Hegedus Ioan Andrei kiállításáról

DEÁK CSILLAG
ÉS
KÖLÜS LAJOS

Hegedus Ioan Andrei – Ultima Thule című kiállítása
2015. 01. 14. – 2015. 02. 05.

Tat Galéria (1052 Budapest, Semmelweis utca 17.)

Deák Csillag: Nincs tündérmese

A Tat Galéria következetesen karol fel fiatal képzőművészeket, és nyújt számukra bemutatkozási lehetőséget. Hegedus Ioan Andrei egyik alkotását tavaly nyáron láttam a Tat-ban. Most súlyos influenzából lábadozva úgy toppantam be a kiállító terembe, hogy szokásom ellenére nem tájékozódtam, mi a kiállítás témája, és azt sem tudtam mit takar a cím, az Ultima Thule. Sorra véve a képeket, mintha a magas láz tért volna vissza belém, hidegrázással párosodva. Silabizáltam a címeket, érthetetlen és nehezen kimondható nevek sorakoztak a képek alatt, 2-3 kivétellel, ahol latin szavakat olvashattam.

Az Ultima Thule kifejezés mitikus sziget Európa északi részén, de bármely valós vagy elképzelt szigetet is nevezték Thulénak, ami a világ legészakibb pontjának számított. Hegedus Ioan Andrei Izlandra repíti a nézőt, sejtelmes, derengő, ködös, opálosan homályos, színes absztrakt képei reflexiók, belső képek egy tájról. A gejzírek, gleccserek, tűzhányók, aktív vulkáni kráterek, jégmezők, jégbarlangok, havas hegyhátak, gigantikus kanyonok, hatalmas vízesések és világvégi halászfalvak szigetén, a végletek földjén vagyunk. Metsző szél fúj. Nagy tág terek és dermesztő csend. Tiszta levegő és az ég izgalmas színei tágítják tüdőnket, vonzzák tekintetünket. Az időjárás szeszélyes, kiszámíthatatlan, sokszor esik az eső, erősen fújnak a szelek, soha nincs igazán meleg. A fekete-homokos strandon pihenhetsz. A lávamezőt helyenként benőtte a moha, és minden zöld, egyébként fekete. A kövek alján megbúvó erdei tündéreket keressük. A mesét. Az utak mellett ma is látni lehet, hogy a nagyobb sziklákra ajtót és ablakot festenek. Mert bár tündért még senki sem látott, ez nem jelenti azt, hogy ne léteznének.[1]

Hegedus Ioan Andrei mozgalmas, belső feszültségeket egységbe fogó képein színek és formák uralkodnak, emberi arcokat, figurákat nem látunk. A fekete szín a lávát jelöli, a megdermedt anyagot, a kék a tavat és vízesést, a fehér a jég, a gleccser, a hó, és a szürkén világító tér a gejzírek, a bugyborékoló mérges gázok földje. A senki földjén vagyunk. A festő egy olyan tájat örökít meg, amely ember nélküli, mégse mondható embertelennek. Természeti csodái és szépségei foglyul ejtik az emberi tekintetet. A festő nem ismétel, a táj mindig más és más arcát mutatja képein. A művész, kompozíciós elvként, a látványt bebugyolálja, védi és óvja, akárha egy varázsgömbbe tekintenénk. A képek szélein nincs történés, jelenet, ködbe vesznek. Az örökös gomolygásban ott a csend, még a vízesés hangját, robaját is halljuk, csak állunk a kép előtt, nem kapjuk el fejünket, hogy ne érje víz. A vízesésben vagyunk, a vízesés részévé válunk, és ezt érzem a tavak, a gleccserek esetében is.

A káoszt idézi meg a festő, a folyton változó világot, amelynek nincs célja, iránya, a véletlenek alakítják, és a természeti erők zabolátlanul jutnak érvényre. A négy elem (föld, víz, levegő, tűz) ismétlődő és olykor kegyetlen harcát látom a képeken, bennük a spiritualitás jegyei fedezhetők fel. Egyik szín sem uralkodik, a kontrasztok érvényesülnek, harmóniát teremtve. A művész újjá teremti a tájat, a valóságban ilyen táj nem létezik, elszakad attól, és felülmúlja képzelete gazdagságával. Ez a táj a miénk is, meglehet sosem jártunk Izlandon. Nem szükséges tudnunk, hogy hol járt a festő, mert az elénk tárt mű nem akarja referenciálisan azonosítani a helyszínt. Ha a kép címe meg is teszi ezt, hiába teszi. Itt nincs rá- és felismerés, csak befogadás, egy földöntúli tájról. Tolnay Imre, Nemes Márton gigantikus meddőhányói, külszíni bányái a valóság szintjén maradnak, holdbéli tájakat idéznek fel a földön. Hegedus Ioan Andrei lírai absztraktjai eszenciák, egy tájélmény lenyomatai, formai és térbeli bravúrjai. Nem látképek, nem is kicsinyített másai a valóságban megfigyelt tájnak, időjárásnak, természeti jelenségnek. …túlvilági ködből előtűnő zöld hegyek, fenyegető óceánba omló, tajtékzó patakok, egymással farkasszemet néző, a vízből borotvaként kiemelkedő sziklák, gleccser vájta  kanyonok, fjordok, lagúnák és kicsi öblökben megbúvó, parányi, színes, fűtetejű házikók.[2]

