Holnaptól fogva másképp lesz?

Az egyedüli érdekes válaszok azok, amelyek szétrombolják a kérdést.
(Susan Sontag)

Maguk az alkotók is kortárs ikonok, újítók, olykor pimasz csínytevők, művészeti szemléletük progresszív, kritikus és konfrontatív, az emberi és társadalmi lét ironikus, groteszk, tragikus vonásait állítja középpontba, mint például a frusztrációkat, a társadalmi elvárások kényszereit, a tabunak számító jelenségeket (pl. másság). Kendőzetlen, nyílt önábrázolásuk, gesztusaik személyes vallomás is, önmagukról, identitásukról és egy igazságtalan világról, amely sokunk számára mégis boldogságmédium. Ahogy John Lennon gyerekkorában, édesanyja tanácsát megfogadva – a boldogság az élet kulcsa –, mi látogatók is boldogok akarunk lenni. Rosszul értelmeznénk az életet? Holnaptól semmi sem lesz másképp?

Tizenkét alkotó művét láthatjuk, a legkorábbi 1969-ből, a legújabbak 2022-2023-ból valók. A válogatás a gyűjtők és a kurátor közös munkájának eredménye, személyes kötődések és érzelmek fogják keretbe a választott tematikát. A gyűjtő és a kurátor arcát is láthatjuk, sőt a művészet és az adott művész, illetve műve iránti szenvedélyét. Őrzés és bemutatás, az emlékezet frissítése és szembesítés is a kiállítás. Ilyenek voltunk, ilyenek vagyunk. Végletekig őszinték. Az önarcképfestészet művészettörténeti paródiája is jelen van a tárlaton.

A művek az időben és az adott térben párbeszédben állnak egymással, még akkor is, ha nem egymás mellett függenek a falon. Gaál József önarcképe (Fegyenc önarckép, 2005, 56×40, akril, olaj, papír) párhuzamban áll Bukta Imre önarcképével. Mindketten a kívülállás pillanatát ragadják meg. A kitaszítottságot, a társadalomtól és a természettől elidegenedő ember arcát mutatják meg. Gaál a stigmát hangsúlyozza, az előítéletet, a sorstalanságot, az önmagát büszkén vállaló nehézfiút, míg Bukta a fák nélküli, emberidegen táj és élet reménytelenségét. Bukta könyöklő önarcképe (Könyöklő önarckép, 1998, 51×36 cm) Babits jellegzetes, kézre támasztott fejtartásának parafrázisa is. A jobb kéz önmagára mutató, önmagát figyelmeztető gesztusában a festő saját lényegét kutató, saját és a világ terheitől szenvedő, roppant érzékeny személyiségét rejti el, az átváltozást, az átalakulás végzetét, az elsorvadást, a lassú halált, a természettel való egyesülést.

Magyarország/ Ahol az arcomba vágják a magam arcát – énekelte Nagy Kriszta x-T 2004-ben. A világ nem változott, jelzi a korábban született Love never, 2001 című műve is. A kitárt és a szemérmesen eltakart öl, a világ eredetére utal, egyben Gustave Courbet francia festőművész hírhedt művére (L’Origine du monde, 1866). Nagy Kriszta x-T „levlapja” köszöntő is, a nőiesség, a szexualitás nyílt felvállalása. 

Fajgerné Dudás Andrea – aki magát nőművészként határozza meg – művei (Male Gaze VI., XI., 2007) önábrázolások, női mivoltát hangsúlyozzák. Van egyfajta gátlástalanság bennem, szívesen fotóztattam magamat a húsokkal például, vagy öltöztem háj-palástba. Évezredek óta a művészetekben a férfitekintet az, amin keresztül látjuk és láthatjuk a világot és a nőket. A nő mint tárgy jelenik meg a férfi tekintetében. Fajgerné iróniája, hogy a férfitekintet szemszögéből néz a női testre, testrészekre. A férfitekintet helyzetét, identitását, sztereotípiáját ábrázolja, miáltal a fallogocentrizmust is kritizálja. A Male gaze sorozatban a dekoltázst emeli ki, valamint a célszerűséget és a divatot. Geometrikus, finoman érzéki elemekre, színfoltokra bontott képek „parányi” méretük ellenére is hatásosak.

