Enervált tükör

32. MAGYAR SAJTÓFOTÓ KIÁLLÍTÁS, REÖK, SZEGED

A tegnapi hír nem hír – szól az egyik legfontosabb hírszolgálati alapvetés, tehát lehetőleg elsőnek kell lenni. Nem csak szóban, kép­ben is. Ám míg a szavakba öntött hír általában nem éli meg a hol­napot, a fotó túlél(het)i önmagát. Például a sajtófotó kiállításokon, ahol a képek már mást és többet jelenthetnek, mint a most pszichológiai erejét.

A fotóriporternek nincs ideje bíbelődni, a kép esztétikuma a rutinnak vagy a szerencsének köszönhető, s nem az eltervezettségnek, hiszen a helyszínen „lőni” kell, lehetőleg a megfelelő pillanatban.

A sajtófotó tényszerű: örömeink és megrendüléseink, sikereink és balfogásaink dokumentumai, így bármely válogatás (tárlat vagy kötet formájában) az „így élünk mi” és az „ez történt velünk” kollektív élményét adja. Ez az attitűd verhetetlen népszerűséget biztosít a műfajnak, olyannyira, hogy a néző számára a téma érdekessége sokszor még a kép fotográfiai minőségét is maga alá gyűri.

A sajtófotó kiállítások nem csak felvillantják a történteket, de egyben mérik a kép önértékét, autentikus minőségét, hiszen idővel lekopik róla az aktualitás érzelmi töltet.

A digitális fényképezőgépek elterjedésének a korában könnyű jó képeket csinálni  (mondta egy interjúban a szakma mai színvonalát kifogásoló Keleti Éva), hiszen háromszáz felvételből majd csak akad egy jó. Hogy tavaly mennyi, láthatjuk most a Reök-palotában, a 32. Magyar Sajtófotó Kiállításon.

Nos, csúcstechnika ide, gyorsaság oda, az összkép meglehetősen unalmas, a kiállítás messze van attól, hogy fel- vagy megrázza a nézőt, pedig az elmúlt évünket is belengték a drámai események rendesen: volt árvíz és hóhelyzet, tombol a nyomor és a mélyszegénység, újra és újra szűnnek meg a munkahelyek – nem újság. Tényszerűen persze, hogy az, amit nekünk, nézőknek, még a lehangoló ismétlődések ellenére is újra és újra át kellene éreznünk, de a fotográfiák között ez nem következik be.

Pedig van itt képsorozat megdöbbentően ostoba hétköznapi tragédiáról – a 93 éves néni procedúrájáról, akit halott fia törlesztetlen adósságai miatt szándékoztak kilakoltatni –, de az akció rögzítése feloldódik a melodrámában ahelyett, hogy a helyzet abszurditását, netán a rendszer szűk látókörű érzéketlenségét hangsúlyozná. De ugyanúgy nem keltenek megrendülést a nyomor, a kiszolgáltatottság, és a szegénység indigóval ismétlődő beállításai, valamint a székházfoglalás és a különféle menetek látványa, pláne, hogy például az utóbbi képek a mellékelt hírmagyarázat nélkül, önmagukban sablonosak és értelmezhetetlenek.

Nyilvánvaló, hogy nem elég „jókor jó helyen lenni” ahhoz, hogy a lényeg láttatva legyen, szemléletmód is szükségeltetik hozzá!

Mint az Origós Mudra László Tablóján, amely magyarázat nélkül is („Egykori és jelenlegi magyar miniszterelnökök és aspiránsok kísérik utolsó útjára Horn Gyula volt miniszterelnököt a Fiumei sírkertben”) sokatmondó és ironikus csoportportré. Hiába tölti ki a kép előterét a koporsó, az csak ürügy, kiváltója a témának, ugyanis az objektív a „háttérre” fókuszál, a fegyelmezett csatasorban álló országvezetőkre, akiket – óh, dicső természet! – épp egy fatörzs oszt a politikával szinkronban jobb és bal oldali csoportosulásba, de ez még hagyján, mert a szabályozottságot nélkülöző arckifejezések olyan árulkodóak, mint a reggeli tükörbe nézés.

Mudra portrégalériája mélyebben jellemző, mint a tárlat célirányos művész-arcképei, de még a ragadozókról is többet árulnak el, mint az állatkerti sorozat, amely magatehetetlenségükben mutatja az elaltatott nagyvadakat.

Természetesen nem csak politikai tartalmú képek teszik ki a tárlatot (ezek épp kisebbségben vannak), hanem minden más, elvégre tavaly is volt hó, majd árvíz, továbbá Sziget és néptáncfesztivál, itt-ott kitört egy vulkán, továbbá a sportolók sportoltak, a madarak csiviteltek (ez nem költői kép, csupán utalás a „természet” kategóriára). És igen, sok helyen a gyerekeknek és a kutyáknak rosszul megy a sora, szóval a hétköznapi élet tele van torokszorító igazságtalanságokkal, de ez valahogy a képek többségén nem jön át. Annak ellenére – vagy talán épp azért –, mert a tárlat uralkodó hangneme (tisztelet a kivételnek) meglehetősen pátoszos. Összességében kevés a közvetlenség és a humor, pedig vannak témák és pillanatok, amelyek ebben a hangnemben nagyobbat ütnének.

Valami olyan vitális erőre lenne itt szükség, mint Molnár János képén a cross motorosé, aki versenytársait maga mögött hagyva kiküzdi magát a káoszból.

Mert Capának abban biztosan igaza van, hogy „elég közel kell lenni”, de napjaink hírtengerében győzni is kell!

Ibos Éva

[nggallery id=457]