Digitális portrékba „rejtett” költészet

– Honnan jött a gondolat, hogy művészettel foglalkozz, portrékat készíts? 

– Ez az egész a gyerekkoromra vezethető vissza. Két éves voltam, amikor először ceruzát ragadtam. Hol otthon, hol az ismerőseimnél rajzoltam, a szüleim pedig gondoskodtak róla, hogy papír és toll mindig kéznél legyen. Ez az egész számomra ösztönös volt. 

– Mondhatjuk azért, hogy tudatosan is készültél a pályára? 

– Legbelül mindenképpen, hiszen nemcsak óvodában, de általános iskolában is foglalkoztam ezzel a tevékenységgel. Az általánosban valamivel már komolyabban, külön rajzszakkörben. Szinte minden délután elmentem az oktatásra, ahol rengeteget rajzoltunk, festettük. A nagy „áttörést” harmadikban hozta meg egy országos rajzpályázat. Az én munkám volt az egyetlen, amit beválogattak erre az autómentes nap alkalmából megrendezett kiírásra. Magát a szót, hogy pályázat, nem ismertem, csupán annyit tudtam, hogy van egy téma, és arról kell rajzolni. 

A pályázat során próbáltam nem az autóra helyezni a fókuszt. Mivel nagyon szeretem az állatokat, egy kutyát sétáltató hölgyet rajzoltam az előtérbe. A háttérben egy másik hölgy kerekezett, és persze azért voltak gépkocsik, amik türelmesen megvárták, amíg gazdi és kedvence átsétál a zebrán. A rajz azóta is megvan a szüleim házában. 

– Milyen technikával kísérleteztél először? 

– Gyerekként mindennel, ami éppen a kezembe akadt. Nem számított, hogy az toll, filctoll, ceruza vagy vízfesték. A rajzszakkörben többféle technikával is megismerkedtem, színes ceruzával is dolgoztam. A már említett pályázat után Szalkári Rózsa festőművésznél kezdtem el látvány után festeni, rajzolni. Ez egy nagyon fontos fordulópontja volt az életemnek. Ekkoriban nyúltam a pasztellkrétához, ami évekig a legkedvesebb eljárásom volt, csendéleteket készítettem vele. 

12 éves voltam, amikor az első portrémhoz fogtam. Rájöttem, hogy ezzel mennyit kell foglalkozni, nemcsak az anatómiának kell megfelelni, hanem felismerhetőnek is kell lennie a képnek. 

– Kik voltak az első portréalanyaid, mi alapján választod ki őket? 

– Az egyik Dave Gahan, a Depeche Mode énekese volt, akit fotó után rajzoltam le. 

Én úgy tudom a kultúra iránti tiszteletemet a leginkább kifejezni, hogy egy adott zenészt, vagy más ágban alkotó művészt: színészt, színésznőt lerajzolok. Leginkább őket szoktam megörökíteni, néha pedig olyanokat, akik megkeresnek. 

– Hogyan állsz neki egy portrénak, miként jutsz el a kész műig? 

– Attól is függ, hogy látvány után rajzolom, vagy fotóról. Ugyanakkor attól is, hogy melyik technika illik a leginkább az adott illető karakteréhez. Van, amikor úgy ítélem meg, hogy az arckép ceruzával mutat jól, de előfordul, hogy nem látom tisztán a vonásokat. Ilyenkor szénnel rajzolok, amivel sokkal jobban ki lehet hangsúlyozni a finom vonásokat. 

– Mi adta a júniusban zárt tárlatod ötletét? 

– Ady Endréről már korábban készítettem portrét digitálisan. Ez két ismertebb verse alapján született. Az egyik a Párizsban járt az ősz (1906), a másik a Kocsiút az éjszakában (1909) című volt. Akkoriban már magabiztosan használtam az Adobe Illustrator vektorgrafikus programját, ami nagy segítségemre volt az illusztrációhoz. Miután elkészült, nem volt több versillusztráció ötletem. Az idei Petőfi jubileumi év viszont újra alkotásra sarkallt, ráadásul megismerkedtem egy lánnyal, aki különböző művészeket szervez be kiállításra. Majd eszembe jutott, hogy Petőfi mellett több kortársát is érdemes lenne megjeleníteni. Iskolában nem tanított költőnők jutottak az eszembe. Végül Petőfi Sándor mellé „csatlakozott” két költő és költőnő: Arany János, Vörösmarty Mihály, Szendrey Júlia és Czóbel Minka. 

– Költőket illusztráló kiállításról lévén szó, gondolom az irodalom az egyik kedvelt tantárgyad volt. 

– Abszolút humán beállítottságú voltam, nagyon szerettem az irodalmat és verset elemezni.  A történelem, a nyelvtan és az idegen nyelvek is vonzottak. 

– Mit láthatott a közönség tőled ezen a tárlaton? 

– Az én kiállított illusztrációim, miként Szalai Szonja Krisztina kurátori leírásában is olvashattuk, rendhagyóak voltak, hiszen portrékba „ékelve” jelentek meg.  Szerinte ez azért különleges, mert a szerző általában nem szokott megjelenni a versillusztrációkon, csakis az, amiről ír. Ez esetben azonban én rájuk helyeztem a hangsúlyt. Egy-egy ruházati kiegészítőn, vagy magán a ruházaton jelentek meg állatok, tárgyak, épületek, amik a verse utaltak.

– Kritikai szemmel nézve képeidet: túlontúl fakók, szürkék voltak. Miért? 

– Nagyon szeretem a fekete-fehéret, a legtöbb portrém is ezekkel a színekkel készül. Amennyiben van rá valakinek igénye, úgy készítek egy színes változatot, de a sajátjaim mindig fekete-fehérben készülnek. 

Véleményem szerint ehhez a korszakhoz ez a fajta színvilág jobban illik. Tervezek azonban továbblépni a következő generációkhoz, és amennyiben, tegyük fel, eljutnék a kortársakig, ott már nyitott lennék színessel dolgozni, mivel még élnek az alkotók. 

– Mik a jövőbeni terveid? 

– Bármilyen új kiállításra nyitott vagyok, akár a fővárosban, akár vidéken. Ami biztos, hogy a következő generációt fogom célba venni.  Ennek az egyik előfutára Czóbel Minka. Már gyűjtöm az anyagot, hogy kik legyenek a következőben. 

Fotók: Köő Adrien 

Nagy Nóra alkotásai Facebook és Instagram oldalán is megtaláhatók.