Verebics Ágnes műve is bizarr, meghökkentő, a fojtott szexualitás, a természetes ösztönök megjelenítése (Idomár, 2022, olaj, vászon, 90×90 cm). A vadászat nyomán elejtett állatok bőrét magukra öltötték az emberek, védelmet kérve azoktól, vagy az állatok bölcsességet akarták átvenni. A hullámzó, hajlékony és elegáns női test ragadozó jellegét hangsúlyozza, a fogait mutató kölyökállat jelzi, a gazdája is haraphat. A két test utánzás (mimikri) is. Az állat és viselkedése a nő lelkét szimbolizálja. Az idomár keze teret enged a szabad ösztönöknek, vágyaknak. A nő ruházatának mintázata (világos sárgásbarna vagy őz-barna, fekete pettyekkel), nemcsak a párduc (leopárd) vadságára utal, hanem a rejtőzködésre, az álcázásra, a túlélésre is. 

El Kazovszkij műve (Képregény-részlet (Vajda lapok), papír; vegyes technika) ars poetica és koncentrált önvallomás, 12 darab, 3 sorba és 4 oszlopba rendezett lapból áll,mintázatuk az egyiptomi hieroglifákra, jelcsoportokra emlékeztetnek. Szóképeket, szóképleteket, piktogramokat, ősképeket látunk. Visszatérő elem a kör, a nap, a szent Ibisz, Anubisz motívuma. Az alkotó szerint: Ezek nem a látott dolgokat fogalmazzák meg, hanem a befelé látott dolgokat. Az egyes lapok Vajda Lajos Tányéros csendélet madárral című, 1936-ban készült ceruzarajzának tovább dolgozása, színezése és kiegészítése. A mű sajátossága, hogy két oldalán oldalsóképfestést látunk, ecsetfutamokkal. A sorozatban az egyik kép a másik folyamatos reflexiója. Együtt alkotnak egy egészet. Egyetlen kép előtt állunk. Mint megbolygatott méhkas, piros és fekete szín az élet és halál szimbóluma.

Váli Dezső absztrakt képe is az élet és halál viszonyát vizsgálja (Ketten voltak – A-2023-12, 2023). A lét és nem lét, a múlt és a jelenidő kérdéskörét veti fel. A tükör effektust, a megkettőződést, mi látható és mi láthatatlan. Dülöngő, sírköves temetőben járunk?  Radnóti Miklós versére gondolunk: Testvérem, látod, ketten vagyunk: egy apa/ álma és két anya kínja sikoltoz bennünk.// Két szép ölelésnek emlékeképpen, látod,/ ittmaradtunk, két nagy álomemlék és álmaink/ a reggelbe csúsznak, nappali tarlón álmodunk/ és karonfogjuk egymást, ha járunk. (Sok autó járt itt). Váli fehér és szürke árnyalakja az emlékezet játéka, az egyidejűség időtlensége, a hiány velőtrázó néma sikolya.

Alexander Tinei moldáviai származású festőművész Frida Kahlo képei kapcsán a következőket mondta: Életművének esztétikája a virágok, karneválok és a halál világába vezet.Tinei műve (Önarckép virágokkal, 2005 2) időtlen, álomszerű karneváli hangulatról árulkodik. Napégette bőr, a szem kissé megriadt pillantást rögzít, mintha gazdája most érkezett volna az űrből, vagy most szállt volna ki a világító koporsóból valamelyik szoláriumban. A szájat és az arc egy részét elfedő levél a zörej, elnagyolt stigmatikus jel, a semmi nincs a helyén hangulatát hordozza, a véletlent, az öröm végtelenségét, de egyben valamiféle sebet (torzítást) is jelöl, amely bár kívül jelenik meg, a lélek sebévé válik. Sérülésnyom. Nyúlszáj, vagy Salvador Dali kackiás bajsza.

drMáriás műve formajáték, egyfajta minta, a Tudósok együttes tagjait ábrázolja (A Tudósok Matisse műtermében, 2022). Ebben a megidézési és újra-megtermékenyítési gesztusban, sztereotípiában van valami könnyedség, elengedés, lefokozás, az adott minta megkérdőjelezése. Ez a lefokozás szembe megy azzal a romantikusan ideologikus képzettel, hogy holnaptól fogva más lesz, mert majd jön valaki, aki megoldja a problémákat. Nem oldja meg, akár meddig fúhatjuk a trombitát, szaxofont.

