Elillanó pályaképek

KOSZTA ROZÁLIA ÉS HAJDIK ANTAL KIÁLLÍTÁSA, GYULA, KÖRÖSPART GALÉRIA

Érdekes módon, hiányzik a „boldog vég” mindkét festői életműből, amelyeket most a gyulai KöröspArt Galéria a nézők elé tár. Más okokból ugyan, de Koszta Rozália és HajdikAntal oeuvre-je torzóban maradt, legalább is itthon.

Logikusnak tűnt, hogy a magányosan élő Koszta Rozália (1925-1993) festőművész hagyatéka arra a városra száll majd, ahol – főiskolai tanulmányait leszámítva – egész életét töltötte elismerésben és megbecsülésben, még sem így történt. Se a tágabb művészetpártoló közönség, sem a szűkebb baráti kör nem tudott arról a németországi rokonságról, melynek tagjai a temetés után megjelentek, s a képeket magukkal vitték, pedig Gyula kisváros, ahol az emberek néha többet tudnak egymásról, mint kellene.

Hajdik Antal (1928-2010) nyolc évig volt Koszta Rozália férje, még a főiskola ideje alatt házasodtak össze, s együtt költöztek Gyulára. Ő nem a városban élte le az életét, ugyanis második feleségével disszidáltak, s végül Kalifornia napfényes vidékén kötöttek ki. Róla ezután nem sokat lehetett tudni, ellenben Koszta Rozó (ahogy mindenki hívta) élete nyitott könyv volt, ő és városa szinte szimbiózisban éltek, senki nem gondolta volna, hogy csak a magántulajdonú festmények maradnak utána. Amelyekből persze, van azért bőven, lévén igen népszerű alakja a helyi kulturális életnek, így folyamatosak voltak a városi, közületi és privát vásárlások.

A gyulai KöröspArt Galéria ezt a kört célozta meg akkor, amikor kettőjük kiállításának szervezésébe fogott, bár meggyőződésünk, hogy a merítés mélyebb is lehetett volna, a felsorakoztatott ötven Koszta Rozália-, s tizenöt Hajdik Antal alkotásnál.

Mindenesetre igen tanulságos a tárlat, melynek anyaga (relatív) soványsága dacára is kerek, szinte teljesnek mondható összképet ad Koszta Rozália munkásságáról, s felidézni képes Hajdik Antal alakját.

Ami Kosztát illeti, eddig alig kerültek közönség elé a korai művek s az átmeneti periódus munkái, amelyeken lekövethető lett volna a főiskolán elsajátított realista látásmód átfordulása síkdekorativitásba. Most azonban feltárul a folyamat, és világosan kirajzolódnak az akadémikus naturalizmustól induló posztnagybányai szakasz állomásai, tetten érhetők az első – még csak kompozíciós pontokat kijelölő – sötétkék, laza kontúrok, amelyek a 60-as évek elejére mintegy Koszta Rozália festői védjegyévé váltak.

Képein ezzel párhuzamosan elfogytak a tónusok, s a homogén színfoltok vették át az uralmat. A térmélység fokozatosan egyre jelentéktelenebbé vált, s bár a távlatosság képzetét megőrizte a művész, azt teljes mértékben a vonal tolmácsolta. Nem csak a festői eszközök, a tematika is egyre letisztultabbá vált. Kategorizálódtak a képtípusok: vagy táj, vagy ember, a kettő szinte soha sem keveredett. A kisvárosi házak és az alföldi tájak néptelenek, mert a lényeg saját organizmusuk lüktetésére esik, de ugyanilyen figyelem illeti meg a figurákat is, amelyek környezet nélkül, jellemző helyzetükben (szinte testbeszédszerűen) cselekvés nélkül, időtlen nyugalomba merülve jelennek meg a képeken.

Hajdiknál nincs ív, mert itthon nem volt ideje beérni. Ellenben vannak imponáló festői jegyek, melyek például az aktképről olvashatók le, de némely – Márffyra és Czóbelre emlékeztető – portréja még annál is többet ígérő. (Hogy ezek beváltódtak-e Amerikában, nem tudjuk.)

Párba állítva munkásságukat, óhatatlanul felmerül az egymásra hatás kérdése. Pályakezdetük kétség kívül hasonlít egymásra, ami a közös gyökerű, hasonló iskolázottsággal magyarázható. Az utak feltűnő rokonságot mutatva futnak, olykor keresztezik egymást a kölcsönös impulzusok jegyében, de a szétválás jelei már itt, a korai években is kitapinthatók: Koszta a fegyelmezetten dekoratív, Hajdik az oldott, impresszionisztikus festésmód felé indul.

A végpontot ugyan csupán egyikőjüknél, Koszta Rozáliánál ismerjük – még, ha a ránk maradt életmű csonkult is -, a másik pálya viszont itthon hamar megszakadt, így – más okból ugyan, de – hasonlóképpen elillant.

Szerencsére, még sem teljesen, s ami belőlük megragadható, a gyulai Dürer teremben látható.

Ibos Éva

 [nggallery id=21]