem hozzá ruhám alá rejtett hamis iratokkal, civilruhával, leszedtem a csillagot, elfordul, profilban látom kemény orrnyergét, meg a dacosság makacs vonalát orra mentén, könyörgöm, sírok neki, kiürül a szemem, elfolyik, torzóvá válik arcom vonala, fehér tenyerével eltol magától, olyan nagy a tenyere, mintha a Hatalmak Urának tenyere volna, eltol, tekintete a drótkerítéssel párhuzamosan, de éppen tőlem ellentétes irányban végigfut a horizonton, összeomlok, térdem lilára fagy a hóban, pedig már réges-rég eltűnt az egyforma barakkok egyikében, s miközben ropogott  távolodó lépteim alatt a hó, csendben lenyomta serpenyőjét a halál.

Vihetek bár madarat vagy lámpást, fényem nem világít többé, tébécés tüdőmmel hangot kiadni nem tudok, csak halálra vált hörgés hagyja el számat, ha imába kezdek, a fogaim közé préselt olajág sem békülésem jele, hisz békém nincsen többé, üresen kongok, mint céllövöldében fellógatott fém bohóc, ha testén koppan a lövés, vigyorrá torzul mosolyom, ha pillantásom rátok vetül, öregasszony egy nevetséges falovacskán, kívül, belül sem azonos már, nem bújócskázik az idő elől sem, nem azonosul és nem rejtőzik el, magában forog egyre mélyebben, a vég kezdete, hogy a temperát az olajfestékkel összekeveri, nem működnek az anyagok, nem működnek a színek, annyira leszűkült minden gyászomban, hogy tovább már nem tágítható, vicsorogni, grimaszolni és elnémulni tudok már csak.

Anna Margit REÖK-ben rendezett kiállításán 24 mű mutatja be dióhéjban a tragikus sorsú művész pá­lyáját: a festői működés kezdetétől, vagyis az 1930-as évektől egészen szinte élete végéig, a 80-as évekig be­zárólag. A harmincas években világos színekkel festett jelenetei, réveteg tekintetű nőalakjai tárgy nélküli nosztalgiával itatódnak át. A kiállítás 2014. szeptember 5-ig tekinthető meg. (www.reok.hu)

[nggallery id=434]