Számomra legsikerültebbek azok a képek, amelyeken a természet idő- és térbeli struktúrái, formai játékai, az időjárás szeszélyes volta felerősítik a csendet, a mű nem hagy a megfigyelő szerepkörében, hanem hátizsákkal barangoló, kíváncsi emberré varázsol, aki látva a képeket, maga előtt látja az…első déróriás Ymirt, és testéből megteremtették a világot, a húsából jött létre a föld, csontjából a hegyek, véréből a tenger, agyából a felhők, hajából a fák, szemöldökéből pedig az emberek lakta világ, azaz Midgard. Ezt követően a tűzország szikráit feldobták az égre, és így keletkezett a Nap, a Hold és a csillagok.[3] A feldolgozás módja eredeti, benne megjelenik a művész szubjektív világán túli jelentésvilág, az izlandi táj ihlette mondakörök és mesék, hiedelmek, melankólia és depresszió, az álom és realitás kettőse. Társadalmi aktussá tette a tájélményét, megteremtve ezzel saját ikonográfiáját. Jung aforizmáját felhasználva: nem Hegedus Ioan Andrei alkotja az izlandi tájat, hanem az izlandi táj, mint lelki komponens alkotja Hegedus Ioan Andreit.

Izlandon legmagasabb az egy főre jutó művészek, írók száma. Kilenc hónapig sötét van, de fényszegény hónapok ellenére sincs nagyobb depresszió, mint Európa más tájain. Vagy másként, az izlandiak kreatívak, és ahogy Björk, a világhírű izlandi énekesnő fogalmazott egy interjúban: A művészet a depresszió legjobb ellenszere.[4] És ahogy ezeket a képeket nézzük, kapunk hideget és meleget egyszerre, és megértjük, érezzük, tűz és jég, a legnagyobb ellentétek, és harcuk ellenére is megférnek egymással, csak így teljes a világ.

Kölüs Lajos: A trollok földjén

Nem ma esett ez, / nem tegnap történt, / temérdek idő / telt el azóta, / aligha adódott / bármi is előbb… /[5] Nézem Hegedus Ioan Andrei olajjal festett tájképeit, és úgy érzem magam, mintha időutaznék egy titokzatos világba. A tények ridegek. Izland az Atlanti-óceán északi részén, Grönland és Skócia között fekszik. Szigetvilág, működő tűzhányókkal, mozgó gleccserekkel, a föld mélyéből föltörő gejzírekkel. A partvonalat fjordok teszik változatossá. Itt található Európa legnagyobb összefüggő jégmezője. A települések szinte kizárólag a tengerparton találhatók, mivel az ország belseje nemigen lakható, kopár, terméketlen vidék. A vulkáni salakon, hamumezőkön havasi madárhúr, száratlan habszegfű alkot párnanövényzetet. A két-három méter magas, főként molyhos nyírből álló husángerdők a XII. században még az ország területének negyven százalékát borították. Megritkult állományaik ma védettek.

Hegedus Ioan Andrei képein a valóság égi arcát látom, az örökkévalóságot érzem, a pillanat, amelynek részese vagyok, bennem vibrál, színesedik, rezeg, szemkölcsönzőm, a fényképezőgép sem képes láttatni, amit látok vagy láttam. Jégtömbök úsznak a tóban, kilenc hónapig a hó és jég uralkodik a szigeten. Utána is, csak nagyobb a szabadságod. Ülsz egy fumarola közelében (ami olyan nyílás a földkérgen, amelyen keresztül gőz és gázok törnek a felszínre), vagy egy ezerszínű, forró vizes medencében.