Ez a kiállítás nem a kire, hanem a mire akarja felhívni a figyelmet. Az arc elvesztésére és megtalálására. Az identitásra, amelyet csak küzdelem és őszinteség árán őrízhetünk meg, nyerhetünk vissza. Az arc, a test tükör is, akaratlan jeleket hordoz, a metakommunikáció tere is egyben, a szavakon túli világ üzenetével (üzenet az üzenetről), kérdéseivel szembesíti a látogatót. A metakommunikáció a beszélgetést kísérő, túlnyomórészt öntudatlan közlés, ami lehet verbális és nonverbális egyaránt. A nonverbális kommunikáció a szavak nélküli közlés, ami lehet öntudatlan és tudatos egyaránt, illetve lehet metakommunikatív szerepe vagy sem.

feLugossy László műve (Időskori önarckép, 2019) a pop art stílusát idézi, szókimondó, játékos és elvont egyszerre. Maszkot, divatot teremt, amely megközelíthetetlen, volt egyszer egy ember, volt szája, nagy orra, fekete szeme és piros nyelve. A kép groteszksége, hogy az arc, a fej sminklemosókból áll. Ez az arc lemoshatatlan. Női arc is lehet, sminket leginkább a nők hordanak. feLugossy arca már nincs, nem létezik, átköltözött az árnyak birodalmába. Már csak jelként, utánzásként van jelen, szakrális, természetfölötti tébolyként. A felszín és a mély elválik egymástól, ill. felcserélhetők.

Ujházi Péter hetykeséget, büszkeséget és esendőséget hangsúlyozó, líraian mozgalmas, frivol, átlátszó, szándékosan torzított, mégis spontánnak ható, látomásos, kirakós játékot idéző önarcképe (Kalapos önarckép, 1978) a városi falfirkák és a prehisztorikus barlangrajzok világát idézi fel. A teremtés-visszavonás ellentmondásos játékával nyomot teremt és nyomot tüntet el a képen. Kihagy egy felületet, egyet-egyet kiszínez, hangsúlyossá tesz. A felületek összeállnak, lebegnek, mintha a gravitáció tartaná össze őket, holott az elemek szabadulni akarnak, a szétesni. A lélek mintázatai lesznek. Félszemű kisvárosi ficsúr, nagyvilági költő, könnyed és elegáns? Kosztolányi Esti Kornél-ja? Vagy mai nyelven Esterházy Esti-je? Nem a földön jár, test- és fejtartása mégis magabiztosságot, szabadságot sugall. A hatalmi mámor nélküli saját Én megtalálását látjuk. Vagyok, aki vagyok fenségét. Egy olyan korban, amikor az egyediség, az identitás, a szabad választás, a szabadság kérdései, ha nem is tabunak, de tiltottnak, megengedőbben fogalmazva, tűrtnek minősültek. Ujházi műve ma is üdítően friss.

Birkás Ákos tájképe, arcképe (A Sz. István Park, a Duna, a Margit-sziget és a Rózsadomb, 1969) is üzenet, egy korszak szorongása, komorsága süt át a képen. A természet felé fordul, amellyel bensőséges viszonyt teremthet. E bensőséges viszony jellemzője a széles szellemi horizont és töprengő attitűd, hogyan is élünk. Identitás kép, önmeghatározással. Festő voltam, szerettem a festészetet, tulajdonképpen ragaszkodtam is hozzá, de nem lehetett. A festészet a hatalom diskurzusához tartozó nyelvezet volt, ez volt a baj. Akármit mondott is az ember a festészet nyelvén, az valahogy az akkori politika-értelmiségi párbeszéd része lett, egyszerűen azért, mert a kultúrpolitika akceptálta a festészetet, mint nyelvet. (artmagazin.hu)

Holnaptól fogva másképp lesz? Nincs időnk rá, hogy önmagunk legyünk. Csak arra szakítunk időt, hogy boldogok legyünk. (Albert Camus)

Abafáy-Deák Csillag – Kölüs Lajos