Délvidéki Prométheusz

VINKLER LÁSZLÓ EMLÉKEZETE

Ahány tájék, annyiféle tűzhozó. Ha a somogyiak Rippl-Rónaival büszkélkednek, a baranyaiaknak ott van Martyn Ferenc. A Bács megyeiek pedig Tóth Menyhértre voksolnak, a vásárhelyiek meg Tornyai vérbő piktúrájára. A szomszédos Szegednek már nemigen akad ilyen csillagképe, itt inkább az irodalmi, színházi, zenei kiválóságok dominálnak. Igaz, sokan tudnak Vinkler László festőművész termékeny munkálkodásáról, csak ez felemás, felszínes respekció. Mert főként a kedves, jóvágású, bámulatos felkészültségű főiskolai mestert értékelik benne. Holott számára a festészet volt az igazi harcmező, mármint az autentikus modern formanyelv megteremtése. Ámde miként lehetett idáig eljutni egy meglehetősen konzervatív, dogmatikus és eklektikus korszakban? Lényegében erről szólt az alkotó sokoldalú, küzdelmes pályája (1912–1980).

Fiatal fejjel főként a figurális tolmácsolásban jeleskedett. Második László Fülöpöt csinálok magából – mondta nem egyszer főiskolai mentora, Karlovszky Bertalan. Vinkler ellenben mást, többet gondolt a művészetről. Pláne azután, amint alaposabban megismerte az olasz reneszánsz, majd a francia kortárs festészetet. Hisz mindvégig Michelangelo és Picasso példája lebegett lelki szemei előtt. Habár a jellemábrázolás, az arcmás is egyre-másra ott kísérte nyugtalan, kísérletező tevékenységét. Elég most csak remekbe szabott Szent-Györgyi Albert vagy Kerényi Károly portréira utalnom. Hogy miként került e kitűnő tudósok közelébe? A negyvenes évek elején a művész lakása egy kivételes baráti társaság színtere lehetett (pl.: Sík Sándor, Bálint Sándor, Rusznyák József). Különben épp Kerényitől nyerte a legdöntőbb inspirációt a görög mitológia tüzetesebb festői vizsgálatához. Ezzel akaratlanul is Devecseri művészi ikertestvérévé vált.

Másfelől meg egy históriai érvényű tematikai, gondolati bázisteremtővé.

Léleklátó portrék és antik példázatok? Továbbá expresszív tájlátomások és kubista, szürreális figurációk? Igen, a harmincas esztendők végétől Vinklert egyre inkább az avantgárd fortélyai izgatták. Hol a spontán, szuggesztív kolorisztika rejtélyeit kutatta, hol az emberi alakzatokban rejlő titokzatos, paradox jelentéseket. A külső szemlélők persze értetlenül, fejcsóválva fogadták e korszerű fejleményeket. S amolyan képlékeny, próteuszi szerzőnek könyvelték el az alkotót. Pedig valójában egy progresszív hajlamú, történelmi átkú, szerencsétlen nemzedék jellegzetes képviselőjével szembesültek. Akiknek nem adatott meg a nyugodt, szisztematikus stílusépítés lehetősége. Nekik akarva-akaratlan mohó mindenevőkké kellett válniuk, ha el akartak érni valamit. A derűs, optimista Vinkler freskói eszmevilága mindenesetre tudományos és művészi fellegvárnak tekintette Szegedet. E lomha, falusias település azonban nemigen bírt mit kezdeni modern szellemű, jóravaló fiával.

Hozzá fűződött például az itteni főiskola Rajz és Művészettörténet Tanszékének megteremtése, megindítása. Majd olyan alkotók kerültek ki kezei közül, mint a nagyszerű Lóránt János, Oroján István, Veres Mihály vagy Zoltánfy István. A mindennapi oktatás fárasztó praxisa ugyanakkor csak-csak beleszólt festői energiáiba. Holott a rendkívül tájékozott, nyelveket beszélő művész életformájában az elméleti vizsgálódásnak, tanulmányírásnak is nyilvánvaló helye volt. Főként az átfogó érvényű stílustörténeti, művészet-lélektani dilemmák érdekelték, legyen szó akár az életkorok és tematikák érdekes összecsengéséről, netán a realista és korszerű előadások belső kontinuitásáról. Az elmés, meditatív, naplót vezető Vinkler Lászlónak történetesen az villant eszébe az 56-os forradalomról: Kedves kis országom, te semmivel sem vagy gyengébb, bátortalanabb, mint a dicső Hollandia.

Rendhagyó, találó párhuzam.

Mint ahogy a szorgos, kutakodó művész tényleges magára találása is egy tragikus, katartikus eseménynek köszönhető. A szegedi mester ugyanis teljességre törő, visszatekintő tárlatot rendezett a fővárosi Ernst Múzeumban (1959). Csakhogy avantgárd műveit a zsűri egyszerűen le sem árazta. Mintha nem is léteztek volna. Egyben kizárták a Képzőművészeti Szövetségből, amint a kritikai reflexiók is igencsak kedvezőtlenek voltak. Csupán ketten akadtak, akik elismeréssel adóztak Vinkler kirukkolásának, egyiküket Barcsay Jenőnek, másikukat Martyn Ferencnek hívták. Az alkotó mégis iszonyatosan kétségbe esett. „Teljesnek éreztem a kiközösítést” – vallotta a későbbiekben. „Ez lett az én pokolra szállásom, keserű belső száműzetésem. Ezzel váltam végérvényesen felnőtté” (Tiszatáj, 1968. 6. sz. 130. o.).

Belső száműzetés, kényszerű pokolra szállás? Tényleg: az eredendően vitális, kolorista festő innentől jobbára csak a komor, szürkés-feketés tusfoltokra, másfelől meg a kemény, kavargó zománcfestékre hagyatkozik. Ha eddig a kortársi és antik valóság példázatai érdekelték, akkor most egy nomád szellemű, természetigenlő látnok jelenik meg előttünk. Aki az Ártéri virágzás gesztikus, szövevényes látlatait éppúgy számba veszi, akár a Játékos jégvirágokat. S akkor még szellemes, eredeti, tanulságos sorozatát, az Építészet és természet variánsait szóba se hoztam. Noha ezúttal már egy rangos, leleményes tasiszta művésszel szembesülünk: Pollock vagy Korniss Dezső méltó rokonával. Aztán bravúros, magvas rajzi metamorfózisainak is ott van a helye a hazai grafika élvonalában. Ha rajtam múlna, nem is annyira egy Kass, inkább egy állandó Vinkler Galériával ajándékoznám meg a szegedi és a szélesebb körű publikumot.

Szuromi Pál

 [nggallery id=1]