A sarki fény (aurora borealis) a Föld északi és déli sarkánál a légkörbe behatoló töltött részecskék által keltett időleges fényjelenség. Hegedus Ioan Andrei azonos című képén a sarki fény formái állandóan változnak, függönyre, ívelt szalagokra emlékeztetnek vagy sugaras szerkezetűek.A titokzatos Berserkjahraun I., II. lávamező egyszerre sötét és egyszerre tűzben ég. Párkép, ellentétük nem látszólagos. A sötét szín eltűnik, a sárga-kék-piros szín veszi át az uralmat, a változás, a születés, a tűzhányó aktív működése. A Dettifoss képen orgonasípként áll a vízesés, és többnyire fekete, és nem fehér. Lépcsők tűnnek elő, mintha barangolhatnánk a vízesés oszlopai között. A víz fölfele tart, magasodik, akár egy szökőkút.Végtelenül csöppnek és védtelennek érzed magad, majd duzzadni kezd benned a büszkeség, hogy e helyütt állhatsz, s olyan energiákkal telsz meg, melyek sokáig elkísérnek.

Dyrholaey két kapuból áll. Az egyik egy nagy gleccserre, a másik a tengerből kiálló fekete láva oszlopokra néz. A képen csúcsosodás, lebegés van, rózsaszín, kék, fehér függönyként jelenik meg a levegő, az időjárás. A pillantás gyöngédségét érzem, messzire látni nem érdemes, közelben van az, amit nézni lehet és szabad. Egy egységet, már-már tömböt alkot a festő, szilárd testet, amely a magasba tör. Az Eyjafjallajökull I., II. képek közül a másodiknál a sötétség és a tűz párharcát látni, akár egy barlangban lennénk. A gleccser alatt aktív tűzhányó van, mintha a jövendőt festené meg a művész, amikor a láva győz, megdermedten is. A bókoló gyömbérgyökér (Geum rivale) kép az egyik legszebb színvilágú alkotás, mintha mi lennénk a virágot porzó bogár, benn vagyunk a virág belsejében, épp hogy látjuk a ködlő kék eget.A Gullfoss, magyarul arany vízesés Izland délnyugati részén a Hvítá folyó kanyonjában. A folyó szélesen érkezik a vízesés első fokához, ahol tizenegy, majd szinte közvetlenül ezután huszonegy métert zuhanva egy szűk hasadékban folytatja útját. A festő homályossá teszi a látványt, köddé válik a víz, porlik, mintha nem is lenne anyag. A fekete szín tűnik át, a láva sötétje.

A Háifoss az egyik legmagasabb vízesés Izlandon. A pókhálószerű terjedés és foszlánnyá alakulás teszi izgalmassá, hangrobajossá a képet. Víz és tűz vég nélküli harca. A Hraunfossar vízesések sorozata Izland nyugati részén. A vízesések a kilencszáz méteres tengerszint feletti magasságból induló patakok és vízfolyások útja mentén találhatóak, hegycsúcsokként magasodnak elénk, lávakitörést is észrevehetünk, egy pókláb bontakozik ki a vízesés alól. A Hveravellir egyszerre vulkán, egyszerre jégsapka. Láva és tűz gomolyog. Jokulsarlon egy nagy jeges tó Izland délkeleti részén, mélysége kétszáznegyvennyolc méter, területe 1970 óta négyszeresére nőtt. Ez a kép, amely leginkább jeges és hideg világot juttat eszünkbe, a hideg és tompa színeivel. Akár egy japán kalligram is lehetne. Námafjall és a Námafjall-fumaroles Hverir geotermikus terület (itt forgatták a Majmok bolygója c. film egyes részeit) A kép úszó szigetként hat, nincs horizont, egybeolvadás van, végtelenség. A pasztell-színek tükröződnek a felszínen, pöfékelő iszapfortyogókban. Légies világ, megközelíthetetlen táj. Itt a föld nyitott, mintha levegőt venne. Gázok törnek fel a mélyből. A hangok elképesztőek.

Þjórsárdalur egy völgyben fekszik, közeli vulkán a Hekla. Barlangból nézünk ki a világba, a festékösszefolyások az átláthatatlanságot jelentik, vagy a tekintet határát, a létezés mezsgyéjét. Svínafellsjökull gleccser, kegyetlen, fagyos tájat fehér jég töri meg, kék szakadékokkal, egy távoli világ, egy ismeretlen univerzumban. Christopher Nolan új filmjében, az Interstellar-ban is felbukkan az a táj, amely sivár és hideg, túlvilági. A képen a fekete szakadék, lyuk, mindent elnyel.

Az izlandiak jelentős része hisz a mitikus lények létezésében. A legenda szerint tündérekkel, törpékkel és hatalmas trollokkal találkozhatunk, ha a mesebeli lények hajlandóak megmutatni magukat. Hegedus Ioan Andrei mégsem a fantasy birodalomba kalauzol bennünket. Amit látunk, előttünk van, de nem lehet visszabontani a valóságra. Ezért valóságosak a képek, önállóak, emlékezetünkben őrzendők. Nem álmok, inkább álomszerűek, líraiságuk egy kietlen tájat hoznak szívünkhöz és lelkünkhöz közelebb.

[nggallery id=491]