Beszámoló egy nem túl „gyilkos” kiállításról

Murder – A Gyilkos Tárlat. Ezzel a címmel nyílt kiállítás november 16-án Budapesten, a Vörösmarty téri Üvegpalotában. A várakozás nagy volt, ám a tárlat megtekintése után érzett csalódás annál nagyobb.

Nagy érdeklődéssel és fellelkesülve vártam, hogy megtekinthessem „Az év kiállításaként” aposztrofált Murder – A gyilkos tárlatot. Az óriásplakátokról és a különböző hirdetési felületekről (pl. a freemail.hu bejelentkezési felülete) már hetek óta felénk néző összefércelt homlokú bohóc a néző felé mutatva felidézi: egyrészt a Fűrész (Saw, 2004) című film bohócmaszkos pszichopatáját, másrészt Uncle Sam toborzóplakátokról mutogató alakját, harmadrészt pedig egy olyan gyilkos képét, aki éppen leendő áldozatára mutat. Az alkotók interaktív kiállítást ígértek és különböző kiállítástechnikai újításokat (pl. páravetítés, holoplexi, holovetítés, körpanoráma, stb.). Utóbbinak sikeresen eleget is tettek, azonban az interaktivitás (legalábbis számomra) elmaradt. Nem lehetett megérinteni a kiállított tárgyakat, holott bizonyos szobákban (pl. az Ed Gain figuráját bemutatóban) jelentős esztétikai örömben részesülhetne a látogató, ha megtapinthatná a valóságban egyébként emberi bőrből és szervekből készült tárgyak élethű másolatait. Sajnos, a (részemről) várva várt borzong(at)ás is elmaradt. A szervezők azt is előre bocsátották, hogy mind az 5 érzéket igyekeznek bevonni a játékba, ami, a tapintás és az ízlelés kivételével, sikerül is nekik.

A kiállítást kb. 8 fős csoportokban lehet megtekintetni, időtartama kb. 60 perc (éppen mint egy National Geograpic-film hossza). Egy animátor vezeti végig a látogatókat a 23 állomáson. A tárlatvezetés elején fejhallgatót és mikroportot osztanak szét a résztvevők számára. Egy fejhallgatón keresztül kapnak utasításokat arra vonatkozóan, mikor kell áthaladni a következő állomásra, valamint egy hevenyészett narrációt hallhatnak minden egyes kiállított alakra vonatkozóan. A tárlat első állomása a gyilkosok áldozataira történő emlékezést szolgálja. A narrátori hang azt kéri a látogatóktól, válasszanak egy mécsest, amely elkíséri őket a kiállítás ideje alatt, azonban a végén nem emlékeztet erre a kiválasztott mécsesre, s azt sem tudjuk meg, melyik mécses kiért ég. Az áldozatokról szinte semmit nem tudunk meg, vagy ha igen, akkor sem többet, mint egy Wikipedia-szócikkből. A következő szoba Báthory Erzsébet kegyetlenkedéseit hivatott bemutatni. Ezután a kiállítás alkotói Dracula alakjának ihletője, Vlad Tepesch kedvenc kínzásait (a karóba húzást és az elevenen való megnyúzást) igyekeznek a látogatók szeme elé tárni. Majd Hasfelmetsző Jack, a Ku Klux Klán, Al Capone, John Wayne Gacy, alias Pogo bohóc, a bostoni fojtogató, Ted Bundy, Ed Gein, Jeffrey Dahmer, Andrei Chikatilo és Pedro Lopez történetét viszik színre, nem minden esetben színvonalasan. Ami azonban érthetetlen számomra, hogy mit keres Abraham Lincoln gyilkosa és a Ku Klux Klán bandája olyan gyilkosok mellett, mint az említett Bundy vagy Gein. Továbbá Al Capone alakja sem feltétlenül helyezhető olyan sorozatgyilkosok mellé, mint Chikatilo. Úgy gondolom, a koncepció lazasága átgondolatlanságról tanúskodik és erőteljes csúsztatásokat rejt magában. A két legkidolgozottabb állomás a Jesse Pomeroy sztoriját megjelenítő, illetve a John Wayne Gacy életét színre vivő szoba. A legkevésbé átgondoltnak John Wilkes Boothnak, Lincoln gyilkosának terme tűnik, amit a 3D-s filmbejátszás sem tud megmenteni. Az utolsó szoba, amit az alkotók meditációs szobának kereszteltek el, inkább idegesítheti a látogatót, mint megnyugtatja, ugyanis itt igyekeznek bizonyítani, hogy nagyobb felelősségvállalással és több odafigyeléssel a nevelésben talán elkerülhetjük a gyilkos cselekedetek bekövetkeztét. Mi szükség van erre, kérdezheti a tárlatot megtekintő, teljes joggal, hisz egy „felnőtt” múzeumlátogatónak valóban nincs szüksége erkölcsnemesítő szövegre, vagy legalábbis nem olyan mértékben, mint ahogy itt megkapja. Mellesleg a gyilkosok kultuszát sem képes háttérbe szorítani egy ilyen jellegű beszéd, inkább a kiállítás retorikájának gyengepontjaira, illetve annak áttetszőségére mutat rá. A tárlat legnagyobb hiányossága Charles Manson története, azonban biztos vagyok benne, hogy ő sem tudta volna elvinni a hátán az egészet.

Az említett National Geographic-párhuzam nem véletlen, ugyanis egyrészt az időtartam tekintetében, másrészt a narráció, harmadrészt a narrátor személyének szempontjából is stimmel (Kassai Károly hangja megbízhatóságot és hitelességet sugall a látogatónak). Továbbá a támogatók között ott találjuk a National Geographic Channelt. A narráció épp olyan didaktikus és leegyszerűsítő, helyenként szájbarágós, mint a csatorna ismeretterjesztő-dokumentumfilmjeiben. A kiállítás, akár a csatorna filmjei, eljut egy morális tanulsághoz. Ez jelen esetben az, hogy senki sem születik szörnyetegnek. Akiből az lesz, abból a társadalom, a helytelen nevelés, a fizikai erőszak, különböző lelki traumák, stb. csinálnak gyilkost. A kiállítás készítői szerint a tárlat nem az erőszak durva és „cél nélküli” mutogatásáról szól, hanem gondolkodásra késztet a neveléssel kapcsolatos felelősségről. A kiállítás látogatója jókora történelmi távlatból, nyugodtan és kényelmesen (akárcsak otthon a tv előtt) barangolhatja végig a 23 szobát anélkül, hogy egyszer is jelentősen megborzongana. Csak a bábuk hivatottak arra emlékeztetni, hogy bizonyos fokú interaktivitást és olyan látványt nyújtson a tárlat, amilyet otthon a televízió képernyője előtt nem élhet át az ember.

Hogy kiknek ajánlom mégis a május 31-ig megtekinthető tárlatot? Elsősorban azoknak, akik egyáltalán nem ismerik ezeket a legendás gyilkosokat.

(Murder – A Gyilkos Tárlat, Budapest, Vörösmarty tér, Üvegpalota, 2012. 11. 16 – 2013. 05. 31)

Vígh Imre